Réczey Kata: Hollóskert (részlet)

~~ I ~~

– Alszanak már?

– Csak Szofi. A többiek még mindig fel vannak dobva a délutáni felfedezéstől. De nekem sem fér a fejembe az egész.

– Mi olyan furcsa rajta? – lépett közelebb a férfi.

– Az mindenképpen különös, hogy többször is jártunk a kertben, és nem vettük észre a házat. Jó, nem szálltunk partra, de azért nézelődtünk. Persze lehet, hogy nyáron bujábbak voltak a növények, és a bokrok meg a fák lombja eltakarta a házat. De igaziból már nyáron is csodálkoztam.

– Miért?

– Nem értettem, hogy lehet, hogy soha eddig nem vettem észre azt a kertet. Pedig én tényleg minden nyarat itt töltöttem születésemtől fogva. Elhiheted, hogy elég sokszor csónakáztam el a faluig. Hogy lehet, hogy nem vettem észre ezeket az öblöket? Meg egyáltalán, magát a kertet. Hatalmas fák nőnek benne, komolyan, még nagyobbak, mint nálunk, pedig már a mieink is óriásiak. És tudod, hogy én észre szoktam venni a fákat.

– Ez tényleg különös – válaszolta Gellért elgondolkozva. – Na, majd holnap megnézzük magunknak ezt a titokzatos kertet és házat. De most gyere, üljünk le. Hosszú volt a nap, elfáradhattál.

– Elfáradtam, igen, de azért itt még elfáradni is szeretek. Jó lesz leülni, csak előtte lemegyek még egyszer a partra. Te nem jössz? – nézett kérdőn a férjére, de ő fázósan megrázta a fejét.

– Brrr. Nekem már hideg van hozzá. De itt várlak. Töltök neked addig egy pohár bort.

Lelle elnevette magát. Tudhatta volna. Gellért benti ember. Hidegben, esőben, sötétben nem vonzza a kinti világ. Ő bezzeg fütyült rá, hogy milyen az idő. Lehetett bármilyen fogcsikorgató hideg vagy szürke, esős locspocs, akkor is jobb szeretett kint lenni, mint bent a házban. Magára vette hát a kabátját, és kilépett az éjszakába. Először nem sokat látott, de a szeme gyorsan megszokta a sötétet. Ahogy kiért a ház fölé hajló fák árnyékából, feltűntek a túlparton pislogó kis fények. A nádas sötéten hajolt a fényes fekete víztükör fölé. Az ég felhős volt, nem látszottak a csillagok. Az északi szél borzongató hideget fújt, nem is emlékeztetett a délutáni langymeleg szellőre. Lelle fázósan húzta össze magán a kabátot, és belefúrta a szemét az éjszakába.

Milyen más ez a víz nyáron! Olyankor annyira hívogató a tó. Júniustól augusztus végéig majdnem minden nap úszott, csak az erős hullámverés tarthatta vissza. A hideg nem bírta távolmaradásra, bár a tökéletes az volt, amikor nemcsak tükörsima volt a víz, de langymeleg is, és bársonyosan simogató. Ilyenkor annyira jó volt ott bent a mélyben egyedül. Alatta a mélység, fölötte a kék ég, és körös-körül senki, csak néha egy alacsonyan repülő sirály. Már a befelé sétálást is nagyon élvezte. Lassan ment, úgy, hogy a víz ne is fodrozódjon körülötte, belemártotta a kezét, és kicsorgatta a tenyeréből. Simogatott, és visszasimogatta a tó. Aztán ráfeküdt a víz tetejére, és lassan tempózni kezdett. Időtlen pillanatok voltak ezek, szaladtak a gondolatai, némán hömpölyögtek benne, és észre sem vette, hogy mire is gondol, csak azt tudta, hogy valami jóra, ami feltöltötte és repítette, és ez a szárnyalás hajtotta őt előre a vízben. Ilyenkor annyira érezte, hogy él, hogy van, pont ott és pont úgy, ami neki való. Egyedül volt, de a gondolataiban azok jártak, akik betöltötték a szívét és az életét. És közben úszott, mozdult a karja, a lába, megvolt a lélegzetvételek nyugodt ritmusa, nem volt semmi erőlködés, csak áradt, lebegett, suhant. Ilyenkor nehéz volt visszafordulni a part felé. Sokkal jobban szeretett befelé úszni, a semmi közepén bele a nagy mindenségbe, ahol közel s távol nincs egy lélek sem. Ha megfordult, már kevésbé volt övé a szabadság, pedig még messze volt a part, mély volt a víz, és ugyanazok voltak a mozdulatok. Persze megfordult mégis, és kiúszott, mert kint volt mindenki, aki számított. Aztán kisétált a vízből, érezte a bőrén a víz szagát, bársonyos tapintását, és lassan kiért a hétköznapokba. Hát ezt tudta a tó. Lelle moccanatlanul állt, és mélyen magába húzódott. Emlékezett. Aztán lassan kiszakította magát az ábrándozásból, és sarkon fordult. Visszament Gellérthez a meleg és világos házba.

~~ II ~~

Corvus ilyenkor nekilelkesedve magyarázott, Johanna pedig feszült figyelemmel hallgatta a férfi eszmefuttatásait.

– A fák régóta foglalkoztatják az emberi képzeletet, és ami talán még fontosabb, komoly vonzerővel bírnak – fejtegette Corvus –, lévén az élet, a megújulás, a tudás és az öröklét szimbólumai. Annyi mindent mondanak róluk. Az idő fája. Az élet fája. A tudás fája. A világfa. Jelképezik magát az embert, de az emberi életutat is: növekednek, virágba borulnak, termést hoznak, végül megöregszenek és meghalnak. Végigkísérik az emberi élet állomásait, készül belőlük bölcső és koporsó is. Ugyanakkor a hosszú életű, hatalmas fák évről évre megújuló lombjukkal, viharoknak ellenálló életerejükkel és holtig való növekedésükkel az időt és a múló időt legyőző életet testesítik meg. Belenőnek az idő világába és évgyűrűikkel vallanak korukról. Egy vén fa őrzi a múltat. Maga a teljes idő.

– Ez lehet a lényeg – tűnődött Johanna. – Hogy a fák ismerik és értik a folytonosságot. Könnyű nekik, hiszen hosszan élnek, és ha ki is dönti őket a szél, sokszor még a gyökerükről is képesek újra kihajtani. Mi emberek, itt lenn a földön, anyagba zárva, nem tudjuk, hogy nekünk is hosszú az időnk. Egy életnyi időtartamban gondolkozunk. A testünk valóban olyan sérülékeny és esendő. Meghalunk és elporladunk, ha lejár a kiszabott időnk. Szerintem a legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogy más perspektívában is nézhetnénk a dolgokat. Nem látunk rá az életek láncolatára. De annyi történet van, ami csak akkor nyer értelmet, ha feltesszük, hogy nem a születéssel vagy a fogantatással kezdődött. Kell, hogy legyen valami az eleje előtt is. Olyan sokszor látom, hogy egy ember története nem magyarázható meg a személyes élettörténete eseményeivel. Nem látni a sebet, amiben sérült. A fák segíthetnek visszamenni azokba a régmúlt időkbe, ahol megsebződtünk, és ahol a legkönnyebben helyre lehetne igazítani a sérüléseket. Ha ott gyógyíthatnánk, ahol a seb keletkezett, sokkal hatékonyabb lenne a munkánk.

– De nemcsak az időt ismerik jobban, mint mi – fűzte hozzá Corvus. – A lét örök körforgásában a fa az összekötő az anyagi és szellemi minőség, a föld és az ég között. Mivel ágaik az égbe nyúlnak, gyökereik pedig a földbe kapaszkodnak, a fák az ég és a föld, a halandók és a halhatatlanok, az alvilág és a felsőbb szellemvilág közötti kapcsolatot is szimbolizálják. A legtöbb kultúrában – lelkesedett bele egyre jobban a mondandójába – a világ tengelye is egy fa, ami jelképezi a szellemvilágba való emelkedés útját. A fa így a világok közötti átjárók, a világok közötti kommunikáció szimbóluma. A sámánoknak a világfát kell megmászniuk ahhoz, hogy mindhárom világot végigjárva sámánná válhassanak…

– Azt hiszem, ez lehet a kulcs – válaszolta Johanna felhevült arccal. – A fák ismerik az átjárókat, amiket mi, emberek, itt lenn a földön elfelejtettünk. Ha megtalálnánk ezeket és beléphetnénk rajtuk, átjutnánk egy olyan világba, ahonnan magasabb perspektívából, új látószögből figyelhetnénk meg a bajok forrását. Biztos vagyok benne, hogy ez a megértés a valódi gyógyítás kulcsa…

~~ III ~~

Gellért és Lelle követték Liza tekintetét, és megpillantották a madarat. Egy hatalmas, fekete holló ült némán a ház bejárata fölötti kiugró kőpárkányon, és valóban őket nézte. Bíborka és Liza megrettenve Lelle kezébe kapaszkodott, Szofi viszont szemmel láthatóan nem ijedt meg tőle. Inkább felmutatta neki a tenyerét, amiben egy apró, kőből faragott madár feküdt.

– Nézd, mi van nekem! Olyan, mint te, látod? – szólította meg a madarat, és az, mintha csak neki akart volna válaszolni, mély hangon felrikoltott.

Klong. Klong.

Szofi szélesen elmosolyodott, és közelebb lépett a házhoz. Gellért óvó mozdulattal fölé hajolva követte. Nem akarta megakadályozni a kislány és a holló barátkozását, de tartott tőle, hogy a hatalmas madár akaratlanul is kárt tesz a csöpp lányban. Lelle a két másik kislány kezét fogta, és lenyűgözve figyelte a jelenetet. Szofi, tekintetét áhítatosan a hollóra szögezve egyre közelebb lépett a házhoz, és végül már közvetlenül a bejárati ajtó előtt állt. Ekkor a madár széttárta szárnyait, és egyetlen halk hussanással leszállt a földre, a kislány lába elé.

Szofi elbűvölve nézte a csillogó fekete tollú madarat. Leguggolt mellé, és közvetlen közelről sötét szemébe nézett. A nagy madár és a kislány percekig nézték egymást szótlanul. A ház sarka mögül közben hangos csörtetéssel felbukkantak a fiúk is, akik már nem tudták mire vélni a többiek késlekedését, de az elébük táruló látványtól földbe gyökerezett a lábuk, és most valamennyien némán bámulták Szofit és a hatalmas éjfekete madarat.

Réczey Kata: Hollóskert
Prae Kiadó, Budapest, 2023
498 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft

A borítót saját festménye felhasználásával Balogh Franciska tervezte