Sára Júlia: Mamiko nappalai (részlet)

Mamiko mindig pontosan érkezett.

Jobban mondva, mindig korábban. A megbeszélt idő­pon­tig a ház előtt sétált. Sosem csöngetett be idő előtt. Még akkor sem, ha zuhogott az eső. Olyankor behúzódott a kapu vagy egy közeli árkád alá, és ott várt. Szerencsére, bárhová is kellett mennie, mindig akadt egy kiszögellés, párkány vagy terasz, ami alatt meg lehetett állni arra a kis időre.

Általában tíz percet kellett kidekkolnia. Akárhogy próbálta ki­számítani az időt, mindig mindenhová körülbelül ennyivel korábban ért oda. Régebben pusztán dacból és kíváncsiságból párszor megpróbált direkt elkésni, de csinálhatott bármit, végül ugyanott kötött ki, várakozott. Aztán már nem is vesződött ezzel, beletörődött, hogy mindenhová korábban érkezik, a világra is egyébként, hiszen hét hónapra született egy csendes márciusi estén, váratlanul és nyughatatlanul, felborítva a rendet, a világét és az anyjáét, akkor, amikor még senki se várta az érkezését. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor nem tudott várni, s úgy gondolta, talán így fizet, talán ez a büntetése a türelmetlenségéért. Ez a rengeteg magányos, felesleges perc. Így törleszti szüntelen a kezdeti hevességét, a várakozás pedig szép lassan hozzáforrott a lényéhez.

Persze akadt olyan környék, ahol nem volt kifejezetten kellemes az elhagyatott, koszos, kivilágítatlan utcán ácsorogni, főleg télen, amikor valahogy eleve minden sötétebb és vigasztalanabb, de Mamiko sosem félt a sötéttől. Az éjszaka volt az élete. S egy ideje már egyáltalán nem hiányzott belőle a napsütés.

Tíz óra nulla-nulla perckor aztán megnyomta a kapucsengőt.

A sokemeletes bérház bejárati ajtaja egy hangos kattanással kinyílt, és Mamiko belépett a félhomályos lépcsőházba.

Gyalog ment fel még a legfelső emeletre is. Nem szerette a liftet. Főleg idegen, ismeretlen helyeken. Sokszor álmodta, hogy beszáll a liftbe, abba a levegőtlen, szűk kapszulába, az ajtók kíméletlenül rácsukódnak, hangtalan, semmi recsegés-ropogás, semmi fémes nyikorgás, amit megszokhattunk újlipótvárosi vagy egyéb pesti bérházak felvonóinál, a kabin némán indul el, mint valami űrhajó a semmibe, nem is érezni pontosan, emelkedik-e vagy süllyed, olyan egyenletesen és határozottan mozog, és olyan megállíthatatlanul. Az ilyen lifteket aztán tényleg csak az ébredés állítja meg.

Mindegy, hogy a ház milyen volt, emlékeket őrző, málló vakolatú monstrum, körfolyosókkal és vasporolóval az udvar közepén, vagy bukszusokkal szegélyezett, gondozott gyepű budai villa, az ajtót legtöbbször már résnyire nyitották, mire odaért.

Egy keskeny, függőleges fénycsík jelezte az irányt. A lakásból kiszűrődött a televízió hangja. Oldani próbálták a zavart. Többnyire valami beszélgetős műsor ment éppen, az a fajta, ami alá félpercenként alákeverik a műnevetést.

Mamiko belépett az előszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Könnyű, homokszínű ballon kabátját felakasztotta a fogasra, és egy pillanatra megnézte magát az elő­szoba­tükörben. Fiatal korában gyűlölte a tükröket, de úgy látszik, az öregségnek is megvannak a maga előnyei, a beletörődés legalábbis sokat javít a helyzeten.

Amikor nyugdíjba ment, az élete egyik napról a másikra olyan üressé vált, hogy szinte kongott. Az óvodában megszokott éltető gyerekzsivajt felváltotta a ragacsos némaság, bárhová ment, követte a csend, nem volt már rá szüksége senkinek, csak ült a tévé előtt, és váltogatta a csatornákat, vagy nézett kifelé az ablakon a Duna felé a semmibe, néha hetekig nem hallott emberi hangot, már azon gondolkozott, hogy vesz egy kutyát, amikor rájött, hogy talán mégis van valami, amivel meg tudja gyorsítani az időt.

A telefonja régóta nem csörgött már. Nem volt senki, aki hívhatta volna. Telefonkönyvében halottak nevei töltötték meg az oldalakat, s az a néhány élő, aki még élvezte valahol a napsütést, régóta nem kereste már. Egyszerűen nem volt egymásnak mit mondaniuk. S ami még rosszabb, együtt már nem tudtak hallgatni. A barátságokat bizony kikezdi az idő, és van egy pont, ahol a láthatatlan kötelék végleg elszakad, s már csak a múltban létezik.

Ahogy az öregedés kiszorít minden eleven, kiszámíthatatlan és néha őrültnek tűnő, mégis élő, energiától lüktető impulzust, úgy veszik át a mindennapokban az étkezésekről és az unokák bugyuta aranyköpéseiről szóló unalmas és végeláthatatlan beszámolók a valódi emberi kapcsolatok és az öröm helyét.

Mamiko nem szeretett főzni, és unokái sem voltak, így a hagyományos női társadalom hamar kilökte magából, és a mazsolás kuglóf- vagy a nagyszülők körében mostanában divatos muffin receptek böngészése helyett különféle internetes fórumok és chatszobák beszélgetéseinek olvasásával töltötte az idejét.

Egészen meglepte a felismerés, mennyi ember tölti álmatlanul az éjszakát a neten tévelyegve, és főleg, mennyi embernek nincs kihez beszélnie.

***

Dobák azután kereste meg, hogy az anyja meghalt. Negyvenhárom éves volt akkor, túlsúlyos, és erősen kopaszodott. Egy félreeső zsákutcában álló budai villában élt, háziállatot nem tartott, hetente kétszer maga takarított. Barátai nem voltak, a kollégáit sosem hívta meg magához vendégségbe. Tüdőgyógyász specialista volt, szemüveget nem hordott, a kávét sok cukorral és tejszínnel itta, szabadidejében pedig gombászott, és ásványokat gyűjtött.

No, igen, az ásványok.

Kalcit, ametiszt, füstkvarc, akvamarin, azurit, holdkő és persze a gyémánt fényű cirkonkő, ami állítólag alvászavarok ellen is hatásos. Így mondta, hatásos. Dobák pragmatikus ember volt.

Élire vasalt pizsamában aludt, és mintha még álmában is fegyelmezte volna magát. Mamiko meg volt róla győződve, hogy a találkozásaik előtt mindig frissen megborotválkozott.

A testi kontaktust kerülte, nem igényelte, hogy átöleljék, vagy megcirógassák a fejét, az egyetlen kérése az volt, hogy Mamiko takarja be, és mondja neki, hogy „jó éjszakát”.

Első alkalommal meg se szólalt. Csak sóhajtozott a sötétben, mereven hanyatt fekve, szinte mozdulatlanul, aztán egyszerűen elaludt. Még csak nem is forgolódott álmában, szinte meg se moccant az éjszaka folyamán, úgy feküdt, mint egy halott. Mamikónak reggel hatkor kellett keltenie, egy szimpla, hangos „jó reggelt” felkiáltással, amire rögtön kinyitotta a szemét, udvariasan megköszönte az ébresztést, és katonás fürgeséggel kiugrott az ágyból. Mamiko érezte rajta a rettenetes szorongást. Mindennél jobban sajnálta azokat az embereket, akik még álmukban sem tudtak ellazulni, még arra a pár órácskára sem tudtak egy kicsit kikapcsolni, és félretenni az állandó megfelelni vágyást. Ezek az emberek számára olyanok voltak, mint a hajótöröttek, vagy mint akik elevenen égnek el.

Az álmatlanok, magában így hívta őket. Ők voltak Mamiko megrendelői, az éjszaka fura szerzetei.

Azok, akik nem restellték felvállalni az álmatlanságukat. Azok, akik túl voltak már az altatók hazug bódításán, és az antidepresszánsok keltette csalfa illúzión. Azok, akik számára a sötétedés nem hozott mást, csak egyre fokozódó szorongást, valami különös, erősödő szorítást a tarkó körül, akiknek nem volt kiben bízniuk, és ezért régóta nem volt kinek panaszkodniuk.

Nem volt senkijük, akinek őszintén kiönthették volna a szívüket.

Sokan voltak. Művészek, vagy magukat művésznek tartó semmittevők, akiknek az életében már régóta összefolytak az éjjelek és a nappalok, és néha már maguk sem tudták, melyik térfelen bolyonganak épp, örökké hajszolva valamit, örökké elégedetlenül. Pénzük általában nem volt, a lakásuk sokszor fűtetlen volt, és romos, dossziék és nyitott könyvek útvesztőiben szívták a cigit és itták az olcsó bort, mindig éppen vártak valamire, közben lázasan szidták a rendszert, majd pár év múlva a következőt, a cigarettacsikkek csak gyűltek, gyűltek a savanykás bűzt árasztó hamutartókban, a csap csöpögött, a reggeli fényben a folyóiratkötegekről szállt a por, az idő pedig valahogy végérvényesen megállt ezekben a nappalikban, melyek tele voltak félbehagyott falfestésekkel és kettétört álmokkal.

Aztán ott voltak a gazdagok. Tökéletesre koz­me­ti­ká­zott felsővezetők és csillogó fogsorú pénzemberek, akik­nek tényleg mindenük megvolt az életben, amiről csak álmodhattak, már ha éjszakánként lettek volna még álmaik.

Sára Júlia: Mamiko nappalai
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014

• Recenziónk: Elidegenedett net-korszak