Koldusok operája | Brecht: Koldusopera / Budaörsi Latinovits Színház, Szentendrei Teátrum

Tóth Zsuzsanna |

„Mert sötétben él az egyik
És a másik fényben él
És a fény, az messze látszik
Ám nem látható az éj.”

Mintha mostanában egyre több budapesti látogatna el színházat látni Budaörsre. Legalábbis némely előadáson sok ismerős arccal lehet találkozni. Nem véletlenül. A Budaörsi Latinovits Színház az elmúlt években nívós előadásokkal örvendeztette meg a nézőket.
Sőt! Azt is írhatnám, kifejezett színházi ínyencségekkel. Csak néhány kiváló előadás a repertoáron lévő kínálatból, amit volt szerencsém látni, s amely több mint figyelemreméltó: Liliomfi, A sötétség hatalma, Elektra. Ezek sorába csatlakozott most a decemberben bemutatott Koldusopera.

Emlékezetemben több Koldusopera-előadás él, színháztörténeti jelentőségűek is. Brecht drámája, Kurt Weil zenéjével, rendkívüli népszerűségnek örvend, s szinte bizonyos, hogy a színházbarátok zöme nem is egy színpadi megvalósítást látott belőle. (Régebben mondhatni az általános műveltség része volt a brechti epikus színház jellemzőinek ismerete, az elidegenítő effektus fogalma.) A londoni Kolduskirályt meg Bicska Maxit, a szoknyabolond bűnözőt nagy színészek bravúros alakításaként tartjuk számon, ahogy néhány rendezés nagyszerűségét is dicsérhetjük. Előzmény bőven van. Maga a darab valószínűleg azért is népszerű, mert lehetőséget nyújt húsbavágóan jelenidejű tartalmak közvetítésére (nem csak ma), noha Brecht már 1928-ban megírta – John Gay azonos című, 18. századi műve alapján. Akkoriban, úgy tűnik, nagy keletje volt a kortárs drámának, hiszen a Vígszínház, Heltai Jenő fordításában, már 1930-ban bemutatta. De hagyjuk a történeti áttekintést.

Mitől más és mitől izgalmas az az előadás, amelyet a Budaörsi Latinovits Színház a Szentendrei Teátrummal közösen jegyez? A Junior Príma-díjas fiatal színész-rendező, Fehér Balázs Benő munkáját eredeti, már-már üde, következetesen végigvitt elképzelés megvalósításának tartom. Igaz, ennek oltárán időnként feláldoz valamicskét a feszes tempóból, mégis a brechti színház lényegét ragadja meg. A legfeltűnőbb – legalábbis számomra – a stilizált mozgások rendszere, amely az előadás kohéziós alapját adja. A színészek marionett jellegén néha átüt emberi arcuk, s ez a különös kettőség új dimenziókat nyit. Mindezzel éppen az elidegenítés érzetét erősítik, noha az előadás számos pontján nagyon is valódinak érezzük a szándékoltan túlrajzolt alakokat.

A színészi játék önmagában is különleges, erőteljes és igazi meglepetések is adódnak. Hatásában mindenképp ezen pontok közé sorolható Ilyés Róbert interaktív kezdő jelenete, aki – becsületére legyen mondva –, szinte végig tartotta a megteremtett feszültséget. Kolduskirályi filozófiája, üzleti érzéke és fogásai szinte túl ismerősek. (Most Peacock szerepében láttuk, de Zalaegerszegen már játszotta Bicska Maxit is.) Brasch Bence sármos, önző, dörzsölt és kíméletlen Bicska Maxi, akinek hűvössége vonzó. Érthető a szerelem és féltékenység, hűség és árulás összetett érzése, ami a hozzá kötődő nőket jellemzi. Most éppen ő az élet császára, karneválherceg, kiragyog a többi közül, aki tudja, semmi nem tart örökké. Soha nem láttam még ilyen izgalmas karakternek, és a megszokottól nagyon eltérő stílusban játszani az általam igen kedvelt Takács Katit, mint most Peacockné szerepében, aki meglehetősen erős kézzel irányítja a kolduskirályi családot. Számító és szerelem-párti, piás és józan, kemény és sérülékeny. Figyelemreméltó alakítást nyújt Kurta Niké (Polly), egyszerre naiva, igazán szerelmes és nagyon is tudatos nőci, aki tényleg a lehető legjobbat választja – mármint Maxit – a kínálatból. Minden szempontból. Nem mellesleg remekül énekel és mozog, és irigylésre méltó, hogy tényleg neki vannak a legszebb lábai a Sohóban.

De csak jókat mondhatok Spolarics Andreáról is, akiben nagy drámai erő feszül. Kocsma Jenny szerepében láthatjuk gyöngédnek és határozottnak, rafináltnak és egyszerűnek, a szeretett férfinál idősebb nő fájdalmas veszteségét is képes megmutatni. (Neki is van már „Koldusopera-előélete”, a Bárkában játszotta Peacocknét.)

A többiek magasra tett mércéjéhez képest halványabb alakítás Bohoczki Sára Lucy-ja és Chován Gábor Tigris Brownja, miközben egyáltalán nem lógnak kis a sorból. Utóbbi például nagyon is ismerős „hajlékonyságú”, felkapaszkodott rendőrfőnököt játszik. Kiváló figurákat hoznak az egyéni karakterként is erős bandatagok, különösen együtt igazán jók, és nagyon hatásosan mozgatott a főként tablóképeket nyújtó örömlányok, koldusok, rendőrök serege. (Koreográfus: Widder Kristóf.)

Az összhatáshoz sokat hozzátesz a jelmeztervező Szakos Kriszta, bár nem sok különbséget mutat a valódi és mű-lepukkantság között. Nagyon jól használja a színeket, vásári festettséget ad a játszóknak. Ruhái státuszbeli különbségeket és jelenidejű áthallásokat sugallnak, érzékeltetnek. Nincs ugyan feltüntetve sminkes, így nem tudni, közvetlenül kinek köszönhetők a celluxos műgrimaszok, félremázolt rúzsok, rajzolt babaszempillák. A lényeg végül is, hogy kiválóan működik minden.

A díszlettervező Devich Botond magát az előadás terét működteti díszletként… Ideiglenes, mint egy lakodalmi sátor, de mindent jelezhet, mint egy bábszínház paravánja. Noha először meghökkentett, és megkérdőjeleztem magamban a körhinta-lovat, végül jelképpé válik az is (ráadásul megidézi egy hajdani, Ádám Ottó rendezte előadás nyitóképét).

Ami pedig a produkció másik lényeges alapját, a használt szöveget illeti – fordító Eörsi István, dramaturg Bíró Bence –, az szintén nagyon izgalmas. Rendkívül frissnek hat – pedig a fordítás nem igazán az; már 2004-ben ezt használták az Örkény Színházban. A dalszövegek néhol viszont érezhetően hosszúak. Ez az eredeti műben sem lehetett másként, hiszen a beleapplikált dalok, balladák külön történeteket fogalmaznak meg, s nem feltétlenül kapcsolódnak a sztorihoz. Éppen ez az egyik effektus, amivel a nézőt kizökkentik. Ám itt jelenik meg az előadás egyik gyenge pontja, hogy nem mindegyik dal (vagy nem teljes hosszában) nyert igazi értelmet. Ebben közrejátszik az is, hogy bár a zenei kíséret alapvetően kitűnő, harsánysága időnként elnyomja az énekelt szöveget. (Vagy a hangosítás nem volt megfelelően beállítva.) Az amúgy is intenzív dalok így sokszor üvöltésbe hajlottak – aminek csak egy kisebb hányadát érzem indokoltnak. Pedig a Koldusopera sikere nagyrészt a daloknak köszönhető. Hányan, de hányan tudnánk idézni néhány önmagában is ismertté vált dalt; a tátott szájú cápáról és Bicska Maxiról, Kocsma Jenny balladáját a kalózok szeretőjéről, vagy éppen azt, amelyben a fő állítás, hogy „előbb a has jön, aztán a morál”. S ez, bizony, nagyon is aktuális tétel.

Amúgy a zenészek – a Budaörsi Fúvószenekar – és a zenei vezető Dargay Marcell (aki nem mellesleg némi narrátor szerepet is kapott) kiválóan vizsgáztak. Egyértelmű tehát, hogy érdemes Budaörsre menni – színházat nézni.

Fotók: Borovi Dániel

Szereposztás, részletek és jegyvásárlás