Halálból született | Wim Wenders és Juliano Ribeiro Salgado: A Föld sója

Jeges-Varga Ferenc |

Sebastião Salgado fekete-fehér fotográfiái nem csak kivételes pillanatokat ragadnak meg a Föld nevű bolygó életéből. Felénk for­dítják a világtörténelem tengerében sod­ródó ember arcát is, megmutatva a halál, a rombolás és a szenvedés mély­sé­geit. Vagy éppen ellen­ke­ző­leg, a vilá­gunkat összekötő őserőről adnak tanú­bizonyságot, kutatva az élet különféle meg­nyilvánulási formáinak repro­du­kál­ha­tat­lan lenyomatai után. Hogy e kettősség miért olyan hangsúlyos dokumentarista mun­ká­i­­ban, elmeséli az életművéről ké­szült, A Föld sója című film.

A brazíliai Aimorés városában született Salgado közgazdásznak tanult, és eleinte az eredeti szakmájában dolgozott. Talán meglepő, de csak a harmincas éveiben kezdett el fotózni, erősítve a mondást, hogy sosincs késő belekezdeni valami újba, megtalálni a hivatást, amelyben kiteljesedhet az ember. A fényképezőgép túloldalán Salgado olyannyira otthonosan érezte magát, hogy hiába ajánlott neki a Világbank jól jövedelmező állást, korábbi munkáját felhagyva 1973-tól főállású fotósként kezdett dolgozni különböző újságok számára. Végül 1994-ben feleségével megalapította saját fotóügynökségét (Amazonas Images), ami kizárólag a munkásságának szenteli működését.

A Föld sója a témából adódóan is nem csupán filmkockákból áll össze, jelentős részét a művész fekete háttérre vetített képei adják. Film- és fotóművészet oly közeli rokonok, hogy együttműködésükből egy izgalmas dramaturgiájú mozgókép bomlik ki, amelynek főbb fordulópontjait Salgado eseménygazdag élete, izgalmas munkássága alapozza meg. A film igazi tétje, hogy a száraz életrajzi adatokból és a fényképek halmaiból hogyan lehet érdekessé tenni egy alkotói életutat. A megoldást a két rendező eltérő és egymással összeadódó látásmódja adja meg.

Salgado elsőszülött fia, Juliano Riberio Salgado számára A Föld sója minden bizonnyal több volt átlagos munkánál. A filmből kiderül ugyanis, hogy foglalkozása a fotós apát hosszú évekre távol tartotta a családjától, így Juliano gyakorlatilag nélküle nőtt fel. A filmkészítés ezért egyrészt közelebb engedte apjához a fiút, segítette megérteni a szenvedélyt, amely megfosztotta őt szerető közelségétől. Másrészről a fiatal felnőtt Juliano a film készítése közben maga is kedvet kaphatott elbarangolni a világ távoli pontjaira, pedig ebbe csak kényszeredetten, az apja unszolására ment bele kezdetben. A közös munka érezhetően jótékony hatású volt mindkettejükre.

De önmagában veszélyes is lehet a személyes perspektíva, mert ha túl szubjektívvé válik a mű, talán senkit sem fog igazán érdekelni. Wim Wenders rendezői jelenléte nemcsak a külső nézőpontot tette lehetővé, hanem hírneve és szakmai tudása garanciát is jelenthetett arra, hogy végül valóban maradandó filmalkotás szülessen Sebastião Salgadóról. Wenders játékfilmes múltja és a korábbi dokumentumfilmes munkáiban tapasztalt közvetlensége – gondoljunk csak a veterán kubai zenészekkel forgatott Buena Vista Social Clubra, vagy a német táncos-koreográfus Pina Bauschról és a blues zenéről készítettekre is – A Föld sója minden egyes képkockájára egyszerre nyomja rá a bélyegét. Amit tehát Juliano elkezdett, azt a világhírű rendező fejezte be.

Salgado képei maguk is mesélnek, de az alkotó is elmondja a hozzájuk kapcsolódó élményeit. Legtöbbször csak a hangját halljuk, olykor azonban úgy jelenik meg előttünk, akárha az egyik fotójából faragták volna ki a portréját. Wenders ugyanazon színekkel és fényekkel alkotott filmkockákon mutatja a fotográfust, mint ahogyan ő láttatja az objektíven keresztül a környező világot. Amikor a szemébe nézünk, szinte azonnal megérint minket a szomorúság, amit az útjai során tapasztaltak hatására gyülemlett fel a szívében. A képek sorába illeszkednek a fiú (Juliano) filmfelvételei és az alkotótárs Wenders kommentárjai. A két rendező és a főszereplő intenzív együttműködése megköveteli, hogy a háttérből, a takarásból rendre előlépjenek a film további alkotói is – és ez rokonszenvesen oldja a dokumentumfilmekre általában jellemző távolságtartó stílust.

Wendersék időrendben haladnak előre, követve Salgado egyes munkaterveit. 1977 és 1984 között Latin-Amerikában fotóival (Other Americas) feltárt egy olyan, lomhán mozduló világot, ahol elmosódik a határ élet és halál között. 1984–1985-ben a kalandvágy Afrika szárazság sújtotta régióba hívta. Az Orvosok határok nélkül szervezet munkáját segítve több hónapon át fotózott Etiópiában, Maliban, Csádban, Szudánban és Eritreában. Ezután következett a kétkezi munkásokról szóló riport anyaga (Workers). Ebből az időből való leghíresebb sorozata, mely egy brazil aranybánya ókori rabszolgaságot tükröző körülményeit rögzítette. Végül arra a sok százmillió emberre hívta fel a figyelmet, akik a szegénység vagy a politikai elnyomás miatt indultak új hazát találni.

A menekültekről szóló sorozat (Exodus) készítése testileg és lelkileg is meggyötörte. A délszláv háború és a ruandai népirtás szörnyűségei előhívták a megválaszolhatatlannak tűnő kérdést: vajon mennyit kötelező megmutatni a földi pokolból, hogy felhívja rá a világ figyelmét? És vajon a fotós mit köteles – emberi együttérzésből, kegyeletből – mégsem közzé tenni. A Föld sója éppen e traumatikus élményre adott két lehetséges válasz között próbál egyensúlyt teremteni.

Salgado élete azért kiváló alapanyag egy dokumentumfilm elkészítéséhez, mert nem kell külön játékfilmes fortély, hogy a történet reményt sugalló befejezést kapjon. Mikor ugyanis a megcsömörlött Salgado átvéve idősödő szüleitől a családi farm gondozását, meglepve tapasztalta, hogy az egykor sűrű esőerdővel borított terület gyakorlatilag elsivatagosodott, olyan vállalkozásba fogott, ami miatt még inkább érdemes megismertetni másokkal az életét. Csaknem 2,5 millió facsemete elültetésével feltámasztották a halott ökoszisztémát. És mintha csak egy szép népmese lenne, Salgado visszanyerte kedvét a fotózáshoz, de ezúttal már nem a halál, hanem az élet lett a főtémája. A Genesis című projektjében a Föld legkülönlegesebb élőlényeit – köztük az embert – akarta megörökíteni, a maguk ősi állapotában.

Ebben a történetben minden kerek. Megtaláljuk a háttérből rendező erőt is, jelen esetben a Nőt. Léiának, a feleségének Salgado nemcsak azt köszönhette, hogy képsorozatait tematikus szociografikus anyagokká rendezte, de az őserdő újjáélesztésének ötlete is az ő fejéből pattant ki, és ez végül Salgado számára is terápia lett.

A Föld sója erősen fókuszál a nagy dolgok véghezviteléhez szükséges emberi kitartásra és akaraterőre, meg a szenvedélyre, amely nélkülözhetetlen az emberi létezéshez. A film persze elmondhatta volna, hogy Salgado milyen férj és apa volt, hiszen biztosan nem lehetett könnyű mellette fiúként felnőni, feleségként élni. A film elsősorban a fotóst, az utazót, a kalandort, a hőst láttatja – a hétköznapi embert csak nyomokban mutatja meg. Az üzenete viszont tisztán cseng: csak úgy érdemes bármibe is belekezdened, ha teljes szívedből csinálod. És csak úgy érdemes élned, ha teszel is valamit önmagadon túlmutatót. Még akkor is, ha ennek igen sok esetben komoly ára van.

A Föld sója – francia, olasz, brazil dokumentumfilm, 2014

Rendező: Wim Wenders, Juliano Ribeiro Salgado
Forgatókönyv: Wim Wenders, Juliano Ribeiro Salgado, David Rosier, Camille Delafon
Operatőr: Hugo Barbier, Juliano Ribeiro Salgado
Zeneszerző: Laurent Petitgand

A főbb szerepekben
Sebastião Salgado
Wim Wenders
Juliano Ribeiro Salgado

Magyarországi bemutató: 2015. március 12. Forgalmazó: Magyar Hangya / CinefilCo Kft.