Kilátni a saját világunkból ǀ Fülei Balázs: Heritages; Capella Savaria: Early European and Hungarian Dances

Posted on 2023.06.25. Szerző: olvassbele.com

D. Magyari Imre |

Először arra gondoltam, annak alapján kapcsolható egymáshoz a két lemez, hogy mindkettőn szerepelnek táncok. De Fülei Balázs albumán nem csak azok vannak, hiszen Bartóktól a Román kolinda-dallamok vagy Lutoslawskitól a Népi melódiák nem táncdallamok. Habár… egy koreográfusnak bizonyára meg tudnák indítani a fantáziáját, ahogy Gershwintől a Rhapsody in Blue jó néhányszor meg is indította az 1924-es bemutató óta. Aztán rájöttem, így is van a két album között kapcsolat, sőt a kapcsolódásnak mélyebb az alapja.

Számomra rendkívül imponáló, hogy Fülei Balázs maga írja lemezeinek kísérőszövegeit, így történt ez már előző, Blurred Boundaries, Elmosódott határok esetében is. Egyáltalán, van benne valami igen rokonszenves néptanítói ihletettség, nem véletlenül vezet kéthetente Kvartett címmel remek műsort a Bartók rádióban. Olyankor egy-egy zeneművet jár körbe negyedmagával (mint például Brahms Negyedik szimfóniája, Mozart g-moll vonósötöse vagy Richard Strauss valamelyik szimfonikus költeménye.)

A Heritages, Örökségek lemez kapcsán azzal indít, hogy a múzeumokban nem nyúlhatunk a kiállított kincsekhez, pedig milyen jó lenne kézbe venni őket, „különösen régi használati tárgyakat”. Ilyeneknek tekinti az egykori táncdallamokat, népdalokat is, amiket feldolgozóik érintettek meg, Bartók Béla, George Gershwin, Alberto Evirasto Ginastera, Edvard Grieg, Kodály Zoltán, Witold Lutoslawaski. „Ezen a lemezen … olyan darabokat játszom, amelyek kézbe veszik a múltat, továbbgondolják azt és a jelen gondolatainak termőrétegébe helyezik.” Kétségtelen: kiemelni egy réges-régi dallamot, szöveget a múlt homályából és egy feldolgozás révén újra a fénybe állítani – ez mindenkor kapcsolatteremtés a múlttal. (A „nép” kultúrájára a felvilágosodás idején figyeltek fel, ekkor jöttek létre az első nagy népköltészeti gyűjtemények, a Grimm testvéreké, Herderé, Percy angol püspöké, nálunk – jóval később, túl a felvilágosodáson – Erdélyi Jánosé, Kriza Jánosé. Bennem is akad néptanítói ihletettség.)

De a művészet nem folyamatos kapcsolat, párbeszéd-e amúgy is a múlttal? Még akár az avantgárd is, negatív értelemben legalábbis, hisz a múltat tagadná meg? Írtam már arról, hogy szerintem a művészet egyetlen szőttes, ezt pontosítanám: egyetlen és végtelen szőttes, ami térben és időben is a végtelenbe terjed ki. Nem a múltat vesszük-e kézbe, közösen, ha eljátszunk vagy – azért ez a gyakoribb, Cziffra György óta a presszókban is ritkán zongoráznak Lisztet – meghallgatunk egy Bach-, Beethoven-, Liszt- vagy Bachnál is régebbi szerző alkotta művet? Pláne, ha nem hangversenyen figyelünk rá, hanem különböző korokban készült felvételekről szól hozzánk, mint épp Fülei műsorában? Ha elolvasunk akár csak egy ötven–hatvan évvel korábbi regényt, már megcsap minket a múlt szele! Hát még, ha mondjuk Platón dialógusaiba lapozunk bele (a presszóban, ahol ebből az alkalomból mégis Liszt szól)! (Nemrég jelent meg az Epinomisz!)

Mindenképp figyeljünk fel arra, hogy Fülei Balázs művészetének – túl azon, hogy több mint harminc zongoraverseny szerepel a repertoárján – milyen széles amplitúdója van (ha mondhatjuk így): Bartókot éppúgy játszik, mint Gershwint. Egyébként amikor a Rhapsody in Blue-t 1924-ben bemutatták Manhattanben a szerző és egy huszonhárom tagú zenekar előadásában, a teremben ott ült Heifetz, Kreisler, Sztravinszkij, Rahmanyinov… Mint szólt volna hozzá az akkor negyvenharmadik évében járó Bartók? Mindenesetre az is múltidézés, hogy ez a zseniális mű szól Woody Allen 1976-os Manhattan című filmjének bevezető képsorai alatt.

Ha úgy tetszik, a múltat veszi kézbe az 1981-ben alakult, Kalló Zsolt vezette Capella Savaria nagyszerű új lemeze is, aminek külön érdeme, hogy ritkán vagy sosem hallható művek szerepelnek rajta, Georg Philipp Telemann egy héttételes barokk szvitje, Rózsavölgyi Márk és Ruzitska Ignác egy-egy szerzeménye s még négy tánc. Telemann művének hét tétele különböző európai népek táncait idézi, sőt még a Bicegőket (Les Boiteux) és a Futókat (Les Coureurs) is megmutatja, felvillantva a zenei humort, amivel igazán nem kényeztetnek el minket a nagy alkotók. Telemann (1681–1767) Bach és Händel barátja, a 18. század egyik ünnepelt, sikeres szerzője volt, ráadásul rendkívül termékeny: csak szvitből vagy ezret írt. Ma mégis alig játszanak tőle valamit. Igaz, az említett szvitekből mindössze százhuszonhat maradt fenn… De ha mind fennmarad, Telemann, azt hiszem, akkor sem jár jobban. Lehet, jóban volt Bachhal és Händellel. Csak épp a zsenialitás hiányzott belőle, mondom kegyetlenül.

A 18. század elején, úgy 1730 körül, után – természetesen nem a semmiből – megszületett a nevében a verbuválásokat, azaz toborzásokat őrző verbunkos, amit aztán ott hallunk Erkelnél, Lisztnél, sőt Brahmsnál, de még Pablo Sarasate hegedűművész Cigánymelódiák című művében is. Sőt: már a bécsi klasszikusoknál is! Igen informatív Szabó Balázs rövidsége ellenére is alapos írása a kísérőfüzetben: „A reformkor feltámadó hazafias érzése emelte ki … a verbunkost a használati zene státuszából és tette a magyar nemzeti öntudat zenei kifejezésévé.” Így váltak híressé a legjobb cigányzenészek, például Bihari János, akit – mint erről Szemere Pál 1810. április 27-én írt igen hosszú levelében kissé sértetten beszámol Kazinczy Ferencnek – Berzsenyi is áhítattal hallgatott a pesti Paradicsom fogadóban: „Berzsenyi Biharival sokáig hegedűltetett, s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett.” Nem akárkik várakoztak pedig „utána”: Szemerén kívül Horvát János, Vitkovics Mihály, sőt Kölcsey Ferenc, akiket Bihari kevésbé látszott elbűvölni… De elbűvölt sokakat.

A Szlovákiából származó, Veszprémben letelepedett s ott a tizenöt kötetes Magyar nóták Veszprém vármegyéből című reprezentatív kiadványt összeállító, amúgy egyházi zenészként tevékenykedő Ruzitska Ignác, illetve a zsidó Rózsavölgyi Márk (a verbunkos tehát korántsem csupán a cigányokkal hozható kapcsolatba) már a fénykort képviselik. Rózsavölgyi honosította meg a csárdást, s a lemezen hallható Első Magyar Társas Táncz (1842) című alkotása pedig „az elegáns báltermek ajtaját” is megnyitotta a magyar tánc előtt. Ne feledjük, hogy a szalagavatókon ma is a Palotást járják!

Hungaroton, Budapest, 2023