Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok (részlet)

| 10 |

Erzsébet nehéz szívvel indult el, hogy teljesítse küldetését. Olyan lehangolóak voltak a téli utcák, a feketére tiport hó, a villamosok örökös csilingelése, az elvágtató bérkocsik, amelyek fölverték a sarat, a piszkos lilás derengés a háztetők fölött, az emberek, ahogy behúzott nyakkal, fölhajtott gallérral siettek szemközt a hóeséssel, miközben a szél ferdén az arcukba fújta a piszkos hópelyheket. Otthon, gondolta, most minden fehér lehet, az ég tiszta sötétkék, a bencés templom nyitott ajtaján a fény kihullik a hóra, amelynek szeplőtelen síkját csak itt-ott töri meg egy-egy láb- vagy keréknyom. Amikor a Körút zajos világosságából betért a sötét mellékutcába, összerezzent, mert egy részeg jött vele szemközt tántorogva, pedig még alig múlt el négy óra. Náluk odahaza legfeljebb éjféltájban látni részeget az utcán, és többnyire olyankor is csak a külvárosban, a rossz hírű környéken, amerre rendes ember nappal sem szívesen jár. Nagy ívben kikerülte a részeget, és a házszámokat nézegette, melyik oldalon is lehet a 25-ös. Közben olyan csüggedés fogta el, hogy legszívesebben visszafordult volna: egy csöppet sem bízott a küldetése sikerében. Ugyan miben reménykedik az apja, hogy azt képzeli, Emmát rá tudja beszélni, jöjjön haza, vagy legalábbis költözzék vissza Magda néniékhez?

„Ti olyan jó barátnők voltatok valaha!” – Az apja ezzel érvelt, és ez igaz is volt, csakugyan nagyon közel álltak egymáshoz, mielőtt a Hírlapban az a cikk megjelent volna. Utána, egy darabig, Emma csöndes volt és magába forduló, aztán hirtelen nagyon megváltozott, élénk lett, valahogy furcsán, keményen csillogó, sokszor gúnyos és kíméletlen, lehámlott róla az a félénk, megható báj, amely benne, Erzsébetben régebben olyan mély, már-már anyai gyöngédséget ébresztett. A nők, a lányok csakúgy, mint az anyák, gyűlölni kezdték („…hiába, a Schlagetter-vére!” – hallotta Erzsébet nemegyszer a hátuk mögött a mérgezett suttogást), a férfiak meglepetten fölvillanó szemmel kapták fel a fejüket azokra az éles, kihívó visszavágásaira, amelyekkel udvarias mondataikra felelt, és mint a vadat orrontó vadászkutya eredtek a nyomába. Mondhatni, népszerű lett, csakhogy ebben a népszerűségben volt valami kellemetlen, valami gyanús és sötét árnyalat. Aztán Emma egyszer csak váratlanul visszahúzódott mindenkitől, hat ökörrel sem lehetett többé semmiféle társaságba elvonszolni. Ennek ő eleinte még örült is: azt hitte, végre túltette magát azon a Hírlap-histórián, megkomolyodott és megtalálta a lelki békéjét. De aztán észrevette, hogy a húga visszahúzódásában vád és keserűség van, vád mindenki ellen, még őellene is, az egész világ ellen.

Akkor megpróbált beszélni vele, közelebb férkőzni hoz­zá, hogy kicsalogassa ebből az öngyilkos önsaj­ná­latból, de Emma ridegen, foghegyről felelgetett neki. Nem, a vége felé már egyáltalán nem voltak jó barátnők, és Erzsébet nem is remélte, hogy a húga hallgatni fog rá. De nem volt más választása, legalább meg kellett pró­bálnia.

A házat, ahol Emma most lakott, éppolyan gyűlö­letesnek találta, mint az egész környéket. Jobb napokat látott, hámló vakolatú épület volt, a kapualj sötét, a meredeken kanyargó lépcsősor bűzös és szemetes. Amikor fölért a harmadikra és becsöngetett, sokáig nem történt semmi, és ő már-már azt hitte, hogy Emma talán nincs is otthon, hogy nem kapta meg a levelét. De amikor nyílt az ajtó, és meglátta az ajtó­résben a húgát, újra elöntötte ugyanaz a forró, fáj­dalmas szeretet, amelyet valaha régen, kislány korá­ban érzett iránta.

Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok
Magvető Kiadó, Budapest, 2014

• Recenziónk: Egyenest a szívbe