Dolly Alderton: Szellemek (részlet)

Posted on 2022. március 25. péntek Szerző:

0


| | 19 | |

Lolával volt egy kódunk vészhelyzet esetére – pingvin. A tizenöt éves barátságunk alatt csak kétszer használtuk. Először: amikor véletlenül feltöltött egy meztelen fotót magáról egy közös albumba, ahová egy Bertram nevű kisbaba keresztszüleinek kellett volna fotókat feltölteni. Másodszor: amikor azt hittem, hogy láttam Bruce Willist egy mobilszolgáltató boltjában, de aztán kiderült, hogy csak egy rá nagyon hasonlító kopasz férfi volt. Amikor kaptam egy pingvinemojit egy söröző címével, dátummal és időponttal, azonnal tudtam, hogy csak egy dologról akarhat beszélni velem: eljegyezték.

Rendeltem előre egy üveg pezsgőt, és az asztalnál vártam Lolára. Megérkezett – sárga pöttyös pántos felsőben és fekete-fehér csíkos sortban, ezüstszínű magas sarkú papucsban és egy puha karimájú, hatalmas szalmakalapban, egy határozottan nem napsütéses napon. Leült a kerek asztalhoz anélkül, hogy üdvözlésül megölelt volna, majd levette Jackie O napszemüvegét és kalapját.

– Jethro – mondta.
– Megkérte a kezed!
– Eltűnt.

Odajött a pincér, és ünnepélyesen egy pukkantással kinyitotta a pezsgőt. Lola összerezdült.
– Önnek?! – mondta, teljesen oda volt meg vissza az izgalomtól, hogy egy vendég végre pezsgőt rendelt.
– Igen – feleltem.
– Mesés. És valamelyikük, drága hölgyeim ünnepel valami különlegeset?
Lola tenyerét a homlokára tapasztotta.

– Nem, hagyja csak – mondtam, és óvatosan kivettem az üveget a kezéből. – Azt hiszem, innen már… nekünk is menni fog. Nagyon szépen köszönjük! – Betettem az üveget a jegesvödörbe, a pincér pedig elment.
– Mi történt?
– Minden teljesen normális volt pár héttel ezelőttig. Nagyon jól éreztük magunkat, erre a hétre beterveztünk néhány lakásnézést, nagyon izgatottak voltunk, hogy komolyan összeköltözünk. Jethro házasságról kezdett el beszélni. – Lola észrevette, ahogy a véleményem kiült az arcomra. – Tudom, tudom. Most már nekem is őrültségnek tűnik. Aztán vasárnap este azt mondta, hogy haza kell ugrania pár cuccért, és utána jön vissza hozzám. Néhány óra elteltével küldtem neki egy sms-t, hogy minden rendben van-e – azt írta vissza, hogy ott marad. Azt mondta, hogy rájött, hogy minden túl gyorsan történt, és hogy „be kell húzni a kéziféket”. Megkérdeztem tőle, hogy tudta-e, hogy ezt fogja mondani, amikor elment a lakásomból, és úgy fog tenni, mintha minden rendben lenne, de azt mondta, hogy nem. De természetesen tudta. Csak el akart kerülni egy kemény beszélgetést.

– És utána mi történt? – kérdeztem, miközben a pezsgőt töltöttem, most már gúnyolódva a helyzeten.
– Úgy döntöttünk, hogy néhány napig nem beszélünk egymással, hogy legyen egy kis időnk magunkra, átgondoljuk, mit akarunk, aztán találkozunk, hogy megbeszéljük.
– Hallottál azóta felőle?

– Nem. Már több mint egy hete nem. Először azt hittem, hogy csak szüksége van egy kis szabadságra, ami rendben is van, de még csak nem is reagált az üzeneteimre. – Lola huskykék szeme megtelt könnyel, és végigfolyt az arcán. Annyira kétségbeesetten vágyott arra, hogy szeressen valakit. Olyan egyszerű dolognak tűnt, amit ettől az élettől kért.

Feltámadt bennem egy régóta elfojtott érzés. Valami, amit ki kellett volna fejeznem, teljesen és szabadon, amikor Max először eltűnt, de ehelyett elrejtőztem mindenhová máshová, hogy jó kislány legyek. Magamba fordultam, hogy megvizsgáljam minden lehetséges tökéletlenségemet. Hagytam, hogy felszálljon az agyamba, mint a forró levegő, hogy feleslegesen elemezzek és kórképet készítsek. Beengedtem a szívembe, és hagytam, hogy valami türelmes és megbocsátó dologgá olvadjon. Ezt az érzést aztán szétszórtam a testem minden részébe, hogy nehogy a számon keresztül távozzon; hogy ne tudjon kiszabadulni a szabad levegőre. Így senki sem vádolhatott azzal, hogy heves vagy becsapott vagy őrült vagyok. De itt volt az ideje, hogy kifújjam, mint a tüzet. Nem érdekelt a megtorlás, csak jóvátételt akartam.

– Hol lakik? – kérdeztem.
– Clerkenwellben.
– Rendben – mondtam, és egy hajtásra lehúztam a maradék pezsgőt a poharamból. – Azt hozd magaddal! – A félig üres pezsgősüvegre mutattam, és felálltam.
– Ne menjünk a lakására!
– Te nem, de én megyek.
– Ne, Nina!
– De igen! – mondtam. – Valós embereket nem lehet kitörölni. Nem egy disztópikus sci-fiben élünk.
– Mit fogsz mondani neki?
– Mindent, amit hallania kell.
– Oké – mondta Lola, felkapta a pezsgőt, és meghúzta az üveget, miközben a kijárat felé mentünk. – Most már semmit sem veszíthetek.

Jethro lakása egy raktárépületben volt, ami még kívülről is nagyon elégedettnek tűnt a saját átalakításával. Az acél Crittall ablakok úgy néztek ki, mintha nagy, foghíjas vigyorok önelégülten gratulálnának egymásnak. Becsöngettem.
– Ki az? – kérdezte Jethro.
– Nina vagyok – mondtam unottan. – Nina Dean, Lola barátnője.
– Ó! – A fehér zaj sercegése jelezte, hogy még mindig vonalban van. – Segíthetek valamiben?
– Csak tíz percet kérek, hogy beszélhessek veled. – Szünet következett, aztán az egyhangú sípolás, amiből tudtam, hogy beengedett. Tudtam, hogy be fog engedni – ő is azok közé tartozott, akik olyan keveset törődtek azzal, hogy mit követtek el a megbántott nőkkel szemben, de annyira érdekelte őket, hogy azok, akik tudtak a tetteikről, mit gondolhatnak róluk. Felfelé fordított hüvelykujjamat mutattam Lolának, aki pár házzal lejjebb ült egy ajtó küszöbén az üveg pezsgővel.

Jethro kinyitotta a bejárati ajtót.
– Nina, szia, gyere be! – köszöntött nyeglén, jól láthatólag nem zavartatta magát, felfedve ezzel idegességét. Végigpásztáztam a lakását, amely tele volt egy magát reneszánsz embernek feltüntető személy alapvető kellékeivel. A téglafal és az eredeti csempék egy olyan emberé, akit érdekel a múlt, de csak annak az épületnek a múltja, amiben élt. Bekeretezett Pink Floyd-albumok, egy tésztakészítő gép, vászon párnahuzatok, egy sor narancssárga borítójú Penguin Kiadó klasszikusai, gyógynövényes folyékony szappan egy gyógyszertári stílusú tégelyben, amelynek üvege 38 fontba került. Volt egy olajfestmény egy meztelen nőről, aki kissé húsos volt és enyhén lógott a melle, emiatt Jethro valószínűleg már feministának képzelte magát. Az egész személyiségét Shore­ditch macskaköves butikokkal teli mellékutcájában vásárolta meg.

– Hogy vagy?
– Jól vagyok – mondtam. – Szóval, akkor élsz?
– Nyilvánvalóan.
– Nos, ez a lényeg, hogy élsz és jól vagy.
A konyhaszekrénynek támaszkodott, és ezt a párbeszédet valami barátságos és laza dologgá akarta alakítani.

– Nézd, Nina, én megértem, mert ő a barátnőd, és azért csinálod ezt, mert szereted. De ami velem és Lolával történik, az csak rám és Lolára tartozik.

– De mégsem, mert te nem beszélsz vele, szóval ez Jethro és Jethro között történik. A két legfontosabb ember között ebben a kapcsolatban.

A szája kissé kinyílt, aztán becsukódott. Jó érzés volt rajtakapni őt. Olyan ritkán fordul elő, hogy a Jethróhoz hasonló férfiak úgy érzik, egy nő fölényben van egy beszélgetésben.

– Szükségem volt egy kis térre, nem tettem semmi rosszat. Te nem érted, hogy milyen intenzív volt. Egy napot sem töltöttünk külön, egy percem sem volt magamra, hogy gondolkozzak.
– Ki ment ki után a kapcsolatotokban?
Jethro felnyögött.
– Én.
– És ki mondta először, hogy „szeretlek”?
– Én.
– Ki javasolta, hogy vegyetek egy közös lakást?
– Tudom, mit gondolsz rólam.
– Ez csak egy kihívás volt?
– Hogy érted ezt?
– Egy játék volt, amit be akartál fejezni? Találkoztál egy nővel, akinek rendben volt az élete, és látni akartad, hogy képes vagy-e tönkretenni? Tudni akartad, hogy el tudod-e érni, hogy beléd szeressen, hogy kimondja mindazt, amit akartál, hogy megtegyen mindent, amit akartál, aztán a játéknak vége, és kikapcsolhatod?

– Természetesen nem ezt tettem. Csak meggondoltam magam – az emberek meggondolhatják magukat a dolgokkal kapcsolatban.

– Tudod, minden alkalommal, amikor „meggondolod magad” ilyen szélsőséges módon, az elvesz valamit egy nőtől. Ez lopás. Nemcsak a bizalmát lopod el, hanem az idejét is. Elvettél tőle dolgokat, hogy jól érezd magad pár hónapig. Nem látod, hogy ez mennyire önző dolog?
– De igen – felelte.
– Van fogalmad róla, milyen keményen meg kell dolgoznia azért, hogy bízzon valakiben? És most még nehezebb lesz neki. Ez még több munka, amit a nőknek bele kell fektetniük egy kapcsolatba, amire a férfiaknak általában nem is kell gondolniuk.
– Oké – próbált érvelni –, ezt nagyon rosszul kezeltem.
– Azt mondtad, hogy feleségül akarod venni. Tudod, hogy ez mennyire elmebeteg dolog, Jethro? Hogy milyen hihetetlenül helytelen ezt mondani egy kapcsolatnak ennyire az elején, még akkor is, ha komolyan gondoltad, nem is beszélve arról, ha nem is így gondoltad?!

– Akkor komolyan gondoltam.
– Ugye tudod, hogyan működik a házasság és a gyerekek? Tudod, hogy előbb randizni kell valakivel, hogy eljuss ehhez a részhez?
– Tudom. Nagyon szerelmes vagyok belé. Csak még nem állok készen arra, hogy rendesen elkötelezzem magam.
– Harminchat éves vagy.
– A kor nem számít.
– És a szerelem amúgy sem így működik. Nem hiszem el, hogy ezt egy harmincas évei végén járó férfinak kell elmagyarázzam.
– A harmincas évei közepén.
– Meg kell ragadnod a lehetőséget, ez nem olyan, mintha minden héten szerelembe esnél. Milyen nagyképűség, hogy azt hiszed, bármikor újra így fogsz érezni valaki iránt, amikor úgy döntesz, hogy készen állsz rá a saját feltételeid szerint?
– Nem róla van szó, hanem az időzítésről.
– Szóval, hogy gondolod, mikor állsz rá készen, hogy elkötelezd magad?
Megvonta a vállát, és zavart hangot adott ki, miközben a gondolataiban kutakodott.
– Nem tudom. Nem tudom megmondani. Talán négy év? Öt év? Nem tudom.
– Lola akkor már majdnem negyvenéves lesz. Elvárod tőle, hogy várjon rád, amíg egy igazi kapcsolatot akarsz majd kezdeni vele, amikor ő már negyvenéves lesz? – Elképzeltem Jethrót mint egy negyvenes szingli pasit, akinek ezüst hajszálak szövik át a vörös haját, nevetőráncok a szeme sarkában, egy kétszer ekkora lakásban, kétszer ennyi szeméttel megtöltve, ami illik egy bizonytalan férfihoz, akinek túl sok pénze van. Ő nem tűnne kétségbeesettnek vagy szomorúnak. Az olyan férfiak, mint Jethro, végigutazhatják az életet, és oroszlánszívű, rettenthetetlen felfedezőknek tűnhetnek.

Aztán rájöttem, hogy előre el akarja dönteni, mikor akar szerelmes lenni és családot alapítani, és ez így is fog történni. Mindig lesz egy nő, aki majd szeretni akarja őt. Neki nem kell megragadni ezt a lehetőséget – várhat egy következőre. Aztán egy még újabbra. A női populáció végtelen lehetőséget nyújt számára, és addig várhat, ameddig csak akar. Olyan kevés kockázatot jelent neki, amikor arról van szó, hogy kit és hogyan szeret. Semmi sem jelent neki semmit.

Dolly Alderton

– Nem fogsz elvenni egy korodbeli nőt – mondtam, és ahogy hangosan kimondtam, meg is értettem. – Egy nálad tíz évvel fiatalabb nőt fogsz elvenni. Így fog ez működni. Igazad van, a kor nem számít. Neked. – Csak bámult rám, a száját dacosan összeszorította, és nem szólt egy szót sem. – Hagyott itt valamit Lola?
– Nem – felelte. – Nem hiszem.
– Ne randizz, amíg nem rendezed a szaros dolgaidat! – Felálltam, és az ajtóhoz mentem. – És ne hívd többé Lolát!

Dolly Alderton: Szellemek
Fordította: Perlényi-Chapman Eszter
21. Század Kiadó, Budapest, 2021
342 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft