A boldogtalan családok is mind egyformák | Charlotte Wood: A gyerekek

Németh Lívia |

Mindenkinek ismerős az érzés, amikor felnőttként visszatérünk a szülői házba, immár látogatóba. Ilyenkor egy kicsit gyerekké válunk újra, s ezt nemcsak a szülői gondoskodás idézi elő, hanem a környezet maga, a gyerekszoba. Az ausztrál Charlotte Wood regényében is ez az alaphelyzet: a hazalátogatás apropója, hogy az édesapa balesetet szenved, kórházba kerül.

De a Connely-testvérek a környezet hatására nem vedlenek vissza gyerekké, hanem mintha soha nem is léptek volna távolabb, a kamaszkoron túlra, mintha mind benne ragadtak volna a gyerekkorban. Hiába az ismerős kiinduló helyzet, az olvasó azzal a kényelmetlen érzéssel kénytelen szembesülni, hogy egyik szereplővel sem tud azonosulni. Mindenki annyira kevéssé rokonszenves, hogy inkább távolságot akarunk tőlük tartani, mint még jobban beleavatódni a dolgaikba.

Először a két lánytestvér Mandy és Cathy, valamint Mandy férje, Chris siet haza a baleset hírére. A házaspár kapcsolata elég sajátos, egyáltalán nem házastársként viselkednek, inkább úgy, mintha testvérek lennének. Köztük a szex is csak jobb híján esik meg. Mégis a köztük lévő feszültség a legerősebb hatású: itt a nő megy a háborúba, iraki tudósítónak. Őt várja haza a férj, aki őrlődik amiatt, hogy a felesége inkább a veszélyes munkát választja ahelyett, hogy otthon lenne vele. A gyerekvállalás kérdését sem meri felhozni, inkább hallgatásba burkolózik. Övé az a szerep, ami a történelem során a nőkre maradt: otthon várni a férjüket. A gyerekek megfordult világában Mandynek van poszttraumás stressz szindrómája (PSD), őt kínozzák a háború képei, a halál, a szenvedés. És ő az, aki ennek ellenére sem tud ellenállni a mindig körülötte ólálkodó veszélynek és izgalomnak. Úgy érzi, hogy többre hivatott a többieknél, ki akar törni az ausztrál kisvárosi életből, ahol mindenki szem előtt van, a kudarcokat az egész közösség az első sorból nézi végig, szűk a tér, kevés a lehetőség, a kijelölt helyre kell beállni, válogatni nem lehet. Ebből volt elege Mandynek, inkább csak a tévé képernyőjén szeretne jelen lenni.

A figyelő tekintet, a láthatónak lenni – fontos motívum a regényben, Mandy pozitív élménye, ahogy a gyerekek az örökkévalóságig képesek nézni az embert. Az asszony életében mégsem egy saját gyerek követi tekintetével, hanem rajongója, a segédápoló Tony, aki a az életét is kész lenne feláldozni Mandyért. Mindenhol felbukkan, kamaszos rajongással követi, védelmezi a nőt, mintha ez lenne az életfeladata. Többször megfogalmazza, hogy Mandy meg ő egyformák: mindketten kő alá szorult, oszladozó madártetemek. A madár mint (talán) szimbólum, többször visszatér. Az apa, ahogy halott madárként leesik a tetőről, Stephen gyerekkori emléke, amikor horgászás közben egy madár elragadta a horgon csüngő zsákmányt, és csőrében a hallal olyannak tűnt, mintha papírsárkányként röptetnék. A madár ugyanakkor a regényben nem utal semmi fenségesre, mint ahogy az olvasó képzelné, inkább arra, hogy mindketten megrekedtek, akár a kövek alá szorult tetem vagy a fennakadt papírsárkány. Ezek a szereplők sincsenek a helyükön, nem hogy kompromisszumokra nem jutnak, de felelősséget sem vállalnak. Nem nőnek fel, nem tudnak elszakadni.

Ennek az el nem szakadásnak a harmadik testvér, Stephen a másik megtestesítője. Az ő hazatérésével lesz teljes a tabló. Stephen volt a tékozló fiú, akit az apa elűzött a háztól. De valójában már sokkal korábban, a kezdetektől fogva volt elveszett. Ő hozza be a társaságba az intenzív emlékezést a gyerekkorról – meg az infantilis babrálást a papírsárkánnyal. A papírsárkány-építés néhány hónapig volt az apjuk hobbija, mégis mély nyomot hagyott a testvérekben. Stephen megszállottan próbálja összetákolni a papírsárkányt, mintha ezzel vissza lehetne tekerni az időt, helyrebillenteni a félrecsúszott eseményeket. De ahogy az időben nem lehet visszasompolyogni, úgy a papírsárkány röptetése is sikertelenségre van kárhoztatva.

Értesülünk még egy családról, bár csak említés szintjén, ez Chris szüleié. Ők mindent megtesznek azért, hogy a külvilág számára az összetartó, szeretetteli család képét közvetítsék. Mintha ez az imázs lenne az eszköz, ami megvéd a széthullástól, botránytól és kellemetlenségektől. De a tettetés mégsem helyettesíti az erős kohéziót, Chris jobban ragaszkodik anyósához és apósához, mint a saját szüleihez.

• Olvass bele!

Lassan hömpölyög a történet az elkerülhetetlen tragédia felé, az alaphelyzet azt adná, hogy az apa halálával jutunk a csúcspontra, de nem. Wood emeli a tétet: az apa halálos ágyánál előkerül egy fegyver is. Mandy – mintegy tanulságként – szembesül a saját jelentéktelenségével, és megérti, hogy a hétköznapok zavartalansága felett őrködni éppen annyira fontos, mint háborús helyzetben, és néha ez a legtöbb, amit tehetünk. Persze hogy ez jelent-e igazi változást, azzal kapcsolatban olvasóként maradhatnak kétségeink.

Charlotte Wood 2007-es regénye immár a második, magyarul elérhető műve: az elmúlt ősszel jelent meg a Hétvége. Wood magyar hangja ismét Morcsányi Júlia volt; magas színvonalú fordítása őrzi a szöveg szenvtelenségét, ami sehol nem bicsaklik meg, egy pillanatra sem enged közel a szereplőkhöz.

Szeretném felhívni a figyelmet Árvai Judit borítójára is, ami nemcsak beburkolja a kötetet, de nagyszerűen leképezi az egész regényt. Párbeszédbe lép a könyvvel, kihangosít elemeket, kontextusba helyezi a fő motívumot: mintha a törött üvegen keresztül szemlélnénk a papírsárkány röptét. Utal a regény töredezett szerkezetére, meg ennek a szétcseszett családnak a diszfunkcióira.

Charlotte Wood: A gyerekek
Fordította: Morcsányi Júlia
Magvető Kiadó, Budapest, 2023
304 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft,
online ár a lira.hu-n 3439 Ft,
e-könyv változat 2999 Ft
ISBN 978 963 144 2601 (papír)
ISBN 978 963 144 3004 (e-könyv)

******

A könyv kiadói fülszövege

A gyerekek egy ausztrál család története, amelynek tagjai az évek során eltávolodtak egymástól.
Amikor édesapjukat baleset éri és intenzív osztályra kerül, Mandy és a testvérei hazatérnek, hogy az anyjukkal legyenek a nehéz helyzetben. A kórházban újra felszínre törnek a rég eltemetett sérelmek, és amikor az egyik ápoló felidéz egy sötét epizódot Mandy fiatalkorából, a helyzet hirtelen fenyegetővé válik.
A gyerekek sodró lendületű, letehetetlen regény megbocsátásról, felejtésről és emlékezésről. A szerző előző regényéhez, a Hétvégéhez hasonlóan ebben a könyvében is azt keresi, hogyan alakít – pusztít és formál – bennünket és kapcsolatainkat az idő múlása.