Fekete István: Csí és más elbeszélések (részlet)

Csí

Alkonyodó árnyakat hozott a nagy folyó. Mint bágyadt lepkék, csüngő vitorlákkal ringtak a lomha bárkák. A túlsó part­ról, a  vályogkunyhók közül álmosan jajgató ének szállt a vi­zek fölé, és belehullt a halk locsogásba.

A papiruszerdők fölött gémek szálltak magasan, hol még nem járt a napsugár. Aztán a sötétedő nádasok magukhoz húzták a nagy, fehér madarakat.

Valahol fent a lilásra váló égen is mintha madarak kiáltottak volna, de látni nem lehetett semmit.

Az egyik bárka felcsavart vitorláján két fecske tollász­ko­dott. Ők is felnéztek az alkonyba hulló égre, és talán láttak valamit, mert az egyik megszólalt:

– A Hideg Fény azóta sokszor megnőtt, Csí, indulnunk kellene. Nem Kele – a gólya – utazik ott fönn népével?

Csí hosszan nézett a kis pontok után, és azt mondta:

– Várunk még, mert a Hideg Fény most újul, és csak nö­vekedésével jó útra kelni. Meg a szárnyad sincs még rendben. Tegnap is, ha nem vágok Karr elé – aki nem tudta, me­lyikünket fogjon meg –, elhurcolt volna valamelyik zátonyra, és most már szél hordaná meg a víz szép, fényes tolladat.

A kis fecskeasszonyt meghatotta a dicséret. Közelebb hú­zódott urához.

– Majdnem az életedbe került, hogy segítettél rajtam, mert aztán téged hajszolt a túlsó partig. Bátor vagy, Csí, nagyon…

A bárkához most egy csónak úszott, és egy barna bőrű ember kapaszkodott a fedélzetre. A hajó rrán lévő bódéba kiáltott valamit – amit a fecskék nem értettek –, s onnét elő­jött egy kis fekete asszony, karján gyermekével. A kicsi kitárta karjait apja felé, és nevetett.

– Látod, Csí, milyen kicsi ember! – kiáltott fel Vit. – Lá­tod, még emberben is szebb az ilyen fióka. Vajon a mieink merre járnak? – szólt aztán, mert már rég látta fiait, akik szétszóródtak.

A kisgyerek most észrevette a csicsergő fecskéket, és fe­léjük mutatott. A barna emberke is odamutogatott, és han­go­san beszélt fiának.

Vit megrebbent a vitorlán.

– Nem követ akar dobni? – kérdezte Csítől, mert rossz em­lékei voltak. Szárnyán a seb még nem gyógyult be egé­szen.

– Nem – felelte Csí. – A kis embernek mutat bennünket.

Ekkor már a nagy folyó elsötétedett, álomra készülődött. Nagyokat sóhajtott, és ilyenkor a bárka lágyan hintázott. Vele ringott a fecskepár a vitorlán és az emberek is, kik bementek a bódéba, honnét nemsokára fehér füst szállt felfelé.

– A fészkükbe mentek? – kérdezte Vit. – Én nem építeném víz fölé. Mindig mozog, és ráesik az eső… – tette aztán hoz­zá.

A hullámok halk csobogással simogatták a hajó oldalát.

– A mi fészkünkön is van egy kis javítanivaló – szólt újból Vit, ki nem tudott aludni –, de azt hamar megtapasztjuk. Az ajtót szűkebbre kell venni, mert emlékszel, ugye, tavaly is mi­lyen harc volt a Csuri-néppel. Ha nem férnek be: nem kell nekik. A vízen forgó kerék mellett ki szokott önteni a víz. Ott van a legjobb, ragadós fészeknek való. Onnét viszünk. Em­lék­szel, Csí? Ott találkoztunk először, mikor repülni tanultunk, és súroltuk a vizet a nagy melegben.

– Emlékszem – felelte Csí –, én ott születtem a víz mellett, te meg a csúcsos, nagy fészek hóna alatt, hol sok em­ber énekelni szokott, és azt ők úgy hívják: templom. A Me­leg Fény azonban már lehullt a nagy vizekbe, Vit, aludni kell. Húzódjunk ide, hol sötétebb van, mert nemso­kára Hú jár majd a sötétségben, és nagy szemével keresi a kint al­vókat.

A két kis fecske közelebb tipegett az árbóc keresztrúdjá­hoz, és eltűnt alatta. Aztán csak a folyó beszélgetett magában halk loccsanásokkal, mert az éjszakának is törvényei vannak, és a nagy homokpusztákról elindult már az árnyékos szemű Csend.

Éjféltájon járhatott az idő, amikor Vit kis csőrével átnyúlt Csíhez.

– Hallod, Csí? Félek. Valami jön…

A barna arcú csend kiszaladt a partra, mert egy nagy hajó úszott lefelé a vízen, és sok fényes szeme belemeredett a hullámokba. A hajó dohogott, és zenés lármát szórt maga köré. A két kis fejecske összebújt.

– Költöző emberek úsznak a vízen – szólt Csí –, nem bántanak minket.

A hajó fehér éket vert az éjszakába. Fedélzetén zene szólt, és párok táncoltak. Az egyik zenész kürtjén megcsillant a fény, amint ide-oda hajladozott. A két kis fecske álmos bizalmatlansággal nézett a hajó után.

– Szegények – szólt Vit –, nem szabad nekik aludni. Az az ember lehet a vezetőjük, aki sárga csőrével integetett, és csú­nyán kiabált. Ó, Csí, én nem szeretnék ember lenni! Mért éj­jel költöznek, és másfelé, mint mi? Aztán világosságot csinálnak maguknak. Hiszen Hú így meglátja őket. Vagy Hú az embert nem bántja?

– Az ember erős – szólt Csí –, Hú fél tőle. Az embertől mindenki fél, mert csattogó botot hord magával, mellyel meg­­öl bárkit, még csak közel se megy hozzá. Az emberrel nem harcol senki, csak az emberek harcolnak egymással. Apám mesélte, hogy a Négyfolyó országa határán – ahol mi születtünk –, sok költözéssel ezelőtt, verekedtek az emberek. Egy­más felé csattogtatták botjaikat, és sok elpusztult ember ma­radt a földön. De ez már régen volt. Aludjunk, Vit.

A Nílus meghasított háta összegyógyult már, és a fény, mely­ben a hajó járt, csak akkorának látszott, mint egy csillag, mely közel hajolt a folyóhoz. Ilyen pedig sok volt, hát elve­szett köztük.

Vit közelebb bújt urához. Ez már az a mély álom volt, amely hajnal előtt az embert is elfogja néha. Elült a szél is, csak a hajó ringott lágyan, mint egy nagy bölcső.

Az árbóc csúcsán ekkor halk koppanás hallatszott, melyet alig hallható suhogás előzött meg. Vit mélyen aludt, és Csí csőrével megérintette vállát, amiből világosan megértette, hogy veszedelem van, nem szabad aludni. Kis fecskeszemük aggodalmasan kerekre nyílt, és most már jól hallották a ka­par­gálást az árbóc csúcsáról, honnét Hú leselkedett és to­pogott nagy körmű lábaival. Ólomlassú perceket hordott a Nílus.

Vit megérintette szárnyával Csít, s ez az érintés azt mondta: Csí, édes párom, nagyon félek…

– Nem láthat bennünket – szólt vissza Csí, ugyancsak szárnyával üzenve, mert a hangos beszéden kívül a fecskék mozdulataikkal is beszélgetnek.

Hú megsuhogtatta szárnyait az árbócon, és rémesen kia­bálni kezdett. Ebből megtudták a fecskék, hogy Hú egyedül érzi magát. Összébb bújtak, ha elhallgatott, mert ilyenkor Hú megforgatta nagy fejét, és szemei zölden égve kutatták a hajó környékét.

Valahol messze egy másik bagoly felelgetett Húnak, de az kint a nádasban lehetett, mert hangja alig ért el a hajóig. Hú azonban jól hallotta, hogy mit üzen a másik, mert újra hangos kiáltozásba kezdett.

Ekkor halkan kinyílt a kis bódé ajtaja, és a barna ember – aki szintén haragudott Húra – egy darab fát dobott az ön­feledten kiabáló bagoly felé. Az rémülten kapta el fejét a su­hogó bot elől, és a másik pillanatban már elnyelte a sötétség. A bot csendes loccsanással hullt a vízbe.

A fecskék látták eltűnni Hút, hallották a bot suhogását, az ember mozgását, hát tudták, hogy az szabadította meg őket a bagoly rémes közelségétől.

Pedig a bagoly nem őket kereste. Hú a nagy rovarokat fog­dosta össze, melyek a víz felett hangos zúgással szálltak, és a hajóra is csak azért szállt, mert azt hitte, Kíz, a patkány utálatos népéből talál egyet. A kis fecskék persze nem hitték ezt. Féltek Hútól, mert az öregektől azt hallották: félni kell tőle, pedig sose látott senki baglyot, mely fecskét fogott volna.

Fekete István: Csí és más elbeszélések
Fekete István életműsorozat
Felújított kiadás
Móra Kiadó, Budapest, 2023
176 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft