J. C. Oates: Szöszi (részlet)

A FÜRDÉS

A született színész már a kora gyermekkorban megnyilvánul, mert kora gyermekkorban érzékeljük először misztériumként a világot. A szerepjátszás összes fajtája a misztériummal szembesülő ember rögtönzéséből származik. ~ T. Navarro: The Paradox of Acting (A színészet paradoxona)

~~ 1 ~~

– Látod? Ez az ember az apád.

1932. június elseje jeles nap volt, Norma Jeane hatodik születésnapja, és a kaliforniai Venice Beach varázslatos, vakító fehér fényben vibráló reggelre ébredt. A Csendes-óceán felől érkező friss, csípősen hűvös szélben alig lehetett érezni a sósan poshadt víz és a partra vetett szemét szagát. És mintha csak őt is a szél hozta volna, megérkezett Anya. Anya az ő beesett arcával, az érzékien vörös ajkaival, a ceruzával húzott szemöldökével eljött Norma Jeane-ért a Venice Boulevardon málladozó romos épülethez, ahol az a nagyszüleivel élt.

– Norma Jeane, gyere!

És Norma Jeane futott, szaladt Anyához. Szokatlan és csodálatos érzés volt, ahogy apró, párnás keze ott pihent az anyja fekete csipkekesztyűbe bújtatott kezében. Mert nagymama keze egy elhasznált öregasszonykéz volt és a nagymama szaga öregasszonyszag, Anya illata viszont olyan mámorítóan jó volt, mint a meleg, cukros limonádé íze.

– Gyere ide, Norma Jeane, egyetlenem…

Mert Anyát Gladysnek hívták, és Gladys volt a gyerek vér szerinti anyja. Már amikor úgy akarta. Amikor volt hozzá ereje. Amikor a stúdióval szembeni kötelezettségei lehetővé tették. Mert Gladys élete „három helyett már-már négydimenziós” volt, „nem olyan sakktáblaszerűen lapos”, mint a legtöbb emberé. Így aztán Della nagymama ingerült tiltakozása ellenére Anya diadalmasan kiterelte Norma Jeane-t a hagymától és a mosószappantól és a tyúkszemkrémtől és a nagyapa pipadohányától bűzlő harmadik emeleti lakásból, és nem is foglalkozott a felháborodott öregasszonnyal, aki úgy rikácsolt, mint egy félőrült komikus a rádióban.

– Gladys, most éppen kinek az autójával jársz? Nézz rám, lányom!… Be vagy tépve? Részeg vagy? Mikor hozod vissza a kicsikémet?… A fenébe is, várjál már! Veszem a cipőm és lemegyek én is!… Gladys!

És akkor Anya elővette a kiszámítottan őrjítő szopránját és azt énekelte, hogy „Qué sera, sera”, aztán pedig Anya és lánya, mint két vásott kölyök, úgy viharzottak le vihogva kétemeletnyit a lépcsőkön, mintha csak egy lejtős hegyoldalban futottak volna, hogy aztán kifulladva, egymás kezét szorongatva kijussanak a házból, ki a Venice Boulevardra, ahol a mindig más autóval érkező Gladys aznapi meglepetés autója parkolt a járda mellett. Azon a gyönyörű, sziporkázóan fényes júniusi 1-i napon az a csodaautó, amit Norma Jeane mosolyogva vehetett szemügyre, egy ütött-kopott, habját vesztett mosogatólé színű Nash volt, aminek a ragasztószalaggal megerősített utasoldali ablakát pókhálószerűen futották be a hajszálvékony repedések. Csodálatos autó volt így is, és mivel Gladys fiatal volt és izgatott, bár általában ritkán ért Norma Jeane-hez, akkor mégis felkapta a két csipkekesztyűs kezével, és beemelte az autóba – „Hopszla, kicsikém!” –, mintha csak a Santa Monica-i móló óriáskerekébe ültette volna be, hogy aztán elkerekedett szemmel, szívdobogva szállhasson fel az égbe. Gladys erősen becsapta az ajtót, ellenőrizte, hogy sikerült-e bezárni (mert dolgozott benne az ősi félelem, az Anya félelme, hogy útközben kinyílik az ajtó, és a Lány eltűnik, mint a némafilmek gyanútlan hősei a csatornanyílásban). Aztán beült a kormány mögé, valahogy úgy, ahogy Lindbergh ült be Szent Lajos Szellemének a pilótafülkéjébe, felbőgette a motort, sebességbe tett a váltót, és nekilódult, hogy besoroljon a forgalomba. A szederjes arccal, testesen, kifakult pongyolában, visszérharisnyában és öregasszonycipőben érkező Della nagymama éppen ekkor bukkant fel a ház kapujában, és olyan szívbe markolóan vicces volt, mint Chaplin keménykalapos, sétapálcás ágrólszakadt kisembere.

– Várj! Várj már! Te… Te drogos, neked elment az eszed!… Elfoglak tiltatni tőle!… Hívom a rendőröket!
Fel sem merült, hogy várjanak. Azt már nem!
Levegőt is alig kaptak!
– Ne foglalkozz a nagyival, kicsim! Ő némafilm, mi meg már hangosak vagyunk.

Gladys, aki a gyerek vér szerinti anyja volt, úgy érezte, hogy egy ilyen rendkívüli napon semmi sem állhat az anyai szeretet útjába. „Végre érezte magában az erőt” és néhány dollárt is félretett, úgyhogy – ahogy azt meg is ígérte – eljött Norma Jeane-ért a születésnapján (A hatodik? Már? Úristen, de nyomasztó!). „Akár esik, akár fúj, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ. Esküszöm! Még a megnyíló Szent András törésvonal sem tarthatta volna vissza Gladyst, ha ilyen hangulatba került. „Az enyém vagy. Olyan vagy, mint én. Téged, Norma Jeane, senki sem vehet el tőlem, mint a többi lányomat.”

De ezeket az elszánt és rettenetes szavakat Norma Jeane nem, nem hallotta, egyáltalán nem, mert a rohanó szél messzire sodorta őket.

Ez a nap, ez a születésnapja lesz az első, amiről tiszta, pontos emlékei maradnak. Ez a csodálatos nap, amit vagy Gladysszel töltött, akiből időnként Anya lett, vagy Anyával, akiből időnként Gladys. Törékeny, madárszerűen élénk, mozgékony nő volt szúrós tekintettel és – maga mondta így – ragadozómosollyal. Az a fajta, akinek az ember egyből a bordái között érezte a könyökét, ha túl közel merészkedett hozzá. Ha az orrán fújta ki a sűrű, fehéren fénylő füstöt, az pont úgy görbült, mintha elefántagyarai nőttek volna, úgyhogy ilyenkor nem igazán merte semminek sem szólítani az ember, „mamának” vagy „anyunak” meg főleg nem – Gladys már régen betiltotta ezeknek az „okádni valóan cuki” szavaknak a használatát –, és alaposabban ránézni sem volt érdemes.

– Te meg ne bámulj így! Csak semmi közeli, amíg fel nem készülök rá!

Ezekben a pillanatokban Gladys hidegen éles nevetése a fagyott jégtömbbe csapódó csákány hangjára emlékeztetett. Norma Jeane egész életében, az alatt a harminchat év és hatvanhat nap alatt, amit Gladys túlélt, úgy emlékezett erre a gyönyörű napra, mintha pici babaként bele lett volna applikálva egy nagyobb baba hasában ügyesen, erre a célra kialakított üregbe. Vágytam másfajta boldogságra? Nem, csak arra, hogy egyszerűen vele legyek, meg talán arra, hogy hozzábújjak és ott is aludjak az ágyában, ha megengedi. Annyira szerettem. Tulajdonképpen volt másik olyan születésnapja is, amit Norma Jeane bizonyíthatóan együtt töltött az anyjával, az első mindenképpen ilyen volt, bár arra az alkalomra csak a fényképek segítségével tudott visszaemlékezni. BOLDOG ELSŐ SZÜLINAPOT, NORMA JEANE BABA! – állt a kézzel írt papírcsíkon, amely úgy pihent a nedvesen csillogó szemmel hunyorgó, teliholdképű, gödrösen pufók, a hullámos szőke hajába tűzött szaténcsíkokkal ácsorgó kislány vállán átvetve, mint a tengerparti szépségversenyek győzteseinek járó selyemszalag; a fényképek olyan homályosak és gyűröttek voltak, mint a réges-régi álmok, nyilván Gladys egyik barátja készítette őket, mert a nagyon fiatal, nagyon csinos, de lázas tekintetű Gladys is feltűnt rajtuk, amint bubifrizurásan, a fülénél kunkorodó kis hajtincsével és Clara Bow-t idézően telt ajkával úgy, olyan görcsösen szorongatja az ölében az ő tizenkét hónapos „Norma Jeane”-jét, ahogy a nagyon törékeny, nagyon értékes tárgyakat szokás: tiszteletteljes megilletődöttséggel, sőt örömmel, elszánt büszkeséggel, sőt szeretettel. Valaki az összes kép hátoldalára odafirkantotta az 1927. június 1-i dátumot. A hatéves Norma Jeane-nek azonban nem volt több emléke arról az alkalomról sem, amikor megszületett – mindig meg akarta kérdezni Gladyst vagy a nagyit arról, hogy Te hogyan születtél meg? Az valami olyasmi, amit az ember maga csinál? –, amikor az anyja huszonkét órás „folyamatos pokoljárás után” (Gladys így emlegette a vajúdást) a világra hozta a Los Angeles Megyei Közkórház térítésmentes szülészetén, ahogy arra sem emlékezett, hogy Gladys a szíve alatt lévő „speciális zsebben” hordozta őt nyolc hónapon és tizenegy napon át. Egyszerűen képtelen volt visszaemlékezni! Ezért is nézegette izgatott örömmel a fotókat, ha Gladysnek éppen olyan kedve volt, és kiborította őket az aktuálisan bérelt „rezidenciájában” álló akármilyen ágyára terített bármilyen takaróra, és ugyanúgy fel sem merült benne, hogy ne ő lenne a képeken szereplő gyerek, ahogy egész életemben én is abból tudtam, hogy ki vagyok, hogy a többiek mit mondtak rólam és milyen néven szólítottak. Ahogy Jézust is csak mások által látjuk, halljuk és értjük az evangéliumokban. Én is mások, olyanok szemén keresztül akarom látni az életemet és annak az értékét, akiknek az ítéletében mindig is jobban megbíztam, mint a sajátomban.

Gladys a lányára pillantott, akit nem látott már vagy… mindegy, szóval hosszú hónapok óta, majd ridegen rászólt:

– Ne legyél már ennyire feszült! Ne nézz úgy rám, mintha két pillanaton belül belerohannék valakibe és rommá törném az autót, neked pedig szemüveget kellene hordanod utána, és vége lenne a világnak… És próbálj meg nem fészkelődni, mint egy kis kígyó, akinek pisilnie kell! Tőlem aztán ilyesmit nem tanulhattál! Nem fogok balesetet csinálni, ha attól félnél, mint a röhejes nagyanyád. Megígérem.

Gladys a kislányra sandított, a tekintete egyszerre korholt és kényeztetett, mert Gladys ilyen volt: ellökte magától az embert és magához vonzotta. Csendesebben folytatta:

– Anyának van egy meglepetése a számodra. Otthon vár.
– Egy… egy meglepetés?
Gladys halványan elmosolyodott a kormány mögött.
– Hova… hova megyünk, mam… anya?
Norma Jeane a boldogság apró üvegszilánkjait érezte a nyelve alatt.

Gladys a hőség ellenére is elegáns csipkekesztyűt viselt, hogy megvédje az érzékeny bőrét. Vidáman a kormányra csapott.

– Hogy hova megyünk?… Figyelj csak! Jártál te már egyáltalán az anyád hollywoodi otthonában?

Norma Jeane zavartan elmosolyodott, próbálta végiggondolni. Volt már ott? Mintha burkoltan az lett volna az egész mögött, hogy Norma Jeane mulasztott el valami nagyon fontosat, és hogy ezzel árulást követett el, csalódást okozott. A helyzet mégis az volt inkább, hogy Gladys elég sűrűn költözött. Volt, hogy szólt Dellának, és volt, hogy nem. Az élete bonyolult volt és titokzatos. Hol a tulajokkal és a társbérlőkkel akadtak gondok, de adódtak „anyagi” és „karbantartási” problémák is.

Előző télen rövid, de erős földrengés rázta meg Hollywoodnak azt a részét, ahol lakott, ő pedig két hétre lakás nélkül maradt, úgyhogy kénytelen volt barátoknál meghúzni magát, de egyáltalán nem szólt Dellának. Ugyanakkor viszont Gladys mindig Hollywoodban lakott. Vagy Nyugat-Hollywoodban. A stúdióbéli munkája miatt kénytelen volt. Merthogy a Stúdió „állandó szerződéses” alkalmazottja volt (a „Stúdió” Hollywood és így az egész világ legnagyobb produkciós cégeként volt ismert, és több szerződtetett csillaggal büszkélkedhetett, „mint ahány csillag az égen van”), tehát nem ő rendelkezett a saját életével… – Kicsit úgy, mint a katolikus apácák, akik „Jézus menyasszonyai”. – Gladys a lánya tizenkét napos kora óta kénytelen volt másra bízni őt, általában a nagyanyjára, és heti öt dollárt fizetett a teljes ellátásért. Kőkemény élet volt, fárasztó és szomorú, de mit tehetett volna a stúdióbeli hosszú, sőt gyakran dupla műszakok mellett, mert mindig ugrania kellett a főnöke egyetlen szavára… szóval, hogy is tudott volna gondoskodni egy kisgyerekről?

– Nem tűröm, hogy bárki is ítélkezzen felettem! Lenne csak az én helyemben! Vagy az övében! Igen, az övében!

Gladys különös indulattal beszélt. Lehet, hogy a saját anyját, Dellát büntette. Amikor veszekedtek, Della „eszelősnek” – vagy drogosnak? – nevezte Gladyst, Gladys pedig üvöltött, hogy ez hazugság, rágalom: soha életében nem fogyasztott marihuánát, még csak a füstjét sem lélegezte be. – És ez duplán igaz az ópiumra. Soha! – Della túl sok vad, alaptalan baromságot hallott a filmesekről. Az igaz, hogy Gladyst időnként elragadta a lelkesedés. Olyankor mintha tűz perzselne belülről. Csodálatos! És az is igaz, hogy máskor viszont rátört az, amit „nyomottságként”, „gomolygó sötétségként”, „pokolként” emlegetett. Mintha olvadt ólom töltené meg a lelkem, végigcsorog rajta, aztán megkeményszik. Gladys ettől még fiatal és elragadó nő volt, akit rengeteg barát vett körül. Férfi barátok. Olyanok, akik meglehetősen összezavarták az érzelmi életét. „Ha ezek a fickók békén hagynának”, Gladys remekül lenne. De nem hagyták, úgyhogy Gladysnek rendszeresen gyógyszert kellett szednie. Receptre kapható vagy, időnként, mindenféle fickók által beszerzett gyógyszereket. A saját bevallása szerint Bayer aszpirint szedett, amit nagy mennyiségben is jól viselt, és mindig a kávéjába tette, mint a kockacukrot. – Így egyáltalán nem érzem az ízét.

Aznap reggel Norma Jeane azonnal látta, hogy Gladys éppen „felfokozott” hangulatban van: szórakozott, jókedvű, vicces és szeszélyesen kiszámíthatatlan, mint a huzatban táncoló gyertyaláng. Viaszfehér bőréből olyan meleg sugárzott, mint a nyári napon felhevült aszfaltból, és a szeme!… a szeme kihívó volt, ide-oda rebbent, a pupillája hatalmasra tágult. Ez volt az a tekintete, amit annyira szerettem. Nem tudtam belenézni. Gladys szórakozottan, gyorsan vezetett. Gladysszel autózni olyan volt, mint dodzsemezni a vurstliban: kapaszkodni kellett. A szárazföld belseje felé robogott, egyre távolodott Venice Beachtől és az óceántól. Az északra, a La Cienega felé ment, végül pedig ráhajtott a Sunset Boulevardra, amit Norma Jeane megismert, mert hasonló alkalmakkor már járt arra az anyjával. Gladys szinte padlóig nyomta a gázpedált, az ütött-kopott Nash pedig egyre hangosabban zörögve robogott velük. Átcsörömpöltek a villamossíneken, az utolsó pillanatban, hatalmas fékezéssel álltak meg a piros lámpáknál, amitől az idegesen nevetgélő Norma Jeane fogai kellemetlenül összekoccantak. Egy-egy alkalommal Gladys autója egészen a kereszteződés közepéig csúszott, és olyankor, mint a filmekben, hatalmas dudálás, kiabálás kezdődött, lendültek a középső ujjak; hacsak nem magányos, férfi sofőrök ültek az autóban, mert azok barátságosabb dolgokat mutogattak. Többször is előfordult, hogy Gladys nem állt meg a rendőr sípszavára, inkább elmenekült. – Én aztán nem csináltam semmi rosszat! Nem hagyom, hogy terrorizáljanak!

Della szívesen emlegette fel viccesen, dühösen, hogy a lánya „elveszítette” a jogosítványát, ami azt jelentette, hogy… De mit is igazán? Hogy elhagyta, ahogy mindenki el szokta hagyni a dolgait? Vagy ottfelejtette valahol? Vagy a rendőrök vették el tőle egyszer, amikor Norma Jeane nem volt ott, hogy megbüntessék?

Norma Jeane egy dolgot mindenképpen tudott. Azt, hogy nem meri megkérdezni Gladyst.

A Sunset Boulevardról lehajtottak egy keresztutcába, aztán még egybe, és végül kilyukadtak a La Mesára, ami egy szűk és nyomasztó utca volt, amelyen egymást követték a kisboltok, a kisvendéglők, a bárok és a lakóházak. Gladys azt mondta, hogy ez „még egy nagyon új környék, amit ugyan még csak most kezdtem el felfedezni, de máris megszerettem”. Gladys azt is elmagyarázta, hogy a Stúdió „mindössze hatpercnyire van autóval”. „Személyes okokból” költözött oda, de túl bonyolult lenne most elmagyarázni, Norma Jeane meg fogja látni… – Ez is a meglepetés része. Gladys egy stukkókkal díszített, spanyolos stílusú, nem túl igényes, viharvert zöld zsalus épület előtt állt meg, amelynek a homlokzatán tűzlépcső éktelenkedett. HACIENDA. HETI, HAVI IDŐTÁVRA KIADÓ SZOBÁK, MINIGARZONOK. ÉRDEKLŐDNI HELYBEN. 387-es volt a házszám. Norma Jeane körülnézett, és igyekezett megjegyezni mindent, amit csak látott: olyan volt, mint egy fényképezőgép: egyszer még lehet, hogy eltéved, és vissza kell majd találnia erre a helyre, amit korábban nem ismert, de Gladysszel minden egyes pillanat olyan kapkodó, feszült és titokzatos volt, úgy dobogott tőle az ember szíve, mintha drogot vett volna be. Olyan volt ez a feszültség, mint az amfetamin. Egész életemben ezt kerestem. Hogy alvajáróként kiléphessek az életemből, és visszatérjek a Haciendára, a Mesa negyedbe, a Highland sugárúti lakásba, ahol ismét gyerek lehettem, ahol ismét az ő gondjaira voltam bízva, a bűbájos hatalmára, és ahol még nem történt meg a rémálom.

Gladys látta, amit Norma Jeane nem láthatott, azt, hogy milyen képet vág éppen, és elnevette magát.

– Na, te szülinapos lány, csak egyszer vagyunk hatévesek! Lehet, hogy a hetediket már meg sem éred, kis hülye. Gyerünk!

Norma Jeane tenyere izzadt, Gladys természetesen nem volt hajlandó kézen fogni, inkább csak kedvesen meglódította a kesztyűs kezével a Hacienda bejáratához vezető ütött-kopott lépcsősor felé, amin át bejutottak a kemenceforróságú előcsarnokba, onnan pedig a poros linóleummal borított lépcsőházba.

– Valaki vár minket, és félek, hogy a végén még türelmetlenkedni kezd. Menjünk!

Megszaporázták a lépteiket. Futottak. A lépcsőn már rohantak. Gladys a divatos tűsarkújában hirtelen mintha megrémült volna… vagy csak megjátszotta? Ez is csak egy volt a szokásos nagyjelenetei közül? Anya és lánya kifulladva ért fel az első emeletre. Gladys kinyitotta az ajtót, de ez a „rezidenciája” kicsit más volt, mint a régi, amire Norma Jeane halványan emlékezett. Három szűkös helyiség, a plafonon és a falakon foltos tapéta, keskeny ablakok… A linóleum nagy darabokban elvált a padlótól, egy-két kis méretű mexikói szőnyeg hevert itt-ott, a konyhában egy csöpögős és büdös hűtőszekrény, egy két főzőlapos rezsó, a mosogatóban mocskos tányérok, és dinnyemagszerűen fényes csótányok, amik az érkezésükre zajos menekülésbe kezdtek. A falakon kirajzszögezve azoknak a filmeknek a plakátjai, amelyekben Gladys közreműködött, és amelyekre büszke volt: a Kiki Mary Pickforddal, a Nyugaton a helyzet változatlan Lew Ayresszal, a Nagyvárosi fények Charlie Chaplinnel, akinek a beszédes tekintetét Norma Jeane hosszú órákig is képes volt elnézni. Az, hogy Gladys pontosan mit is csinált ezekben a híres filmekben, nem volt világos, de Norma Jeane-t lenyűgözte a színészek arca. Otthon éreztem magam. Arra a helyre emlékszem. A lakásban uralkodó fullasztó hőség is ismerős volt, és mivel Gladys nem szerette akárcsak résnyire sem nyitva hagyni az ablakokat, amíg nem volt otthon, a levegőben mindig ott maradt az ételek, a kávézacc, a hamutálak füstös, égett, a parfümök édeskés szaga és az a rejtélyesen fanyar vegyszerillat, amitől Gladys hiába mosta gyógyszappannal a kezét, hiába súrolta akár véresre is a bőrét, sohasem tudott teljesen megszabadulni, de még ezek a szagok is megnyugtatták Norma Jeane-t, mert az otthont jelentették, azt a helyet, ahol Anya él.

De házt ez az új lakás!… ez még a korábbiaknál is zsúfoltabbnak, rumlisabbnak, furcsábbnak tűnt. Vagy lehet, hogy csak Norma Jeane lett idősebb valamennyivel, és jobban látta, inkább észrevette? Ahogy átlépték a küszöböt, jött az a szörnyű feszült pillanat, ami a földrengés első, még gyenge és az erősebb, érezhetőbb és kétségbevonhatatlanabb második lökése között szokott beállni. Az ember olyankor csak vár, és levegőt sem mer venni. Volt ott egy csomó nyitott, de még nem kicsomagolt kartondoboz, amire nagy betűkkel az volt rápecsételve, hogy a STÚDIó TULAJDONA. A konyhapulton halomban álltak ruhák, de ruhadarabok lógtak a keresztben kifeszített szárítókötélre akasztott vállfákon is, úgyhogy elsőre úgy nézett ki, mintha „kosztümös” nők tolongtak volna a konyhában – Norma Jeane tudta, hogy mik azok a „kosztümök”, hogy különböznek a „ruháktól”, bár azt, hogy pontosan miben, képtelen lett volna elmagyarázni. A kosztümök között akadt néhány drága és divatos, feltűnő, merészen kihívó darab pántos vállal és rövid szoknyával, és voltak jóval visszafogottabb, zártabb, hosszabb ujjú ruhák is. Gondosan kimosott és kiteregetett bugyik, melltartók és harisnyák lógtak a szárítókötélen. Gladys nézte, ahogy Norma Jeane tátott szájjal bámulja a feje felett lógó ruhadarabokat, aztán a kislány zavarodott arckifejezését látva elnevette magát.

– Most mi van? Nem tetszik valami? Dellának nem teszik valami? Kémkedni küldött? Na, befelé… Erre. Gyere már!

Gladys megbökte Norma Jeane-t a hegyes könyökével és a szomszédos hálószoba felé biccentett. Aprócska lyuk volt, a plafonon és a falakon csúnya beázások terpeszkedtek, az egyetlen ablak előtt pedig egy szakadt és mocskos függöny lógott, de ott volt az ismerős ágy a tollpárnáival, a mutatós, bár kissé már megfakult sárgaréz rácsaival, és ott volt a fenyőfa komód és az éjjeliszekrény az üvegcsékkel, magazinokkal, könyvekkel és a Hollywood Tatler egyik kihajtott példányán kucorgó, csurig teli hamutartóval. Itt is voltak szanaszét heverő ruhák és nyitott, de még nem kipakolt kartondobozok, az ágy melletti falon pedig egy, az 1929-es Hollywood Review-ból kivágott, nagy méretű fénykép az áttetsző fehér ruhában pózoló Marie Dresslerről. Gladys izgatottan vette a levegőt, és Norma Jeane-t figyelte, aki nyugtalanul kapkodta ide-oda a tekintetét, hogy akkor most hol van az a „meglepetés” valaki? Elbújt? Az ágy alá vagy a gardróbba? (Persze nem volt gardrób, csak egy rozoga ruhásszekrény támasztotta a falat a másik szobában.) Egy magányos légy zümmögött. A háló egyetlen ablakából csak a szomszédos ház ütött-kopott tűzfalára lehetett rálátni.

De akkor hol? És ki lehet az? – gondolta Norma Jeane, amikor Gladys megbökte a hátán, a két lapockája között, és korholni kezdte. – Esküszöm, te vak is vagy, nem csak idióta… na jó, csak néha és akkor is csak félig-meddig… Tényleg nem látod? Nézd már! Az a férfi ott az apád.

Norma Jeane odanézett, ahova Gladys mutatott.
Nem egy férfi volt ott. A komód tükre mellett egy férfi fényképe lógott a falon.

Joyce Carol Oates: Szöszi
Fordította: Bíró Péter
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2022
914 oldal, teljes bolti ár 9999 Ft,
online ár a kiadónál 7499 Ft