Ulf Kvensler: Sarek. A gyilkos túra (részlet)

Rádiós kommunikáció a mentőhelikopter
és Gällivare kórház között,

2019. szeptember 15., 14 óra 16 perc

– Felvettük a nőt Aktsénél.
– Igen?
– Kihűlt, és elég rossz állapotban van. Reagál, de alig.
– Oké.
– Nincs nála semmi irat, de azt mondja, a neve Anna.
– Igen.
– Zúzódások és vágások az egész testén… a jobb karja eltört. Pár liter krisztalloidot adunk neki.
– Lezuhant valahonnan?
– Erre gondolunk.
– Igen.
– De a nyaka körül is vannak nyomok. Mintha fojtogatták volna.
– Oké.
– De nehéz biztosra mondani.
– Felkészülünk.
– Köszönjük. Vége.

Stockholm, 2019. július

Szeretem Stockholmot július közepén. A városlakók többnyire Gotlandra, Båstadba és a Riviérára menekülnek, a város nyári kábulatba merül. Az ember ilyenkor végre kicsit a magáénak érzi a fővárost.

Szombat este volt, egész nap tombolt a kánikula. Bár az utcákat már nem érte a nap, alig érződött hűvösebbnek az idő. A belvárosi irodában ültem reggel hét óta, és gyalog indultam haza, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Minden magam mögött hagyott tömbbel egyre kevesebb volt a turista. A Vasastan lakónegyed utcái üresen ásítottak. Amikor majd pár óra múlva besötétedik, az élvhajhászok megindulnak az Odenplan felé, spiccesen és hangoskodva. De akkorra én már rég az ágyamban fekszem.

Megálltam, és egy okkersárga háznak támasztottam a kezemet. Melegített, akár egy radiátor.

Úgy gondoltam, veszek valami vacsorát hazafelé, ezért felhívtam Henriket, hogy megkérdezzem, ő is kér-e. Kért, úgyhogy rendeltem neki egy lazacos poké bowlt, magamnak pedig egy tizenegy darabos szusit a szomszédos szusizóból. Amikor betértem az ételért, a pult mögül vidáman biccentett felém a férfi. Még szép, legalább heti kétszer innen hozunk vacsorát.

Továbbhaladtam a kapunk felé, bementem, és a kis lift felvitt az ötödikre. Beléptem az előszobába, és Henriket szólongattam.

– Hahó!
– Szia! – hallatszott tompán a nappaliból, a tévé hangja mellől.

A konyhában halomban álltak az edények a mosogatóban, és az asztal sem volt letakarítva. Henrik helyén használt kávésbögre, összegyűrt szalvéta és kenyérmorzsák.

Majdnem elsírtam magamat.
Szombat volt, több mint tizenkét órát dolgoztam, ahogy egész nyáron szinte mindennap, felhívtam Henriket, megkérdeztem, mit vacsorázna, rendeltem, elhoztam az ételt, ő pedig arra sem vette a fáradságot, hogy felkászálódjon a kanapéról, és eltakarítson maga után. Arról nem is szólva, hogy esetleg elővehetett volna poharakat és valami hideg italt a vacsorához.

Szabadságon volt, és minden egyes napot a lakásban töltött.
Ez a kicseszett, nagy konyha a tízfős asztallal. Hogy gondoltuk ezt? Szánalmasak vagyunk.
Hallottam, ahogy kikapcsolja a tévét, és kivonszolja magát a konyhába.

– Hallod, kurvára elegem van abból… – kezdtem idegességtől remegő hangon –, hoztam ennivalót, te pedig nem tudnál cserébe elpakolni a konyhában? Legalább magad után? Ezt is én csináljam?

Henrik szó nélkül a mosogatóba tette a kávésbögrét, kidobta a szalvétát, majd hozta a rongyot, hogy letörölje az asztalt. Testbeszédéből ítélve emberfeletti megpróbáltatás lehetett számára a feladat.

Sóhajtottam, kivettem egy üveg ásványvizet a hűtőből, és öntöttem magamnak egy nagy pohárral.
– Azt hiszem, el kell halasztanunk a túránkat.
Henrik rám nézett, de nem szólt semmit, csak törölgette tovább az asztalt.
– Nem tudok egy hétre elszabadulni most – folytattam.
– Értem.
– Helyette szeptember elején tudok kivenni szabadságot.
– Ezt tisztáznunk kell Milenával is.
– Persze, tudom. Felhívom.

×××

Túl dühös és feldúlt voltam ahhoz, hogy egy asztalhoz üljek le vele, ezért inkább zuhanyoztam egy nagyot. A meleg vízsugár elmosta az idegességem egy részét is. Hamarosan már bántam, hogy így leszúrtam Henriket. Fáradt voltam, túlreagáltam.

Aznap este kibékültünk, Henrik halványan mosolygott, amikor bocsánatot kértem és átöleltem. Megittunk egy pohár bort, folytattuk a sorozatunkat az HBO-n, szorosan egymás mellett ülve a kanapén. A sorozatrész felénél elaludtam. A végefőcím közepén ébredtem fel, megcsókoltam Henriket, és elmentem lefeküdni. Ő ott maradt a kanapén, fásultan nézte tovább a tévét.
Hogy jutottunk idáig? Tudom még egyáltalán, kicsoda Henrik?

×××

Részlet Anna Samuelsson (személyi szám: 880216-3382) tanúkihallgatásából Anders Suhonen nyomozó vezetésével

2019. szeptember 16., Gällivare kórház

– Nos… elindítottam a felvételt. Üdvözlöm, Anna, a nevem Anders.
– Jó napot.
– Nagyon örülök, hogy akar velem beszélni. Tudom, hogy fáradt és fájdalmai vannak, de jobb az ilyesmin minél előbb túlesni.
– Igen.
– Ha úgy érzi, túlságosan elfáradt vagy fáj valamije, szünetet tartunk, és holnap folytatjuk. Ez így jó lesz?
– Igen.
– Megígéri, hogy szól?
– Igen.
– Most nincsenek fájdalmai?
– Megvagyok.
– Akkor jó. Először is, kezdjük az adataival. Mi a neve?
– Anna Signe Samuelsson.
– Személyi szám?
– 880216-3382.
– Hol lakik?
– Stockholmban.
– Foglalkozása?
– Jogász.
– Családi állapota?
Csend.
– Anna? Házas, hajadon vagy…?
– Jegyben járok.
– Mm… kivel?
– Henrik Ljungmannal.
– Ő is ott volt ezen az úton?
Csend.
– Henrik is ott volt a sareki túrán?
– Igen.
– Henrik Ljungman, igaz? Tudja az ő személyi számát?
– 820302-7141.
– Nagyszerű. Akkor…
– Megtalálták Milenát?
– Nem. Milenát?
– Tankovic. Ott fekszik… mikor.. milyen nap van ma?
– Hétfő. Szeptember 16.
– Tegnap… azt hiszem… elváltunk…
Csend.
– Milena Tankovic? Még élt, amikor elváltak?
Csend. Halk sírás.
– Anna? Tudja, hogy Milena élt-e, amikor elváltak?
Halk sírás.
– Nem… de meg kell találniuk…
– Nem élt?
– Nem…
Sírás.
– Azt mondta, Milena Tankovic?
– Igen.
– A túra kezdetétől önökkel volt?
– Igen.
– Tudja az ő személyi számát is?
– Nem.
– Hol váltak el?
Csend. Hüppögés.
– Nem tudom…
– De merre mentek… önt Aktse közelében találtuk meg. Egyedül volt. Tudja, mennyit mehetett egyedül?
Csend. Halk sírás.
– Vajon Milenát is Aktse közelében találjuk meg?
– Nem tudom…
– Mm… hozok egy térképet. Meglátjuk, be tudja-e lőni, merre lehet Milena. És Henrik. Rendben?
Csend.
– Hárman voltak? Maga, Henrik és Milena?
Kivehetetlen.
– Hogy mondta?
– Volt ott még valaki.
Pontosan tudom, mikor hallottam először a pasasról.

Augusztus 30-án, pénteken Milena és én a Miss Clarában ebédeltünk a Sveavägenen. Napos, meleg idő volt, de már kissé felfrissült a levegő, a napfény fehérebb lett, érződött, hogy lassan itt az ősz. Délben találkoztunk a túrafelszerelés-boltban, hogy megújítsuk a felszerelésünket. Szükségünk volt új gázpalackra a főzőhöz, új, vékony gyapjúzoknira, szúnyogolajra meg fagyasztva szárított ételadagokra.

Háromnegyed egyre foglaltam asztalt, fél kettőre megebédeltünk, és megkaptuk a presszókávénkat. Kifizettük a számlát is, nekem sietnem kellett volna vissza az irodába, egy efféle hosszú ebédszünet azt jelentette, hogy estig dolgozni fogok, holott péntek volt. De Milena és én nem találkoztunk már egy ideje, ráadásul belement, hogy szeptemberre halasszuk a túránkat, bár elég későn szóltam. Nem akartam túlságosan idegesnek tűnni.

Milena a kávéját kortyolgatta, aztán belefogott.
– Nos… lenne valami, amiről meg akarlak kérdezni.
– Igen?

Láttam rajta, hogy zavarban van a mondanivalójától. Milena mindig is az a könnyen elpiruló fajta volt, most is a sápadt arcába szökött a vér. Új frizurát viselt: sötétszőke haja még mindig a válláig ért, de frufrut növesztett, az arcát pedig melírozott fürtök keretezték. Nőiesebbnek nézett ki, de ugyanolyan kedves volt, mint mindig. Ahogy az évek során annyiszor, kedvem támadt megölelni.

– Az van, hogy… – mosolygott, kissé vonakodva. – Találkoztam egy sráccal.
– Tényleg? De jó!
– Igen, az… tényleg jó. – Ismét elmosolyodott, és nagy levegőt vett.
– Ki az illető?
– A neve Jacob. A neten ismerkedtünk meg.
– Nahát! De örülök, Milena! – Előrehajoltam, és megszorítottam a kezét. – Mióta vagytok együtt?
– Kábé egy hónapja. Még elég új a dolog.
– Mesélj már, ki ő? Mivel foglalkozik?
– Mindenesetre nem jogász. Jobb is.
– Jó fogásnak hangzik.
– Kicsit idősebb nálam…
– Az mit jelent?
– Harmincnyolc.

– Akkor majdnem egyidősek vagytok – mondtam. Ez természetesen nem volt igaz, Milena harminckét éves volt, egy évvel idősebb nálam. Viszont vannak olyan kollégáim, akik csak pár évvel idősebbek nálam, és máris pánikolnak, vagy arra gondolnak, hogy pár év múlva biztosan pánikolni fognak, ezért inkább összejöttek ötvenes, frissen elvált férfiakkal, akiknek már félig felnőtt gyerekeik vannak. Biztos recept a bonyolult mindennapokhoz. Jacob tehát egyidős Henrikkel.

– Szeret mászni és sárkányszörfözni, meg még egy csomó más extrém sportot is űz – folytatta Milena. – Tehát van bennetek valami közös.

Elgondolkodtam, vajon találkozhattam-e már vele.

– Jacob kicsoda? Mi a vezetékneve?
– Tessin.
– Jacob Tessin…
– Sokat jár a hegyekbe, túrázni és mászni egyaránt. Így amikor meghallotta, hogy Abiskóba készülünk… azt kérdezte, nem jöhetne-e velünk.
A kérdés meglepett, nem tudtam, mit feleljek.
– Vagy úgy – nyögtem ki.
– Tudom, hogy nagyon későn szólok – mondta Milena. – Megértem, ha nem tetszik az ötlet.
– Hát, tudod… csak arra gondolok, hogy elég intenzív együttlétet jelent a közös túrázás, és mi még sosem találkoztunk vele…
– Nem, nem, megértem.
– De te szeretnéd, ha jönne?
– Igen. Persze. Elvégre a barátom – mosolygott Milena, én pedig visszamosolyogtam.
– Meg kell beszélnem Henrikkel.
– Hogyne.
– Még egy bő hét van az utazásig. Simán be tud csatlakozni, ha szeretne jönni? Nem kell szabadságot kivennie meg ilyesmi?
– Nem, azt mondta, el tud jönni.
– Hol dolgozik?
– Tanácsadó. A BCG-nél.
– Aha, őket ismerem… ne haragudj, de most elkapott a kíváncsiság. Nincs róla fényképed?

– Nincs – válaszolta Milena, miközben kényszeredetten tapogatózott a telefonja után –, fura, de tényleg nincs. – A telefonját nyomkodta, mintha esetleg mégis akadna ott Jacobról egy kép, amiről megfeledkezett.

– Semmi baj, csak gondoltam, ha szokott mászni meg ilyesmi, nem kizárt, hogy már találkoztam vele.
– Aha, de sajnos nincs…

Rövid csönd állt be, én ismét elmosolyodtam.
– Akkor beszélek Henrikkel, utána majd keressük egymást – javasoltam. – Örülök, hogy találkoztál valakivel, Milena, de tényleg.
– Köszönöm.
– Baromira kíváncsi vagyok rá. Csak tudod… ezt át kell gondolni.
– Megértem, abszolút. És ha szerintetek nem lenne jó, akkor csak mondjátok meg. Nem probléma.
– Akkor jó.

Fordította: Bándi Eszter

Ulf Kvensler: Sarek. A gyilkos túra
Partvonal Kiadó, Budapest, 2023
400 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft