Irvin D. Yalom: Minden mulandó (részlet)

Minden rövid életű: az emlékezet éppúgy, mint az emlékezet tárgya. (…) Közel az idő, mikor mindent elfeledsz; közel az idő, mikor téged minden elfeled. (…) Még egy kis idő, s már nem létezel, nem vagy sehol.
Marcus Aurelius: Elmélkedések

1 ~ A meghekkelt ülés

Dr. Yalom, szeretnék időpontot kérni, egyetlen ülés erejéig. Olvastam az Amikor Nietzsche sírt című regényét, és arra gondoltam, talán hajlandó lesz fogadni alkotói válsággal küzdő írótársát.
Paul Andrews

Paul Andrews, efelől semmi kétségem, fel akarta kelteni az érdeklődésemet. Sikerrel járt. Írótársaimat soha nem utasítanám el. Ami az alkotói válságot illeti, szerencsésnek mondhatom magam, amiért rajtam soha nem lett úrrá, és izgatottan vártam, hogy segíthessek Paulnak megküzdeni vele. Paul tíz nappal később jelent meg nálam, és nem kis meglepetést szerzett. Valamiért egy bohókás, kissé megviselt középkorú íróra számítottam, ehelyett egy hajlott hátú, töpörödött öregember lépett a rendelőmbe, aki úgy festett, mintha egyfolytában a padlót vizslatná. Lassacskán bearaszolt az ajtón, én pedig azon tűnődtem közben, vajon hogy jutott fel egyáltalán a Russian Hill tetejére, a rendelőmbe. Szinte hallani véltem az ízületei nyikorgását. Elvettem súlyos, kopott táskáját, karon fogtam, és a székéhez segítettem.

– Kösz, kösz, fiatalember. Mondja csak, hány éves?
– Nyolcvan – válaszoltam.
– Ó, ha még egyszer nyolcvan lehetnék!
– És maga? Maga hány éves?
– Nyolcvannégy. Bizony, nyolcvannégy. Most aztán megleptem, ugye? Jó harmincasnak szoktak nézni.

Alaposan szemügyre vettem őt, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Elbűvölt manószerű szeme és az ajkán játszó leheletnyi mosoly. Pár pillanatig ültünk így, csendben, egymást szemlélve, és közben elképzeltem magunkat, ahogy körbeölel bennünket időskorunk közössége, mintha csak egyazon hajón utaznánk, ahol egy ködös éjjelen egymásba botlunk a fedélzeten, és rájövünk, hogy ugyanazon a környéken nőttünk fel. Máris ismertük egymást: szüleink ugyanúgy végigkínlódták a gazdasági világválságot, mindketten tanúi voltunk a két baseball-legenda, Joe DiMaggio és Ted Williams párharcainak, jól emlékeztünk az élelmiszerjegyre, a győzelem napjára, olvastuk Steinbecket és Farrellt. Szóba se kellett hozni mindezt, közös élményeink voltak, biztos köteléknek éreztük őket. Ideje volt munkához látni.

– Hát akkor, Paul… Ugye rendben van, ha keresztnéven szólítjuk egymást?
– Hogyne – bólintott.
– Annyit tudok magáról, ami abból a rövid e-mailből kiderül. Azt írja, maga is író, olvasta a Nietzsche-regényemet, és írói válsággal küzd.
– Így van, és egyetlen ülést kértem. Ennyi. Korlátozottak az anyagi forrásaim, ennél többet nem engedhetek meg magamnak.
– Megteszem, amit tudok. Vágjunk is bele, legyünk minél hatékonyabbak. Mondja el, mit kell tudnom az alkotói válságáról.
– Ha egyetért, elmesélnék egyet s mást az életemből.
– Rendben.
– Az egyetemi éveimig kell visszamennem. A Princetonon tanultam, és filozófiából írtam a doktori disszertációmat. Nietzsche determinizmusról vallott nézetei és az önmegvalósításba vetett hite közötti ellentmondás volt a témám. A disszertációt végül nem tudtam megírni. Folyton magukkal ragadtak más dolgok, mint például Nietzsche hihetetlenül kiterjedt levelezése, ezen belül is főleg azok a levelei, amelyeket barátaihoz és írótársaihoz, például Strindberghez írt. Lassacskán elvesztettem az érdeklődésemet a filozófiája iránt, és már sokkal inkább művészként értékeltem őt. Mint költőre kezdtem rá tekinteni, akinek az egész történelemben a legerőteljesebben szól a hangja, méghozzá olyan fennkölten, hogy az eszméit is túlragyogja. Végül nem volt más választásom, átmentem irodalom szakra, hogy filozófia helyett irodalomból doktoráljak. Múltak az évek, szépen haladtam a kutatásommal, de írni egyszerűen továbbra se tudtam. Végül arra jutottam, hogy egy művészt csak művészet révén lehet megmutatni, lemondtam a disszertációról, és úgy döntöttem, hogy regényt írok Nietzschéről. Ezekkel a váltásokkal azonban az írói válságot nem lehetett sem rászedni, sem elrettenteni. Velem maradt hatalmasan és megingathatatlanul, akár egy gránithegy. Nem volt előrelépés. És ez így van mind a mai napig.

Elképedtem. Paul nyolcvannégy éves volt ekkor. A húszas évei közepén járhatott, amikor elkezdett a disszertációján dolgozni. Vagyis hatvan évvel ezelőtt. Addig is volt már dolgom elakadt diákokkal, na de ez a hatvan év… Hatvan évig parkolópályán volt az élete? Őszintén bíztam benne, hogy nem. Az nem lehet.
– Paul, meséljen, kérem, arról, hogyan telt az élete az egyetemi évei óta.
– Nincs sok mesélnivalóm. Az egyetemen persze letelt az időm, megkongatták a vészharangot, és végül megszüntették a hallgatói státuszomat. A könyvek azonban a véremmé váltak, soha nem kerültem tőlük távol. Az egyik állami egyetemen könyvtáros lettem, onnan is mentem nyugdíjba, és mindvégig hiába próbálkoztam az írással. Hát ennyi. Ez az életem. Pont.

– Mondjon egy kicsit többet. A családjáról. Azokról az emberekről, akik jelen voltak az életében.

Paul türelmetlen lett, sietősen hagyták el a szavak az ajkát.

– Nincs testvérem. Kétszer házasodtam. Kétszer váltam. Mindkettő örvendetesen rövid házasság volt. És hál’ istennek nincs gyerekem.

Hát ez egyre furább, gondoltam. Amilyen közlékenynek indult Paul, most mintha szándékosan a lehető legkevesebb információt akarná megosztani velem. Mégis mi ez?
Nem hagytam magam.

– Nietzschéről tervezett regényt írni, az e-mailjében pedig megemlíti, hogy olvasta az Amikor Nietzsche sírt című regényemet. Beszélne erről egy kicsit többet?
– Nem értem a kérdését.
– Milyen érzései voltak a regényemmel kapcsolatban?
– Kicsit lassan kezdődik, de aztán beindul. Bár a nyelvezete mesterkélt és stilizált, a párbeszédek valószínűtlenek, összességében korántsem volt érdektelen olvasmány.

– Nem így értettem. Hogyan reagált arra, hogy megjelenik ez a regény, miközben maga is Nietzschéről akar regényt írni. Milyen érzést váltott ez ki magában?

Paul csak rázta a fejét, mint aki nem vágyik arra, hogy ilyesmivel háborgassák. Nem nagyon tudtam, mi mást tehetnék, folytattam a kérdezősködést.

– Mondja, hogy talált rám? A regény miatt keresett meg épp engem?
– Mindegy, mi miatt, most itt vagyunk.

Ez az egész percről percre egyre furcsább, gondoltam. De ha azt szeretném, hogy ez az ülés hasznos legyen a számára, egyszerűen muszáj többet megtudnom róla. Bevetettem hát, ami mindig is jól bevált, a kérdést, ami kivétel nélkül mindig bőséges információhoz juttat:

– Többet kell tudnom magáról, Paul. Elmondaná részletesen, hogyan zajlik egy átlagos napja? Úgy vélem, sokat segítene a munkánkban. Válasszon ki egy napot az elmúlt hetéből, és kezdje azzal, hogy reggel fölkelt.

Ezt szinte minden kliensnél bevetem, ugyanis életük megannyi területéről jutok felbecsülhetetlen értékű információkhoz: álmaikról, alvási és étkezési szokásaikról, arról, hogyan dolgoznak, de talán ami a legfontosabb, hogy megtudom, kik népesítik be az életüket.

Paul korántsem osztotta kutatói lelkesedésem, csak kissé megrázta a fejét, mintha félre akarná söpörni a kérdésem.

– Van valami fontosabb megbeszélnivalónk. Éveken át hosszan leveleztem a témavezetőmmel, Claude Mueller professzorral. Talán ismeri a munkáját.

– Valóban ismerem a Nietzsche-életrajzát. Remek írás.
– Helyes. Nagyon helyes. Rendkívül örülök annak, hogy ezt gondolja – mondta Paul, majd benyúlt a táskájába, és előhúzott egy tekintélyes mappát. – Ugyanis elhoztam a levelezésünket, és szeretném, ha elolvasná.

– Mikor? Úgy érti, hogy most?
– Igen. Ennél fontosabbat nem tehetnénk ezen az ülésen.
Az órámra pillantottam.
– De hát ez az egyetlen alkalmunk, és egy vagy talán két óra is kell, hogy ennyit elolvassak, és hát sokkal fontosabb lenne, hogy…
– Bízzon bennem, doktor úr, tudom, mit kérek magától. Álljon neki, legyen szíves.

Zavarban voltam. Most mit tegyek? Látszik, hogy eltökélte magát. Felhívtam a figyelmét az időkorlátainkra, és tökéletesen tisztában van vele, hogy csak egyetlen alkalommal találkozunk. Persze talán valóban tudja, mit csinál. Meglehet, azt hiszi, hogy ebben a levelezésben ott van minden információ, amire vele kapcsolatban szükségem van. Úgy van, minél többet agyalok rajta, annál biztosabb, hogy ennek így kell lennie.

– Paul, jól értem, hogy azt állítja, ez a levelezés minden szükséges információt tartalmaz önről?
– Ha ez az előfeltevés kell magának ahhoz, hogy elolvassa, akkor a válaszom: igen.

Ilyen nincs! A bensőséges beszélgetés a szakmám, ezen a terepen otthon vagyok. Itt mindig komfortosan érzem magam, és most tessék, ebben a beszélgetésben minden félrecsúszik, kisiklik. Talán jobb lesz feladnom az elszánt próbálkozást, és hagynom sodortatni magam. Végül is az ő egy órájáról van szó. Ő fizeti meg az én időmet. Kicsit ostobán éreztem magam, de beadtam a derekam, és a kéziratért nyúltam.

Míg átadta a gyűrűs mappát, Paul elmondta, hogy a levelezést negyvenöt éven át, egészen Mueller professzor 2002-ben bekövetkezett haláláig folytatták. Pörgetni kezdtem a lapokat, hogy megismerkedjem a vállalkozással.

Nagy gonddal rendezett mappát tartottam a kezemben. Úgy nézett ki, hogy Paul mindent, ami kettejük között történt, megőrzött, indexált és dátumozott, a rövid, esetleges megjegyzéseket éppúgy, mint a hosszú, értekező leveleket. Mueller professzor a rendezetten gépelt leveleit apró betűs, elegáns aláírással zárta, míg Paul levelei végén – az indigós példányokon és a későbbi fénymásolatokon is – csupán egy P betű szerepelt.

Paul biccentett:
– Kérem, álljon neki.

Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna

Irvin D. Yalom: Minden mulandó.
Tíz pszichoterápiás történet
Park Kiadó, Budapest, 2022
224 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft