Ereszkedés a mínusz tizenkilencedikre | Röhrig Géza: Az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit

Röhrig Géza a verseit olvassa az Ördögkatlan Fesztiválon

Jeges-Varga Ferenc |

Ha nem lett volna a Saul fia című film hazai és nemzetközi sikere, a Magvető Kiadó talán fel sem karolja (?) Röhrig Géza verseit (vagy legalábbis nem most), holott a versírás nála nem előzmény nélküli: első kötete (Hamvasztókönyv; Múlt és Jövő Kiadó, 1995) több mint húsz éve jelent meg. Természetesen Saulnak alapvetően nincs köze az őt alakító Röhrig lírájához, de a filmfőszereplőnek szóló hírnév érdeklődést nyit egyéb munkái iránt is.

Megválaszolandó tehát a kérdés, hogy érdekesek-e ezek a versek függetlenül a gyorsan jött fokozott figyelemtől is. De még most is nehezemre esik elvonatkoztatni Saultól, ha Röhrigre gondolok. Talán ezért is pihentettem hosszabban a polcomon legújabb kötetét. Aztán a 9. Ördögkatlan Fesztiválon, a versek kapcsán vele folytatott beszélgetés adta az alkalmat, hogy alaposan végigolvassam versválogatását, melynek címe Az ember, aki a cipőjében hordta gyökereit.

Röhrig nem kedveli különösebben a rivaldafényt, mégis minden kérdésre készségesen válaszolt. Nem tartja magát poétának, ezt leszögezte. Verseinek jó részét nem is publikálja. „Aki azt állítja magáról, hogy költő – mondta –, az olyan, mintha nyitott sliccel járna”, s ez a frappáns, ironikus (akár falfirkaként is jól működő) kijelentés sokat elárul mértéktartó személyiségéről meg a társadalom elárvultjaiért kiálló művészi hitvallásáról is.

Oktalanság lenne verseiből egyenes következtetést levonni személyes életútjára, de a friss kötet címében a gyönyörű kép törékeny önazonosságtudatra és alapvető életélményre utal. A Katlan-beli találkozón sokat mesélt a korán jött árvaságról, az állami gondozásról, az örökbefogadásról, de jobban örült volna, ha a róla szóló diskurzus helyett nagyobb szerepet kapnak a versek. Talán még sosem éreztem ennyire jelentőségtelinek, amikor a szerző maga olvassa fel saját munkáit. Röhrig kopogó, szenvtelen versmondása mélyebb rétegeket nyit meg a művek befogadásához, mint amikor csak magunkban mormoljuk sorait.

Ebből az élményből következik az a – talán túl kézenfekvőnek tűnő – olvasat, amelynek gondolatától nem tudok, és már nem is akarok szabadulni: Saul valamiképp mégis hat ezekre a szövegekre. Nem csak arról van szó, hogy Röhrig szomorú, mélyre néző tekintete – amint azt Nemes Jeles Lászlóék is felismerték – azonos Sauléval. E tekintet nélkül, azt hiszem, érzéketlen lennék a „versszerűtlen”, furcsán nyers, olykor bizarr sorok iránt. De rokon vonásokat vélek felismerni Saul konok szándéka, a fiú eltemetése és a lírai én gyökereit folytonosan kereső aktusa között is. Mindkettőt ugyanaz a vágy hajtja: valamilyen módon felfedezni, megőrizni emberi mivoltát, megfogalmazni létezésének értelmét.

• Olvass bele!

A kötet origója az élő, mégsem létező anya feloldhatatlan dilemmája. Bár az anyjának nem kellett, a fiú mégis folyton a jelenlétére vágyik. Minden gondolatát meghatározza az „akit próbáltam utálni / de nem győztem gőggel”. Az anya állandó hiánya – megkérdőjelez­hetetlen matematikai alapigazságként – az egész létezését alakítja. Mivel azonban az anya – a gyermek számára az egész világmindenséget meghatározó viszonyulási pontként, minden kapcsolatok teremtőjeként – sosem ölthet hús-vér alakot, az identitása is csak absztrakcióként létezhet. Látomás csupán, délibáb. Helyettesítheti bárki azt, „akivel egyszer találkoztunk / kerek harminc éve”, de a pótlására tett kísérletek sikertelenségre ítéltek. Szemrehányás nélkül állíthatja az örökbefogadás című versében tehát: „hiába állsz itt / és babusgatsz engem / nem neked születtem.”

Az idő előtt elhunyt apa figurája ehhez képest a kötetben alig jelenik meg hangsúlyosan, de tovább erősíti az árvaság, a kitaszítottság zsigeri élményét. A nevelőszülőktől kapott zsidó identitás pedig tovább táplálja az igényt, hogy Röhrig egy nyelvet beszéljen a társadalom kisemmizettjeivel, kitaszítottjaival. A hajléktalanokkal, prostituáltakkal vállal közösséget, a testi fogyatékkal élőkkel, az állami gondozottakkal, az elszegényedettekkel. Mintha az ő történetükben is a saját eredetmítoszát akarná megteremteni, ezért folyamatosan keresi a megfelelő kifejezéseket a létezésre. Örök kételkedő attitűdje saját nyelvet, anyanyelvet követel magának. Mert ahogyan a Vylyan teraszon is vallotta, nála a versírás valami nagyon intim, személyes ügy, akár az imádság. Számára csak az létezik, amit szavakká tud formálni.

Az ember aki a cipőjében hordta gyökereit Röhrig furcsa szócsinálmányai és szokatlan költői képei miatt néhol kifejezetten megdolgoztatja az olvasót. A kötet első felébe sokkal erősebb szövegek kerültek, mint a végére, de ezt a kisebb egyenetlenséget el lehet bírni. Persze nehezebb befogadni, de Röhrig nem igazán követi a magyar irodalom legújabb divathullámait. Ezek a versei sokkal inkább a huszadik század elejébe illeszthetők. Röhrig az ördögszántotta Szársomlyó tövében elsősorban József Attila transzcendens verseit említette meghatározó élményként.

Nyilván könnyebb lenne legyinteni, és elintézni annyival ezt a zsebre vágható, sárga könyvet, hogy a Saul fia nélkül alig lenne érdeklődés iránta. Pedig nem igaz: megéri foglalkozni Röhrig rendkívül érzékeny, mégis brutálisan őszinte gondolatkísérleteivel. Költészete ugyanis „leereszkedik a mínusz tizenkilencedikre”. Bámulatos tömörséggel és pontossággal képes megfogalmazni azt, ami a lélek legmélyén van.

Fotók: Jeges-Varga Ferenc

Röhrig Géza: Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit
Magvető Kiadó, Budapest, 2016
96 oldal, teljes bolti ár 1990 Ft
ISBN 978 963 143 3722

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Röhrig Géza verseskötete egyszerre brutális és érzékeny, letaglózó és közvetlen. Fő témája az identitás törékeny mivolta. Erre utal a cím is: az ember otthonosságát miképpen és hol találhatja meg, elsősorban saját magán belül? Úgy hogy ezek a gyökerek ne akadályozzák, ne botoljon meg a lépteiben.

Egyéni és családi tragédiák rengetegébe vezet be minket Röhrig, de közben fogja a kezünk, halljuk a hangját. Gyilkosság, árvaság, árulás. Sebek és sérülések. Kitaszítottság. Ezek a versek közelről mutatják meg az áldozat összetettségét, azt hogy az áldozatban is ott van a rossz, a bestiális, az akarat; ott van benne – ha fogyóban is – az ember. A helyzetek, helyszínek és figurák jellegzetesen magyarok, de közben történetei – a bibliai képek révén – egyetemesen is érthetők. Mintha a szociológia és a teológia kapcsolódna össze.

Röhrig a Saul fia című Golden Globe- és Oscar-díjas film főszereplőjeként nem eljátssza, hanem megjeleníti az auschwitzi sonderkommandóst, aki a túlélésért (vagy valami másért) tényleg mindenre képes. Röhrig Géza költőként is lemegy a mélybe, a sötétbe, ahol talán csak a nyelv és a hit világít, oda ahol az eredet és a vég, a gyökér és a sír nem egymás mellett van, hanem voltaképpen ugyanaz.