Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra (részlet)

17. Post-truth

Egyes álhírek örökké élnek

Manapság egyre azt halljuk, hogy új és rémisztő korban, a post-truth, vagyis igazságon túli korban élünk, és hogy körülvesznek bennünket a hazugságok és fikciók. Nem nehéz erre példát találni. 2014 februárjának végén például katonai felségjelzést nem viselő orosz különleges egységek megtámadták Ukrajnát, és stratégiailag fontos létesítményeket foglaltak el a Krím-félszigeten. Az orosz kormány és Putyin elnök következetesen tagadta, hogy az elkövetők orosz egységek voltak, hanem spontán szerveződésű „önvédelmi csoportokról” beszéltek, akik talán a helyi üzletekben szereztek orosznak látszó felszerelést.¹⁸³ Amikor ezeket az abszurd állításokat tették, Putyin és segítői tökéletesen jól tudták, hogy hazudnak.

Az orosz nacionalisták mentségként hozhatják fel erre a hazugságra azt, hogy egy magasabb igazságot szolgált. Oroszország igazságos háborút viselt, és ha ölni szabad az igaz ügyért, hazudni miért ne szabadna? Az a magasabb ügy, amely igazolta volna Ukrajna megtámadását a szent orosz nemzet megőrzése volt. Az orosz nemzeti mítosz szerint Oroszország szent entitás, amely már ezer éve fennáll, dacára ádáz ellenségei minden próbálkozásának arra, hogy megszállják és feldarabolják. A mongolok, a lengyelek, a svédek, Napóleon Grande Armée-ja és Hitler Wehrmachtja után a 90-es években a NATO, az USA és az EU próbálta elpusztítani Oroszországot úgy, hogy darabokat tépett ki a testéből, és olyan „kamuországokat” hozott létre belőlük, mint például Ukrajna. Sok orosz nacionalista számára az az idea, hogy Ukrajna Oroszországtól különálló nemzet, sokkal nagyobb hazugság, mint bármi, amit Putyin mondott szent küldetése során, hogy újraegyesítse az orosz nemzetet.

Az ukrán polgárok, a külső megfigyelők és a hivatásos történészek felháborodhatnak ezen a magyarázaton, és az orosz hazugságarzenál atombombájának tarthatják. Az az állítás, hogy Ukrajna mint nemzet és független állam, nem létezik, történelmi tények hosszú sorát hagyja figyelmen kívül – például azt, hogy az állítólagos orosz egység ezer évéből Kijev és Moszkva csak körülbelül háromszáz éven át tartozott ugyanahhoz az országhoz. Megszeg továbbá számos nemzetközi törvényt és egyezményt, amelyeket Oroszország elfogadott, és amelyek a független Ukrajna szuverenitását és határait védik. De legfőképpen semmibe veszi azt, amit ukránok milliói gondolnak magukról. Nekik nincs beleszólásuk abba, hogy kicsodák?

Abban persze az ukrán nacionalisták is egyetértenek az orosz nacionalistákkal, hogy vannak a környéken „kamuországok”. Csak éppen szerintük nem Ukrajna az, hanem a „Luhanszki Népköztársaság” és a „Donyecki Népköztársaság”, amelyeket Oroszország hozott létre, hogy álcázza velük az őt nem provokáló Ukrajna megtámadását.¹⁸⁴

Akármelyik oldalt is támogatjuk, valóban úgy látszik, hogy a post-truth rettenetes korában élünk, amikor nemcsak egyes katonai incidenseket, de a teljes történelmet és nemzeteket is meg lehet hamisítani. De ha a mi korunk az igazságon túli kor, mikor éltük az igazság aranykorát? A 80-as években? Az 50-es években? A 30-as években? És mi váltotta ki az átmenetet a post-truth-korba? Az internet? A közösségi média? Putyin és Trump hatalomra kerülése?

A történelemre vetett futó pillantás felfedi, hogy a propaganda és a dezinformáció egyáltalán nem új dolog, és még a teljes nemzetek letagadásának és bábállamok létrehozásának is nagy hagyományai vannak. 1931-ben a japán hadsereg színlelt támadásokat hajtott végre saját maga ellen, hogy igazolja velük Kína megszállását, majd a semmiből megalapította Mandzsukuo országát, hogy legitimálja hódításait. Kína viszont azt tagadja régóta, hogy Tibet valaha is önálló ország volt. A britek letelepedését Ausztráliában a terra nullius („senki földje”) elve igazolta, ami az őslakosok ötvenezer éves történelmét tette semmissé.

A 20. század elején a cionisták egyik kedvenc jelmondata az volt, hogy térjen vissza „a föld nélküli nép [a zsidók] a nép nélküli földre [Palesztinába]”. Az ott élő arab népesség létezéséről nagy kényelmesen nem is vettek tudomást. 1969-ben Golda Meir izraeli miniszterelnök kijelentette, hogy palesztin nép nincs, és nem is volt soha. Az ilyen nézetek még ma is igen elterjedtek Izraelben, dacára a több évtizedes fegyveres konfliktusnak valami ellen, ami nem is létezik. Anat Berko országgyűlési képviselő például egy 2016. februári felszólalásában vonta kétségbe a palesztin nép létezését és történelmét. Bizonyíték? Az arab nyelvben nincs is p hang, hogyan létezhetnek akkor palesztinok? (Az arabban f helyettesíti a p-t, és Palesztina arab neve is Falasztin).

A post-truth faj

Az az igazság, hogy az emberiség mindig is a post-truth korában élt. A Homo sapiens egy post-truth faj, amelynek ereje azon alapul, hogy fikciókat talál ki és hisz el. A kőkorszak óta önmegerősítő mítoszok kovácsolják egységbe az emberi közösségeket. Sőt, a Homo sapiens annak a kizárólagosan egyedi képességnek köszönhetően hódította meg a bolygót, hogy fikciókat tud kitalálni és terjeszteni. Mi vagyunk az egyetlen emlősök, akik képesek nagyszámú idegennel együttműködni, mert csak mi tudunk fiktív történeteket kitalálni, terjeszteni, és milliókat rávenni, hogy ők is higgyenek bennük. Amíg mindenki ugyanazokban a fikciókban hisz, addig mindenki ugyanazoknak a törvényeknek is engedelmeskedik, és így képes a hatékony együttműködésre.

Így hát, aki a Facebookot, Trumpot vagy Putyint hibáztatja az igazságon túli kor beköszöntéért, emlékezzen rá, hogy már több száz évvel ezelőtt keresztények milliói zárkóztak be egy önmegerősítő mitológiai buborékba, és nem merték megkérdőjelezni a Biblia tényszerű igazságát, miközben több millió muszlim ugyanilyen megingathatatlanul hitt a Koránban. Évezredeken át az emberi közösségi hálózatokban továbbított „hírek” és „tények” nagy része csodákról, angyalokról, boszorkányokról és démonokról szóló történet volt, és vakmerő riporterek egyenest a pokol legmélyebb bugyraiból közvetítettek élőben. Nulla tudományos bizonyíték van arra, hogy Évát megkísértette a kígyó, hogy minden hitetlen lelke a pokolban ég a halála után, vagy hogy a világegyetem teremtőjének nem tetszik, ha egy brámin összeházasodik egy érinthetetlennel, mégis több milliárd ember hisz ezekben a történetekben évezredek óta. Egyes álhírek örökké élnek.

Tisztában vagyok vele, hogy sokakat magamra haragítok, ha egyenlőségjelet teszek a vallásuk és az álhírek közé, de éppen ez a lényeg. Az a kitalált történet, amiben ezer ember hisz egy hónapig, álhír. Az, amelyikben milliárdok hisznek ezer évig, már vallás, és jobban tesszük, ha nem hívjuk álhírnek, ha nem akarjuk megbántani (és magunkra haragítani) a híveit. Jegyezzük meg azonban azt is, hogy a vallás hatékonyságát és lehetséges jótékony hatásait nem tagadom. Épp ellenkezőleg. A fikció jó és rossz értelemben egyaránt az emberiség eszköztárának egyik leghatékonyabb darabja. Azzal, hogy összehozzák az embereket, a vallásos tanok nagyszabású együttműködést tesznek lehetővé. Arra sarkallnak embereket, hogy kórházakat, iskolákat és hidakat építsenek hadseregek és börtönök helyett. Ádám és Éva sohasem létezett, de a chartres-i székesegyház attól még gyönyörű. Lehet, hogy a Biblia nagy része fikció, de attól még milliárdoknak hoz örömöt, és könyörületességre, bátorságra, kreativitásra biztatja az embereket – ahogy sok más fiktív remekmű is, például a Don Quijote, a Háború és béke vagy a Harry Potter.

Most megint sokan megsértődhetnek azon, hogy a Harry Potterhez hasonlítom a Bibliát. Egy tudományosan gondolkodó keresztény talán úgy magyarázná a Biblia hibáit és mítoszait, hogy a Bibliát nem is tényszerű beszámolónak szánták, hanem mély bölcsességet tartalmazó metaforikus történetnek. De nem igaz ugyanez a Harry Potterre is?

Ha ön keresztény fundamentalista, valószínűleg ragaszkodik ahhoz az állításhoz, hogy a Bibliának minden szava igaz. Tegyük fel egy pillanatra, hogy igaza van, és a Biblia valóban az egy igaz Isten tévedhetetlen szava. De mit gondol ön akkor a Koránról, a Talmudról, A Mormon könyvéről, a hindu Védákról, a perzsa zoroasztrizmus szent könyvéről, az Avesztáról vagy az egyiptomi Halottak Könyvéről? Nem érez kísértést, hogy azt mondja, ezek a szövegek bonyolult fikciók, amelyeket hús-vér emberek (netán ördögök) írtak? És mit tart a római császárok, például Augustus vagy Claudius isteni mivoltáról? A római szenátus azt állította, hatalmában áll az embereket istenné változtatni, és elvárta a birodalom alattvalóitól, hogy imádják ezeket az isteneket. Ez nem fikció volt? Legalább egy példát tudunk a történelemben olyan hamis istenre, aki a saját szájával ismerte el a fikciót. Ahogy már említettük, a japán militarizmus a 30-as években és a 40-es évek elején a Hirohito császár isteni mivoltába vetett fanatikus hiten alapult. Japán vereségét követően Hirohito maga jelentette be, hogy ez nem igaz, valójában ő nem isten.

Tehát még ha meg is egyezünk abban, hogy a Biblia Isten igaz szava, akkor is marad több milliárd hithű hindu, muszlim, zsidó, egyiptomi, római és japán, akik évezredeken át fikciókban bíztak. Még egyszer, ez nem jelenti azt, hogy ezek a fikciók szükségszerűen értéktelenek vagy netán ártalmasak. Ezek is lehetnek szépek és lelkesítőek.

Persze nem minden vallásos mítosz egyformán jótékony. 1255. augusztus 28-án egy Hugh nevű kilencéves kisfiú holttestére bukkantak az angliai Lincoln városának egyik kútjában. Még Facebook és Twitter nélkül is villámgyorsan elterjedt a pletyka, hogy Hugh-t rituálisan meggyilkolták a helyi zsidók. A történet minden továbbmeséléssel egyre dagadt, és a kor egyik legjobb nevű angol krónikása – Párizsi Máté – részletes és véres leírást adott arról, hogyan gyűltek egybe Lincolnban az angliai zsidóság elöljárói, hogy felhizlalják, megkínozzák és keresztre feszítsék az elrabolt kisfiút. Tizenkilenc zsidót fogtak perbe és végeztek ki az állítólagos gyilkosság miatt. Az angol városokban elterjedtek a hasonló vérvádak, ami pogromok sorozatához vezetett, amelyekben néha egész közösségeket mészároltak le. Végül 1290-ben a teljes angliai zsidóságot száműzték az országból.¹⁸⁵

A történet azonban itt még nem ért véget. Egy évszázaddal a zsidók kiűzetése után Geoffrey Chaucer – az angol irodalom atyja – belevett a Canterburyi mesékbe egy Hugh esetéről mintázott vérvádat (A priorissza meséje). A történet a zsidók felakasztásával (valamint a fent említett Hugh-ról való megemlékezéssel – a ford.) ér véget. A hasonló vérvádak később állandó elemévé váltak az antiszemita mozgalmaknak a középkori Spanyolországtól az újkori Oroszországig.* Ennek távoli visszhangját lehetett hallani abban a 2016-os álhírben, amely azt állította Hillary Clintonról, hogy egy gyermekkereskedő hálózat feje, akik szexrabszolgaként tartják fogva a gyerekeket egy népszerű pizzéria alagsorában. Elég amerikai hitte ezt el ahhoz, hogy Clinton választási kampánya komoly károkat szenvedjen, sőt egy illető fegyverrel állított be a pizzériába, és követelte, hogy mutassák meg neki az alagsort (kiderült, hogy a pizzériának nincs is alagsora).¹⁸⁶

Visszatérve a lincolni Hugh-ra, senki sem tudja, hogyan halt meg valójában, de mindenesetre a lincolni katedrálisban temették el, és szentként tisztelték. Különféle csodákat tulajdonítottak neki, és a sírjához még a zsidók száműzése után több száz évvel is jártak zarándokok.¹⁸⁷ A lincolni katedrális csak 1955-ben – tíz évvel a holokauszt után – utasította el a vérvádat, és egy táblát helyezett el Hugh sírjánál.

A keresztény fiúk zsidók általi „rituális meggyilkolásáról” koholt történetek gyakoriak voltak Európában a középkorban és még jóval azután is. Sok ártatlan zsidó életébe kerültek ezek a kitalációk. Lincolnnak is volt egy ilyen legendája, és az állítólagos áldozatot az 1255. évben temették el a katedrálisban. Az efféle történetek nem tesznek jót a kereszténység hírnevének.¹⁸⁸

Egyes álhírek tehát csupán hétszáz évig élnek…

––––––

*A legismertebb magyarországi eset az 1882-83-as tiszaeszlári per, amelynek vádlottjait végül felmentették – A ford.
183 Julian Borger: Putin Offers Ukraine Olive Branches Delivered…, Guardian, 2014. március 4., https://www.theguardian.com/world/2014/mar/04/putin-ukraine-olive-branches-russian-tanks
184 Szerhij Plohij: Lost Kingdom: The Quest for Empire and the Making of the Russian Nation. New York, Basic Books, 2017; Snyder i. m.
185 Matthew Paris’ English History. 3. köt., ford. J. A. Gyles, London, Henry G. Bohn, 1854, 138–141; Patricia Healy Wasyliw: Martyrdom, Murder and Magic: Child Saints and Their Cults in Medieval Europe. New York, Peter Lang, 2008, 123–125.
186 Cecilia Kang – Adam Goldman: In Washington Pizzeria Attack, Fake News Brought Real Guns. New York Times, 2016. december 5., https://www.nytimes.com/2016/12/05/business/media/comet-ping-pong-pizza-shooting-fake-news-consequences.html, hozzáférés: 2018. január 12.
187 Leonard B. Glick: Abraham’s Heirs: Jews and Christians in Medieval Europe. Syracuse, Syracuse University Press, 1999, 228–229.
188 Anthony Bale: Afterword: Violence, Memory and the Traumatic Middle Ages. In Sarah Rees Jones – Sethina Watson szerk.: Christians and Jews in Angevin England: The York Massacre of 1190, Narrative and Contexts. York, York Medieval Press, 2013, 297.

Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra
Fordította: Torma Péter
Animus Könyvek, Budapest, 2018