Mireille Guiliano: A francia nők nem ráncosodnak (részlet)

Nyitány | A megfelelő hozzáállás

Tavaly nyáron Provance-ban az egyik barátom – egy félig francia, félig indiai, tüneményes, eleven, mint a tűz, három és fél éves vásott kis csibész – egy szép napon rám nézett, és kijelentette:

– Te öreg vagy.

– Igazad van, tényleg öreg vagyok – feleltem. Mi mást mond­hattam volna? Egy kisgyerek szemében minden felnőtt, aki túl van a negyvenen, öregnek számít. Az apja persze azt se tudta, hová legyen zavarában, és sűrűn elnézést kért a fia nevében, ami­re természetesen semmi szükség nem volt. Elmúltam hatvan­éves, és én is azt látom a tükörben, amit mások, amikor rám néznek. A TGV-n már nyugdíjas jeggyel utazom, de a szuperexpressz ettől még ugyanolyan sebesen száguld velem is. Hatvan ide, hatvan oda, én egyáltalán nem érzem magam öregnek. Valójában nem is igen gondolok a koromra, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem érzem… és nem látom, mennyi idős vagyok. Itt, belül a fejemben mintha kortalan lennék, vagy legalábbis annyi idős, amennyinek az emlékeim mutatnak. A régi fényképeket nézegetve olyan vagyok, akár egy időutazó, aki túljár Kronosz eszén, és visszaköltözik egykori énjébe, hogy újraélje a jelenben a múltját.

Ha a TGV-n utazom, még fényképekre sincs szükségem. Bármilyen különösen hangzik, ilyenkor ugyanúgy örülök az életnek, mint tíz, vagy akár húsz évvel korábban. Nincs ebben semmi különös, ha belegondolunk, hogy mit jelent ma öregnek lenni. Az emberek többsége retteg attól, hogy megöregszik, de az öregség korhatára jócskán kitolódott a hatvan-hetventől a nyolcvan-kilencven felé. És persze nem én vagyok az egyetlen, aki rájött, hogy az időskornak előnyei is vannak. Ezzel a megállapítással a korombeli francia nők többsége egyetért. Korosztályos összehasonlításban hatvanöt és hetven között vagyunk a legboldogabbak. Tessék csak belegondolni. Rám nézve mindenesetre igaz. A szakértők szerint ez annak köszönhető, hogy ebben a korban – ez férfiakra és nőkre egyaránt érvényes – eljutunk az érettségnek egy bizonyos fokára. Képesek vagyunk rá, hogy minden helyzetben a számunkra legkedvezőbb döntéseket hozzuk, és meg tudunk elégedni azzal, amink van. Ebben a korban már nem folyton a jövőn jár az eszünk, azon, hogy mit kell tennünk a kitűzött céljaink eléréséért, inkább a jelennel törődünk, azzal, akik vagyunk. Nem akarunk előbbre jutni a szakmánkban, magasabb pozícióba kerülni a ranglétrán. Megállapodtunk, megvan a helyünk mind a társadalomban, mind a családban, tisztában vagyunk az erényeinkkel és a hibáinkkal, és megtanultuk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Mi több, a havivérzések miatt sem kell, hogy fájjon a fejünk.

Az amerikai társadalom – ezt magam is tapasztalom, mióta itt élek – maximálisan sikerorientált, és mindent a fiatalokra épít. Ennek köszönhető, hogy az idős kort gyakran negatív színben tüntetik fel. Nem tudunk megfelelő hatékonysággal egyszerre több feladatot ellátni, de még ha kellően aktívak is vagyunk, az imázsunk akkor sem olyan megnyerő, mint ifjabb versenytársainké. Ez valóban ellenünk szólna? Van egy kilencvennégy éves barátom, aki már több alkalommal is kijelentette, hogy „az öregség bűzlik”. Lehet, de ezt sokan ugyanígy tartják a kamaszokról is. Engem mindig a nagyon idős emberek ösztönöznek arra, hogy a jövőmre gondoljak: mit tehetek most azért, hogy tíz-húsz év múlva is örömet találjak az életben? Közgazdászok, szociológusok és pszichológusok keresik a választ a kérdésre: mire van szükségünk ahhoz, hogy elégedettek legyünk az életünkkel? A franciák előszeretettel használják a satisfaits szót ennek az állapotnak a meghatározására, ami nem más, mint az amerikai happiness, azaz a „boldogság” szerényebb változata. Én is alaposan meglepődtem, amikor a vonatkozó felmérések eredményeiből kiderült, hogy húsz és ötven éves korunk között vagyunk a legkevésbé boldogok. A mélypontot negyvenöt és ötven év között érjük el, majd ötven után egészen a hetvenes éveink elejéig egyre növekszik a satisfaits, azaz az életünkkel való elégedettségünk mértéke. Eggyel több ok, hogy megünnepeld az ötvenediket, életed egy új, boldogabb szakaszának kezdetét!

Harmincas és negyvenes éveimben nem is gondoltam rá, hogy valamikor én is megöregszem. Csak a jelennek éltem, dolgoztam, elfoglaltam magam, és igyekeztem teljes életet élni. Ugyanakkor ügyeltem rá, hogy egészségesen éljek. Eddig megjelent négy könyvemben, amelyeket ebben a tárgykörben írtam – közülük három főként a helyes táplálkozással és az önmagunkkal való jó viszony megteremtésének lehetőségeivel foglalkozik –, igyekeztem megosztani az olvasóimmal a saját tapasztalataimat is, amelyeket ebben az életszakaszban szereztem. Mindez azonban korántsem meríti ki a boldogság receptjét.

Genetikusan jó esélyem van rá, hogy sokáig éljek, ezért is szeretném tudni, mit tehetnék az öregedés ellen, hogy magas korban is örömet találjak az életben. És ezzel természetesen nem vagyok egyedül. A barátnőm soha nem gondolta volna, hogy megéri a kilencvennegyedik életévét, ezért sem készült fel erre a magas korra úgy, ahogy én tervezem. Nem is annyira az eljövendő évek száma foglalkoztat, inkább arra igyekszem majd figyelni, hogy egészséges maradjak, jól érezzem magam a bőrömben, és ezt mások is lássák rajtam. Az emberiség rálépett az öregedés útjára: Európa, Amerika és Kína lakossága – de számos más országot is említhetnék – menthetetlenül öregszik. Én a 20. század második felében bekövetkezett népességrobbanás idején születtem, és a statisztikákból kiderül, hogy Amerikában naponta több mint hétezer ember tölti be a hatvanötödik életévét. 2030-ra az amerikai lakosság 18 százaléka lesz nyugdíjas, ez a szám ma csupán 12 százalék. Ez a tendencia érvényesül a föld országainak többségében. 2025-re Japán lakosságának egyharmada idősebb lesz hatvanöt évesnél.

Az egészséges életmóddal foglalkozó könyveim fogadtatásának köszönhetően, és talán azért is, mert franciának születtem, sokan kérdezik tőlem, hogyan lehet „méltósággal megöregedni”. Az igazat megvallva, nem szeretem ezt a közkeletű kifejezést. Számomra nem a méltóság, sokkal inkább a megfelelő hozzáállás a fontos. Miután két országban is éltem hosszú ideig – Franciaországban, ahol születtem, és Amerikában, ahol felnőttként új életet kezdtem –, és utazásaim során számos országban töltöttem hosszabb-rövidebb időt, egyre világosabban látom a különböző kultúrák közötti különbségeket, előnyös és árnyoldalaikat. Sokirányú tapasztalataimból adódóan arra is van némi rálátásom, hogy melyik kultúrában hogyan viszonyulnak a nők az öregedéshez, és milyen módszerekkel próbálnak – hol több, hol kevesebb sikerrel – tenni ellene. Vegyük például az arcplasztikát és a kozmetikai sebészetet.

A kozmetikai sebészet ma már, talán nem túlzás a kifejezés, valóságos világvallás. A hívők milliói várják a megváltást a műtőszentélyekben, ahonnan kényszerzubbonyként feszülő mellkassal és az arcukra fagyott, kényszeredett mosollyal lépnek ki az utcára. A francia nők körében, abban az országban, amely vallásos tisztelettel övezi a női szépséget, és ahol egy bizonyos korban a nők a szépség, az elegancia és a szexuális vonzerő megtestesülései, korántsem olyan népszerű az arcplasztika, mint mondjuk Dél-Koreában vagy az Egyesült Államokban. A francia nők a természetesebb módszerek hívei, jobban érzik magukat a saját bőrükben, és inkább hisznek a krémekben és a pakolásokban – persze köztük is akad, aki megpróbálkozik egy kis Botoxszal vagy némi bőrfeszesítő plasztikával –, a megfelelő táplálkozásban és öltözködésben, mintsem a sebész késében. Ha pedig mégis orvoshoz fordulnak, többnyire megelégednek a zsírleszívással.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a kozmetikai sebészetnek lassan bealkonyul, sőt, világszerte egyre népszerűbb és keresettebb módszer, és nekem sem az a célom, hogy szélmalomharcot folytassak ellene. Statisztikai kimutatások szerint Ázsiában van a legnépesebb tábora. Ahogy annak idején megtanultunk együtt élni a légkondicionáló berendezésekkel (az amerikai háztartások 87 százalékában van klíma), ma már a száműzésük helyett inkább a hatékonyabb energiafelhasználásban és a környezetkímélő, takarékosabb üzemeltetésben keressük a megoldást a globális felmelegedés megfékezésére. Hasonló a helyzet a kozmetikai sebészettel is. A világ lakosságának jelentős része nem akar és nem is fog lemondani erről a több mint négyezer éves szépészeti eljárásról. De bármennyire is hiszünk benne, egy műtéttől sem fiatalabbak, sem hosszabb életűek nem leszünk. Mégis sokan úgy vélik, hogy ez az egyedül üdvös módszer az áhított cél elérésére. Én úgy gondolom, hogy a külsőnk megváltoztatását nem kívülről, hanem belülről kell elkezdenünk, ezért fontos a hozzáállás, az, hogy éveink előre haladtával miképpen viszonyulunk magunkhoz.

Életünk második szakaszára akkor tudunk érdemben felkészülni, ha van egy tervünk, egy kitűzött cél, és egy stratégia a megvalósításához. Ehhez nélkülözhetetlen a kellő önismeret, a józan gondolkodás és az élet szeretete. Számomra az a legfontosabb, hogy minden életszakaszban és élethelyzetben bien dans sa peau legyek, azaz jól érezzem magam a saját bőrömben. Közted és köztem számos különbség van: más genetikai örökséget mondhatunk magunkénak, máshová születtünk, máshol élünk, más hatások értek bennünket eddigi életünk során, de egyvalami mégis közös bennünk, és ez az élethez, az életünkhöz való alapvető hozzáállásunk: mindketten szeretnénk jól érezni magunkat a bőrünkben. A saját bőrünkben. Miután mindnyájan különbözőek vagyunk, nincs olyan univerzális életprogram, ami mindenki számára megfelelő lenne. Ezt a tervet neked kell kitalálni; ez az élet iskolájában rád váró házi feladat, amit senki más nem tud megcsinálni helyetted. Legfőképpen azért, mert egy ilyen terv nem más, mint a már emlegetett hozzáállás, az élethez való viszonyulásod mikéntje.

A média legkeresettebb arcai – többnyire ünnepelt sztárokéi, akikkel naponta találkozhatunk a magazinokban és a képernyőn – ebben a tekintetben kifejezetten károsak, mert hamis mintákat közvetítenek. Kétségtelen, hogy ma tovább élünk, mint mondjuk száz vagy akár ötven évvel ezelőtt, de a megnövekedett élettartammal párhuzamosan elterjedt fiatalságkultusz arra ösztönzi a nőket, hogy egyre többet foglalkozzanak magukkal, a külsejükkel, és minden elérhető eszközzel megpróbálják leplezni a korukat. Ezt a kihívást azonban sokan nem vállalják, és a könnyebbik megoldást választva inkább feladják. A negyven fölötti nők jelentős hányada se laissent aller, azaz elhagyja magát. Elég, ha körülnézünk az utcán. Ijesztő, mennyi elhízott nőt látni, mintha beletörődtünk volna, hogy a kor és testi velejárói ellen nincs mit tenni. Ugyanezt látni az öltözködés terén is. Aki elhagyja magát, hajlamos igénytelenül, gyakran az ízléstelenségig igénytelenül öltözködni (amit sokan a „kényelmes” viselettel próbálnak megideologizálni). És persze ott vannak a talkshow-kban, női magazinokban és blogokban népszerűsített gyorsreceptek: az ügyeletes sztárok receptjei, tippjei és rafinált praktikái, amelyeket válogatott „szakértők” tanácsára vetnek be az évek ellen. Az amerikai nők – ezt saját tapasztalataim alapján mondhatom – hajlamosak a végletekre, a „mindent vagy semmit” mentalitás jellemzi őket. Ez leglátványosabban az étkezési szokásaik terén nyilvánul meg, a mértéktelen evés és a szigorú diétázás kontrasztjában. Sok esetben ugyanez a végletesség jellemzi az öregedéshez való viszonyukat is. Minden vágyuk az, hogy vonzónak és fiatalnak lássák magukat, de amikor szembesülnek a saját korukkal és az öregedés elleni küzdelem nehézségeivel, sokan feladják. Különösen akkor, amikor már érzik magukon az évek súlyát. Hogy miért? A válasz egyszerű. Minden a hozzáálláson múlik. A beállítottságunk, az, ahogyan viszonyulunk valamihez, érzelmi és pszichológiai alapon, a pillanatnyi lelkiállapotunk kihat a külsőnkre is, meglátszik rajtunk.

A média folyamatosan újabb és újabb receptekkel, diéta-variációkkal és csodaszerekkel ostromol ben­nünket, hogyan maradjunk fiatalok, hogyan legyünk karcsúbbak, szebbek, vonzóbbak. Már csak az a kér­dés, hogy mi igaz mindabból, amit ígérnek. Sajnos nem sok. A megoldás a saját, testre szabott élet­prog­ram. A recept nélkülözhetetlen alkotóelemei a rit­mus, a rendszeresség, olyan tevékenységek, amelyek­ben örömünket leljük – a drasztikus, komoly megpró­báltatásokkal járó megoldásokat mindenképpen kerül­jük – és a spontaneitás, a rugalmasság. És persze minél korábban kezdjük el a programunk megvaló­sí­tá­sát, annál több az esély a sikerre. Ne várjuk meg vele a negyvenedik születésnapunkat! Ebben a korban már mindenkinél mutatkoznak az évek múlásának első jelei. Természetesen negyven után is, bármilyen későbbi életszakaszban el lehet kezdeni, de ne késlekedjünk. Minél hamarabb, annál jobb.

Fordította: Gellért Marcell

Mireille Guiliano: A francia nők nem ráncosodnak
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014

• Recenziónk: Kapcsoló a vészvillogóhoz