Arthur Phillips: Arthur tragédiája (részlet)

|Előszó |

A Random House kiadó büszkén bocsátja útjára William Shakes­peare Arthur tragédiája című darabjá­nak első modern kiadását.

Mindmáig a drámaíró Shakespeare kánonja har­mincnyolc vagy harminckilenc darabot számlált, attól függően, hogy kinek a tudományos véleményét fogadta el valaki, illetve, hogy az Összegyűjtött Művek melyik kiadása volt a birtokában. Az 1623-ban, hét évvel a szerző halála után megjelent úgynevezett Első Fólió kiadás harminchat színpadi művet foglalt magában. A későbbi tizenhetedik századi kiadások két darabbal bővültek: ezekben Shakespeare társszer­ző volt, és alkalmasint szerzői jogi problémák miatt késett a megjelenésük. A harminckilencedik darab, a III. Edward az elmúlt néhány évtizedben nyert erősödő filológusi támogatást a tekintetben, hogy – legalább részben – Shakespeare írhatta, noha éle­tében csupán anonim kiadásban jelent meg, és az általános vélekedés ma sem ismeri el az ő művének. További két darab, a Cardenio és a Boldoggá tett lovagok említve van történetileg hiteles dokumentumokban, de egyiknek a szövege sem maradt fenn. Ezenfelül lé­tezik mintegy tucatnyi színmű – az úgynevezett Apokrifek –, amelyekről viták folytak és folynak, de egyik sem ért a közelébe sem olyan tudományos kon­szenzusnak, amely shakespeare-i eredetüket támo­gatná.

Az Arthur tragédiája kvartó formában jelent meg 1597-ben. A borítón szereplő kitétel: „újonnan javítva és bővítve” feltételezi, hogy volt egy korábbi verzió is, amely nem maradt fenn, de mindenképp ez az 1597-es kiadás volt, jelen tudásunk szerint, az első darab, amelynek címlapján Shakespeare neve van kinyomtatva, és ebben egy évvel megelőzi a Felsült szerelmesek-et. Feltehetőleg betiltották a darabot, vagy legalábbis politikailag veszélyesnek ítélték, és ezért zárták ki az 1623-as Fólióból; a jelek szerint a közön­ség és a szakma érdeklődését is elvesztette, és az 1597-es kiadásból máig csak egyetlen példány bukkant fel, mégpedig az 1950-es években, és egy magángyűjtemény őrizte mostanig. Az Arthur tragé­diája tehát az első biztos növekmény a Shakespeare-kánonban a tizenhetedik század óta.

A történet, amelyet feldolgoz, nem azonos a Camelot-legendával, amelyet a legtöbb olvasó ismer. Szó sincs itt kőbe ütött kardról, nem találkozunk Lancelottal, a Kerek Asztallal, sem Merlinnel és a mágiá­val. Shakespeare jól láthatóan történelmi drámáinak megszokott forrásából merített inkább, Raphael Holinshed 1587-es művéből: az Anglia, Skócia és Íror­szág krónikájá-ból. Az ennek nyomán kialakított cse­lekmény inkább a Lear király-hoz hasonlít némileg: viharos konfliktus a trónutódlás körül a kora középkori Britanniában. Hanem itt is, akárcsak a Lear király­ban, sok minden másról is szó van, és a hevületben, amely az egész szerkezetet áthatja, Shakespeare képzelőerejére és nyelvezetére ismerünk. (…)

Ezt az első kiadást a Random House egyik szer­zőjének, Arthur Phillipsnek egyedülálló értékelésével adjuk közre. (…) az olvasónak mégis azt java­soljuk, hogy vesse magát egyenest a darabba, engedje Shakespeare-t beszélni magáért, legalábbis elsőre. Az­után, ha háttérismeretekre vágyik, térjen át a nagyon személyes hangú Bevezetésre vagy a többi kommen­tárra, amely rövidesen biztosan hozzáférhető lesz.

A SZERKESZTŐK
Random House/Modern Könyvtár
2011. január

Címoldal William Shakespeare Arthur tragédiája című darabjának 1597-es kvartó kiadásához. A kvartó mérete 184×132 mm, 76 oldalból áll. „WW” nem más, mint William White, aki Shakespeare szá­mos más művét, köztük a Felsült szerelmesek-et, a II. Richárd-ot és a IV. Henrik első részét kinyomtatta. Fotó: © Arthur Phillips

Bevezetés

| 1 |

Sohasem rajongtam Shakespeare-ért. Szívesebben olvasom, mint nézem a darabjait, de jól megvol­nék nélküle, akárcsak e leállíthatatlan és szerencsét­len könyv nélkül. Tudom, hogy íróhoz vagy tudós­hoz nem illő ilyesmit bevallani, mégis így áll a dolog. Gyanítom, hogy a jó ízlésű olvasóknak egy tekinté­lyes, ám szégyenlős hányada titkon egyetért velem. Hadd tegyem hozzá, hogy az Arthur tragédiája van olyan jó – vagy olyan rossz –, mint Shakespeare leg­több darabja, és hihetőnek tartom (szókincsét, stílusát stb. tekintve), hogy valóban ő írta. És hogy minden kártyámat kiterítsem: elárulom, hogy én nyerhetek a legtöbbet ezen a vállalkozáson.

Egy taxisofőr kérdezte ironikusan, amikor elkottyantottam előtte, hogy szerződés szerint írnom kell valamit Shakespeare-ről: „Mit nem írtak még meg róla?” Talán csak egyet nem (bár ez aligha nyilván­való családom és barátaim szűk körén kívül): hogy ti. az én saját regényírói pályámat árnyékolja be egy ideje a családom viszonya Shakespeare-hez, különö­sen az az áhítatos imádat, amellyel apám és ikernővé­rem csüng a művein. A legprimitívebb pszichológia is elvezet az igazsághoz: családi életünk korai dinamikája folytán, amióta felnőttem, mindig ennek a két eszményített olvasónak akarok imponálni a sa­ját nyelvezetemmel és képzeletemmel, és abban reménykedem, hogy egy nap majd kijelentik, hogy többre tartanak engem és művemet Shakespeare-nél és az ő műveinél.

Miközben ezt írom – és amikor majd nyomdába küldöm és ily módon igaznak nyilvánítom –, tudom magam is, hogy ez nevetséges. Nem érezhetem igazán, hogy versenytársa vagyok annak az ember­nek, aki négyszáz évvel előttem jött a világra. Abban a szentnek tekintett felfogásban, hogy ő az angol nyelvű irodalom legnagyobbja, nincs semmi, aminek köze lehetne hozzám, az én helyemhez az irodalom­ban és a családom szeretetében, vagy az „önértékelé­semhez”, hogy ezt a kínos szót használjam, amely a memoárirodalom feloldozás szagától bűzlik. Boldog lennék azzal a néhány szavával, amelyet kedvelek, és nem gondolnék a többivel, fütyülnék arra a kótyagos áhítatra, amellyel a világ hódol előtte. (Vagy ama zavart elmék tébolyult hitetlenségére, akik szerint nem ő írta a Hamlet-et vagy a Rómeó és Juliá-t.)

Természetem szerint nem vagyok emlékíró, ahogy Shakespeare sem volt az. Regényíró vagyok. De ha meg akarom értetni, hogy mi ez a darab, és hogyan jött létre, nem kerülhetem meg önéletrajzomnak bizonyos hányadát. A történet senkire sem vet igazán jó fényt, talán az egy Dana kivételével, aki a nővérem. Semmiképp nem én vagyok a főhőse. De törvényes jogom van elidőzni itt, a darabon kívül eső kísérleti bázison, ameddig csak a kedvem tartja. Minden sza­vamhoz ragaszkodom, és, még ha ezek lesznek is utolsó szavaim, amelyeket a Random House kiadó publikál, legalább igazak lesznek, és napvilágra kerül az igazság, ha csak egy időre is, mielőtt újra homály borulna rá.

Teljesíteni fogom, amit vállaltam a szerződésben – történet, szinopszis, szerkesztés, jegyzetek –, de vannak más közölnivalóim, meg mentségeim is, mielőtt elsomfordálok a színről.

| 2 |

Szüleink együtt éltek, amíg Dana és én hatévesek nem lettünk. Egy ilyen korai életkor emlékei meg­bízhatatlanok, de az akkori idők uralkodó érzelmeiről hitelesen vallanak. Ha képeket idézek fel családi együttesünkről négyéves koromból, a boldogságra emlékszem: átható, erőteljes ízű képek ezek, textúrák­hoz, időjáráshoz, arcokhoz kapcsolódnak. (Gyanítom, hogy maguk az arcok nem valódi emlékképek, hanem képzeletem alkotta őket régi fényképek alapján, ame­lyeket őrzök, vagy pedig elképzelt fényképek, amelye­ket rég hallott történetekből alkotott a képzeletem.)

Elsőként Apus merül fel mint az éjszaka uralkodó­ja, aki sohasem alszik. Nem szokatlan az ilyen képzet a szüleikre emlékező gyermekeknél: az öt-, hat-, hétéves kölyköknek már ágyba kell bújniuk, amikor a fel­nőttek még fenn vannak, és mire ők felébrednek, a felnőttek már tesznek-vesznek a házban. Aki nem él tovább a szüleivel ezen a koron túl, annak úgy ma­radnak meg az emlékeiben, mint mágikus lények, akik mentesek az alvás kényszerétől. Apus azonban még ennél is inkább az éj figurája volt. Nem egy eset­re emlékszem, amikor izgatottan felébresztett a mély sötétben (lehet, hogy csak este kilenc volt, de egy ötéves gyereket olyankorra már elborítanak a delta­hullámok), hogy megosszon velem valami nagy újsá­got vagy valami soha vissza nem térő, fontos ese­ményt. – Ébredj, Mackó, ébredj! Mackó! Ezt látnod kell! Talpra!

Mélyen aludtam, kedvenc könyvem a naprend­szerről ott hevert a mellemen, ujjaim még csillagos fekete borítóján kóboroltak. Aludtam, és egyszerre ott voltam erős karjaiban, felröppentem az ágyról, fel­ébredve és újra álomba hullva többször is, aztán a har­matos kerti gyepen találtam magam, de még mindig a karjaiban ringva, álomtól ragacsos szememet alig vol­tam képes kidörzsölni, hogy sürgető suttogására odaillesszem az égnek irányzott, állványos teleszkóp okulárjához. És ott láttam kedvencemet, a Szaturnuszt a gyűrűjével, a nem is e világi óriás pörgőcsigát a csil­logó égi porszemek között. Aztán apa elforgatott egy tárcsát, állítgatott a teleszkóp lencséin, és egészen közel hozta a látványt. Láttam vagy tucatnyit a Sza­turnusz lakói közül, izgatottan rohangáltak, egymást váltva bámultak az ő teleszkópjukba, élénken hado­nászva nézték, ami az ő egükön volt látható, csodál­koztak rajtam és integettek nekem.

Aztán Apus visszavitt az ágyamba, megcsókolt, és már aludtam is.

A kisfiú ebből az álomból ébredve ahhoz fordul magyarázatért, aki a legmeghittebb bizalmasa a világon. – Álmodtál valamit? – kérdeztem ikernővérem­től, mert gyakran megosztottuk egymással az ál­mainkat azokban a sugallatos napokban. – Nem, mert Apus felébresztett, hogy megmutassa a Szaturnuszt – felelte Dana, mintha mi sem volna természe­tesebb. – Imádom a gyűrűit. A legremekebb bolygó, csak a Plútó jobb nála.

– Nem, a Szaturnusz remekebb. Láttad a lakóit?

– Láttam, de a Plútó még annál is jobb.

Ilyen heves volt a vitánk, mert Dana és én minde­nen összevitáztunk azokban az időkben.

Szaturnusz alakú palacsinták, Miki egér mintájú palacsinták. Hol így, hol úgy sikerül, mondta Apus. Drámaian eltakarta szemét, amíg a híg tésztát a forró olajba csurgatta, és szent igaz, hogy minden ötödik palacsinta (épp ötévesek voltunk akkor) Miki egeret formázott. Abban a köztudottan önző korban is kész örömmel tettem Dana tányérjára a nekem jutott Mi­kiket, és ő mindannyiszor valódi ámulattal köszönte meg őket. Arra a palacsintára is emlékszem, amely rejtélyes módon anyánk profilját rajzolta ki; amikor a tányérjára helyezte a szakács, hosszú csókot nyomott a feje búbjára. – Vajas lett az orrod – mondta, és egy darabka vajat pöttyentett a palacsintaszelet bal szélső csúcsára.

(Én is sütöttem palacsintát a kölykeimnek, amikor kicsik voltak. Talán a cseh liszt tette, de nagyon unal­mas volt a repertoárom, legfeljebb ovális vagy halfor­ma lett az eredmény. Dana nénjük se vitte többre, ha látogatóba jött hozzánk.)

Anyánk egyszer elvitt minket Apus festményeinek a kiállítására. Kiöltöztetett minket, én egy kis cso­kornyakkendőt viseltem. Szabadon kószálhattunk a teremben kézen fogva, másik kezünkben üdítős papírpohárral; egy-egy kép előtt megállva egymást nevettettük kitalált sztorikkal, míg Apus meg a töb­biek a közönség előtt álldogáltak. Egy padra ülve figyeltük, hogy anya Apus hátán nyugtatja a kezét, míg az állványos ventilátor hátulról meg-meglibbenti Apus Einstein-fazonú hajzuhatagát. Mi ketten bu­borékokat fújtunk a 7UP-ba, és én a szellentés hang­ját utánoztam Dana kedvéért.

– Az a múltkori csoportos kiállítás! – emlegette ké­sőbb anyánk. – Igazán hervasztó volt.

Nekünk aztán nem! Apám egyre kétségbeesettebb és szánalmasabb törekvése, hogy festőművésznek ismerjék el, akkoriban sem Danát, sem engem nem érintett meg. A közönyös világ iránti haragját észre sem vettük, és ez vagy az ő javára írható, vagy a gyer­mekek természetes közönyének lehet tulajdonítani. Mert számunkra mi volt a felnőtt világ? Üldögélés a padokon üdítővel, festmények, mesék, éjféli pillantá­sok a Szaturnusz csillagászaira, mágikus palacsinták. Bámultuk Apust, aki azáltal nyerte el a szeretetünket, hogy nem gyerekként, hanem felnőttként kezelt, és a felnőttkor olybá tűnt, mint egy sokkal jobb gyerekkor.

| 3 |

Shakespeare idején a gyerekek a ti korotokban már latinul beszéltek. Az agy akármit képes felszívni, de ha csak tévégagyival tömitek, sose fogtok megta­nulni mást. – Apánk már hatéves korunkban elkez­dett Shakespeare-ből felolvasni nekünk, de ez csak egyikünkön fogott: Dana egy év múlva már maga olvasta a műveit. Ahogy imádta és értette Shakespeare-t, az koraérett dolog volt, és az én akkori sze­memben kissé erőltetett is – főleg eleinte, amikor még látszott, hogy Apus tetszésére pályázik. De aztán a máz szép lassan megtapad, és amit eleinte csak megjátszottunk, igazi valónk részévé válik.

Ennél is fontosabb, hogy Dana és én először külön­böztünk össze valami lényeges dologban. Én egysze­rűen rühelltem az egészet; Dana lelkesedett. Nem közönséges dolog, hogy ezt most így megállapítom, de nem hiszem, hogy korábban ilyesmi történt volna közöttünk. Azt tisztán láttam, hogy az ügy Apushoz köti Danát, és egy ideig én is érdeklődést színleltem. Ez azonban nem tartott sokáig, hamarosan eloldalog­tam, valahányszor a vaskos barna kötet lekerült a könyvespolcról. Ez egy kissé – túlozni nem akarok – traumatikus élmény volt mindkettőnk számára, úgy hiszem, mert nem sokkal az után, hogy ez a zavarba ejtő távolság mindkettőnkben tudatossá lett, Apus is „eltűnt”, először életünkben. A két eset valahogy összefüggeni látszott. És úgy látszik ma is.

Apám letartóztatása és első elítélése nyomán ben­nem – a hétéves fiúban – megszületett a szörnyű felis­merés, hogy a felnőttek világa veszedelmes világ, ahol lépten-nyomon csúfos bukás fenyeget, és ahol Apus nem a helyzet ura többé. – Apának el kellett utaznia egy időre – mondja a bátor és könnyes szemű anya, kiugrasztva tudatmélyi szereposztó székéből, amikor az emlékezet csődöt mond.

Abban az életkorban a gyerek önzőbb annál, semhogy ezt az anya veszteségeként fogja fel, vagy akár az apa veszteségeként vagy bebörtönzéseként; úgy érzi, hogy ez a mi veszteségünk, és kiváltképp az enyém. Az apa távolléte a gyereket bünteti, és ő vala­mi tetszőleges rosszat okol ezért – nem Apust, még nem őt. Lehet, hogy a gyermek maga követett el vala­mi gonoszat, és az apját ezért ragadták el tőle? Mesélték, hogy éjszakákon át rohangáltam zokogva, és a lelkiismeretemben kotorásztam az elkövetett gaztett után, mi több, azzal is megpróbálkoztam – Isten bocsássa meg –, hogy Shakespeare-t olvassam penitencia gyanánt.

Szerencsére volt egy ikertestvérem. Az ikrek azt élvezhetik, amire a többi halandó csak sóvárog: a tö­kéletes egyesülést egy másik személlyel, a magánytól való mentességet. Születésünktől fogva ismerjük ezt a bizonyosságot: olyanok vagyunk, mint két sárgája egy tojáshéjban. Magunkban hordozzuk, míg végül tudatára nem ébredünk. Amikor az éntudat megszü­letik bennünk, érezzük, hogy része vagyunk valami­nek és valaki nálunk nagyobbnak. (Ezért viszont szörnyű árat fizetünk. Mindenki mástól eltérően tud­juk, milyen érzés ez, és meg kell szabadulnunk tőle, fel kell törnünk a tojást, hogy csatlakozhassunk önökhöz ama nagy rántotta utáni hasztalan sóvárgás­ban, amelyben egyszer talán majd mi is feloldód­hatunk.)

Apus nem soká volt távol az első alkalommal, visszatért, és velünk élt tovább. Ám két év se telt el, és megint eltávozott.

Nyolc- vagy kilencévesek lehettünk, szüleink ak­korra már elváltak, de anyánk még nem ment újra férjhez, amikor egy téli szombat reggelen korán felkeltett minket. Még sötét volt, de hogy is lehetne másként a januári Minne­sotában. Ő addigra már lero­hant a garázsba, kikapcsolta az előfűtőt, beindította a motort, hogy felmelegedjék, és visszafutott a házba. Nem volt ínyemre sietve reggelizni és öltözködni, amikor nincs is tanítás, úgy mozogtam, mint a csiga, Dana viszont gyorsan kész volt, enni-inni se volt haj­landó, máris magára kapta a kabátot és beleugrott a hótaposójába. Mikor áthajtottunk a fagyos Minnea­polison, az ég szürkült már, eltünedeztek a csillagok. Kihajtottunk a városból, kétszintes külvárosokon át, majd a földszintes házakat is elhagyva jött a kopár síkság, aztán a téli álmot alvó fehér tanyák mentén elértünk a nem túl szigorúan őrzött épületig, ahol aztán bevezettek minket a „Családi Hall” csúfnevet viselő ablaktalan, szürke betonfalú helyiségbe.

Anyánk az asztalra mutatott, amely mellé le kellett ülnünk, aztán félrevonult. Lehet, hogy rosszul emlékszem, vagy akkor köszönt oda apánknak, amikor másfelé figyeltem. Akárhogy is, azért jöttünk, hogy Apusnak átadjuk megkésett Hanuka-ajándékainkat, míg anyánk a szoba túlsó végében újságot olvasott.

Apánkat bekísérték hozzánk. Emlékszem, mennyire csalódtam, hogy nincs megbilincselve. Nem hiszem, hogy szenvedést kívántam volna neki (bár lehet, hogy mégis; jól tudom, hogy a gyerek mennyivel többre tartja az élénk színt, mint a kíméletet). Éppenséggel mintha kerestem volna rajta a kegyetlen bánásmód árulkodó jeleit, hogy kiszabadításáról képzelődhessem, vagy elfogadjam, hogy ismeretlen bűneim miatt jutott ily szomorú helyzetbe. Ám ehe­lyett csak unalmasnak találtam a világát.

Zsebpénzemből gyurmát vettem, és diorámát ké­szítettem Apusnak (három tetejénél kivágott és ra­gasztószalaggal egymáshoz rögzített cipősdobozból). Mi négyen vagyunk láthatók benne odahaza, kézen fogva körülálljuk a nagy konyhai asztalt, amely dú­san meg van terítve nem túl könnyen felismerhető gyurmafinomságokkal. Ebben a műben nyolcéves korom több fontos belső kötődése fejeződött ki: ilyen volt a családi egység helyreállásának reménye, az en­nivaló iránti érdeklődés (éppen falánk időszakaim­nak egyikében voltam, ami összefügghetett Apus fogságával) és a vallásosság (múlékony láz, de abban az évben éppen emelkedőben volt). A szobrocskák megszenvedték kissé a hideget, az alakokat és a tár­gyakat fehér repedések fonták be. A sírást megelőző remegést éreztem az arcomon. Apám megköszönte és megdicsérte a művemet, „a szembeötlő kézügyesség és a szeretet remekének” nevezte, és megmutatta, mely részeit szereti a legjobban, egyszóval meg volt elégedve. Megígérte, hogy ha hazakerül, leckéket ad majd gyurmatechnikából. Mentegetőzött, hogy jelen­legi lakhelyén nem tarthatja a művemet, és megkért, hogy őrizzem meg számára épségben, amíg hazake­rül. Ekkor törtek át könnyeim a gyönge gáton. Anyám­nak talán fel kellett volna készítenie, hogy Apus nem tarthatja magánál a diorámát. Hüppögve biztosítot­tam, hogy vigyázok rá, amíg ki nem szabadul.

Addigra Dana már nem bírt magával; nehezen tűrte, hogy érzelmes kitörésem késlelteti az ő nagy pillanatát. – Apus, most én szeretném átadni az aján­dékomat.

– Alig várom – mondta Apus, amit úgy értettem, hogy alig van ideje megvárni, mert jönnek az őrök, és visszahurcolják a cellájába.

– Meg kell várnod, Apus! Rengeteget dolgozott raj­ta! – hadartam, félve, hogy Danának meghasad a szíve.

– Nyugodj meg, Artie: az „alig várom” azt jelenti, hogy izgatottan várom. Halljuk, Dana.

Dana szeme tágra nyílt. Felállt az asztalnál, és a kar­ját összekulcsolta a mellén. Belekezdett Portia nagy monológjába A velencei kalmár negyedik felvonásának első jelenetéből. Először szinte kiabált, egyenesen a meghökkent börtönőrök egyike felé, akik a rácsos ajtónál álltak, amelyen át a cellákhoz visz vissza az út. Az őr valójában jól tűrte, vagy csak annyira meg­lepődött, hogy nem állította le rögtön, amíg oda nem ért, hogy „A kegyelem lényege nem a kényszer”, de akkor rá vakkantott: – Kislány, leülsz a seggedre, és csöndben maradsz, vagy vége a mai látogatásnak!

Danát sosem volt könnyű letorkolni; sokkal bát­rabb volt, mint én. Nem ijedt meg a gumibotos behe­móttól, de nem akarta bajba keverni apját, sem véget vetni az együttlétünknek. Így hát feladta eredeti el­gondolását, miszerint a huszonkét soros monológot úgy adja elő az egész Családi Hall számára, hogy Velence törvényszékének nagytermévé alakítja át. Még azt is előre eltervezte, mesélte hazafelé az autó­ban, ahol nálam is panaszosabban zokogott, hogy melyik őrre szegezi majd a tekintetét, amikor a 197-ik sorban odáig ér, hogy „Te is, zsidó”. Persze, mi is zsidók voltunk, de ez nem jelentette azt, hogy ő Shylockkal azonosult volna vagy az ő bosszú fűtötte szándékával, hogy a törvényt a kedves keresztény kereskedő, Antonio elveszejtésére használja fel.

A hatalom által elhallgattatva nyugalmat erőltetett magára, és elölről kezdte, most már halkabban és nyugodtabban. Eleinte túl mohón és gyorsan mond­ta, a közepe felé lassított, én pedig kettejük zárt körén kívülről figyeltem őket, profilból a két egymásra meredő arcot, melyek között a tér egy váza alakját idézte fel. Apus beharapta a felső ajkát, és könnyeden bólogatott, ahogy lerágott körmű ujjával – pop POP pop POP – a ritmust kopogta a műgyanta asztallapon, hogy lányát a szoros jambikus ritmusban tartsa a szó­noklat során.

Dana elért a végére: „…enyhítsd igazságod, különben / E szigorú velencei bíróság / Kénytelen e kalmár ellen ítélni”, tenyerét kitárta Apus elé, mintha ő volna Antonio, akit valami bosszúszomjas Shylock üldöz. Dana csak nézett Apusra, arcán a dicséret lep­lezetlen vágyával, de akkor olyasmi történt, amit hosszú évekig nem értettem, ha ugyan ma értem. Apám folytatta a következő sorral (Shylock szavai­val). Inkább felnyögött, mint felkiáltott: Fejemre száll! A törvényt akarom! Az eredeti értelmet („ne veszte­gesd az időt a kegyelemmel, ítéld meg nekem, amivel ellenségem tartozik”) valami másra változtatta át („megérdemlem a büntetést”). Ma már látom, hogy valamiképp a lányának címzett bocsánatkérés volt ez, és egyben önostorozás is, amelyre időnként hajlamot érzett.

Dana diadalt aratott, hisz’ teljesítménye hihetetlen volt, aligha lett volna képes rá más nyolcéves (bizo­nyára hiba nélkül elszavalt huszonkét sornyi nyaka­tekert szöveget), engem pedig ámulattal töltött el, mennyire meg tudta babonázni Apust. Ő azonban elégedetlen volt. Erről mormogott panaszosan haza­felé a vén kék Plymouth Valiant hátsó ülésén, kesz­tyűs kezét az enyémben nyugtatva, miközben na­rancsszínű bélelt dzsekim válla merevre fagyott a könnyeitől a kocsi befűthetetlen utasterében, a mí­nusz huszonöt fokos minnesotai fagyban (amit a je­ges szélben mínusz negyvennek éreztünk), arcunk pedig kifejezéstelenné vörösödött a hidegtől, ujjaink elkékülten sajogtak, ahogy a kemény pévécé huzaton üItünk a megtekeredett, vacak biztonsági övekkel becsatolva. Dana persze azért sírt, mert újra el kellett válnia apjától, már másodszor rövid életünkben, és azért is, mert anyánk egy pillanatra sem ült le apánk mellé, nem is szólt hozzá, mintha észre sem vette volna. De évekkel később Dana elárulta, hogy azért is sírt, mert keservesen csalódott, kihunyt a legked­vesebb gyermeki fantáziája: Shakespeare nem om­lasztotta le a falakat, nem sújtotta le a börtönőröket, nem olvasztotta szét a rendszer szívét. Shakespeare nem tette helyre a világot, épp csak egy pillanatnyi élvet adott, amely még elidőzik két ember elméjében (eszébe sem jutott engem is számításba venni, vagy tudta már, hogy nem is érdemes), és ez kínzó csaló­dás volt a csodagyerek számára, akiben a szavak imá­data és a képzelőerő messze előbbre járt, mint a képesség a való világ megértésére.

– Elég, Dana, az ég áldjon meg. Elég! – sóhajtott elcsigázott anyánk, aki már elunta a bőgést.

Fordította: Tótfalusi István

Arthur Phillips: Arthur tragédiája
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014

• Recenziónk: Libikóka