Anakronisztikus kacsintás | Csiky Gergely: Buborékok / Radnóti Színház

Posted on 2015. március 17. kedd Szerző:

0


A vásárlásfüggő Solmayné (Kováts Adél)

A vásárlásfüggő Solmayné (Kováts Adél) (PZs)

Bedő J. István |

Ostobaság lenne számon kérni a Csiky Gergelyhez való hűséget a Buborékok (*1884) előadásán. Mai füllel hallgatva Csiky eredeti darabja elviselhetetlenül poros, nevetséges. Ugyanakkor még sincs annyira távol tőlünk, hogy eredeti szövegével sajátunknak érezzük alakjainak gondjait.

A két Mohácsi fivér (és Hárs Anna dramaturg) fordított rekonstrukciót végzett. Csontig megnyúzta a 19. századi szomorú-víg játékot, majd a történet vázára újra felépítette. Csiky Gergely ma így írta volna meg. Nincs ebben semmi erkölcstelen, hiszen épp a közelmúltban tapasztalhattuk meg, hogyan szólal meg például Shakespeare Nádasdy Ádám, Molière meg Parti Nagy Lajos szavaival (nem említve most a többieket).

Az akarnok, költekező feleséggel párosított papucsférj, a hozományvadász fiúgyermekek, az akaratos leányok együttese lehetne akár kortársunk. Ötgyerekes, a gazdagságból lecsúszott családot talán nehezebben találnánk, de akad olyan is. A Solmay család gyermekei csupán a pénzszórást tanulták el. Anya és lányai iskolázatlanok, Béla fiuk országgyűlési képviselő („Nem terjesztek elő, csak amit más előterjeszt, azt megszavazom.”), és egy gazdag (ám ifjú és csinos) özvegyre hajt. A másik fiú, Róbert még ennyi sem tud felmutatni.

Hasonló semmirekellők látogatják ezt az uborkafára kapaszkodott családot, kis- és nagyvállalkozók, nejestül, fiastul, mert hiszen az egyik – hál’Istennek már férjhez adott – Solmay-lány férje minisztériumi tisztviselő, tehát az ő révén talán meg lehetne szerezni egy jó kis vastagon fizető állami megrendelést (folyószabályozás, ilyesmi). És aki nyer, nem lesz hálátlan.

Pál András, Gazsó György, Schneider Zoltán

A rabiátus miniszteriális vő (Pál András), a kártyán vesztő Solmay (Gazsó György), a pankotai kisvállalkozó, Morosán (Schneider Zoltán) (DD)

A Radnóti Színház csaknem teljes társulata színre lép a Mohácsi János rendezte darabban. A földbirtokos Solmay (Gazsó György) lenne a fő-főszereplő, de mivel a felesége határozza meg, mit tehet és mit nem kiélvezhetjük a darabokra hulló család fejének nagyon keserűen ábrázolt lecsúszását. A parancsnok itt a mutatós külsejű Szidónia asszony (Kováts Adél), aki mindenek előtt követelőzésben és érzelmi zsarolásban nagymenő. Szépségének és nőiességének vonzása mindenkire hat, kivált a borzalmasan bumfordi, kifejezetten bunkó, de roppant vastag bőre révén megsérthetetlen Morosánra: Schneider Zoltán kellően karikírozott, harsány, átütő alakítása.

Andrusko Marcella, Kováts Adél, Móga Piroska

A szép mama lánykáival (Andrusko Marcella, Kováts Adél, Móga Piroska) (DD)

A Buborékok a maga idején is eltúlzott, vagyis karikatúra volt – a mai átirat, ha lehet, még olyanabb. A család három szép leánya – Szávai Viktória, Andrusko Marcella, Móga Piroska (e.h.) – egyazon fából metszett figurák, cserfesek, ostobaságokat beszélnek, akár férjnél, akár hajadonként. Elragadóak, hisztisek és elviselhetetlenek, mindegyik a maga módján. A fiúk (Rétfalvi Tamás, Adorjáni Bálint) a szép mama árnyékában – és őt körüludvarolva – képesek bármikor adósságokat csinálni. Igaz, ebben egyáltalán nem különböznek a család többi tagjától.

A három felvonását megőrző színjáték a maga korában kemény, mégis megbocsátó kritika lehetett. A széthullás, az elpárolgott morális tartás különös erővel mutatkozik meg a darab végén, amikor látszólagos hepiend készülődik (Jancsi Pannit nyerje meg, / Zsák a foltját lelje meg…). Némely szerelmesek egymásra találnak, a rabiátus, dögletesen féltékeny minisztériumi potentát (Pál András) megígéri, hogy ezentúl csak turbékol (a feleség pedig, hogy leáll a flörtöléssel). A szép özvegyről kiderül ugyan, hogy vagyonát veszti, ha képviselővel házasodna (hmm-hmm), de a másik hozományvadász Solmay-fiúnak így is jó lesz. A hoppon maradt legény seperc alatt áthajózik az időközben megözvegyült nagyvállalkozóné oldalára (Martin Márta rövidke szerepben teremt plasztikus figurát), és ezen senki sem lepődik meg… Aztán a mindig szenvtelen és szomorú Betti szobalány (Petrik Andrea) bejelenti, hogy várandós – na de kitől? Mindhárom Solmay megfordult az ágyában… Drámai, kemény, Mohácsi-féle lezárás.

Mindenki a fedélzeten jobbra (ingben) Szabó Kimmel Tamás (DD)

Mindenki a fedélzeten, jobbra (ingben) Szabó Kimmel Tamás (DD)

Mohácsi János kezében az előadás lényegesen jobb, mint maga a darab. A páratlan számú résztvevőből egy meghal, a többi párjára lel (vagy hozzákényszerítik, mint a felcsinált Bettit az inashoz). Ez sajnos az eredeti mű baja, hiszen a kibogozáshoz mindenkinek el kell mondania, kihez, miért megy – és hogy megbocsát…

Ez a vég: hosszú. Csiky Gergelyé, aki csak nyomokban suhan át a színen. Néhány fellengzős, anakronisztikus mondata hangzik el, és utal arra, hogy átdolgozást látunk-hallunk. Próbálom kitalálni, vajon miért került színre a túl direkt áthallásoktól napjainkról beszélő, majdnem a dokumentumjáték kategóriába átcsusszant komédia. De csak a Betti bejelentését követő drámai csend idéződik föl bennem, meg ahogy utolsóként elhagyják a polgári otthont, hogy a világvége Pankotára menjenek. Talán ezért a néhány erős pillanatért.

Szokás szerint Kovács Márton és néhány zenész társa improvizálja, súlyosítja – vagy könnyíti – a néha feszült némasággal megálló cselekményt.

Feltétlenül említeni kell Remete Kriszta elképesztően finom eleganciájú (női) ruháit, különösen az első felvonás báljelenetében. Khell Zsolt furcsa rövidülésű, többcélú tere szellemesen tud szűk és nagyon tágas illúziót kelteni.

Bár a színpadi múltban a ma visszhangzik, a játék kedvéért megkérdezhető: melyik évtizedet mutatja a Mohácsi-Buborékok? A két fiatalabb leány a Színházi Életet olvassa, tehát a két háború között vagyunk, a fehér telefonos Tolnay-filmek korában. Az egyik ifiúr viszont egy repülő hollandit készül venni a Balatonra. A neve szép és különös ennek a kizárólag versenyzésre alkalmas vitorlásnak, mely az 1960-as években tűnt fel a tavi versenyeken. Nem számít. A szándékos anakronizmus: kacsintás a néző felé.

Fotók: Dömölky Dániel (DD), Puskel Zsolt (PZs)

Posted in: NÉZŐ, Színház