Marcus a két testvér összes aranyáért sem cserélte volna el azokat az Amgammal kettesben töltött perceket. A lány fogta Marcus kezét, és a testére helyezte, hogy úgy érjen hozzá, ahogy szeretné. A lány is simogatta őt, nem ismerte a szégyenlősség fogalmát. Az első pár alkalommal, amikor a lány átfonta őt forró testével, Marcusnak az volt az érzése, hogy menten elég, mint alma a sütőben. Kezdetben egyáltalán nem volt kellemes, ahogy Amgam szerette. Úgy érezte magát, mint egy állat, mellyel állatorvosok kísérleteznek. Olyan volt, mintha a lány azt mondaná: csináld ezt vagy azt, csináld így, csináld úgy! Marcus pedig nem tudta, ez vajon normális-e, és hogy mindig ilyen érzés-e.
Hamarosan azonban a durva érintések mögött kifinomult erotika sejlett fel. A lány sokkal hamarabb felhagyott az irányítással, mint Marcus gondolta volna. Most rajta volt a sor, hogy felfedezze a lány testét, amit ugyanolyan szemérmetlen kíváncsisággal tett, mint ahogy pár nappal korábban Amgam vizsgálgatta őt. Sőt talán ő még nála is szemérmetlenebb volt. Ahányszor csak találkoztak, Marcus az élvezetek új formáját tapasztalta meg. Egy nap arra gondolt: „Istenem, ki fentről uralod az univerzumot, ha egy szú nekiállna felfalni egész Kongót, úgy, ahogy van, hamarabb végezne, mint hogy ez a nő és én kimeríthetnénk az élvezetek tárházát.”
Érthető, hogy mindattól, amit Marcus részletesen elmesélt, én még kétszer olyan rosszul éreztem magam. Soha nem fogta vissza magát, a történeteit mindig túlzott részletességgel adta elő. Tudnunk kell, hogy akkoriban még a viktoriánus erkölcs dívott. Ma már szinte elképzelhetetlen, de abban az időben a tehetősebb társadalmi osztály etikettje azt javasolta, kerüljük az olyan szavakat, mint láb és kar, hacsak nem feltétlenül szükséges kimondanunk őket, mert szemérmetlennek hathatnak.
Én akkor még semmit sem tudtam az életről, a megláncolt Marcus Garvey pedig egyszer csak ott állt előttem, és nyögésekről meg remegésről beszélt nekem, olyan hihetetlen gátlástalansággal, hogy olyat akkoriban még a legpornográfabb magazinokban sem lehetett olvasni. Kongói kalandjai után az a férfi mintha egészen megfeledkezett volna arról, hogy a civilizált világban a szexualitás és az élet külön szobában laknak. Én pedig nem tehettem mást, mint hogy időnként lehervadó mosollyal az arcomon jegyzeteltem mindazt, amit mondott.
Nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, hogy el tudjam képzelni Marcus Garveyt, az alacsony termetű cigányfiút a dzsungel mélyén, verejtékben úszva, miközben egy hófehér bőrű nő öleli, akinek a testhőmérséklete öt vagy hat fokkal magasabb a miénknél. A második érzelmi mélyrepülésem akkor kezdődött, amikor kénytelen voltam végighallgatni minden részletét annak az egyedülállóan különleges szerelemnek, amelyet leginkább átélni és nem leírni szerettem volna. Ők igazi szeretők voltak, én pedig csak egy gépíró, aki nem tud kibékülni a szerepével.
Mindenesetre a titkos szerelmeknek mindig van hátulütőjük. Marcus leginkább amiatt aggódott, mi van, ha William és Richard rájönnek, hogy távol léte összefügg Amgam távollétével. Elképzelni sem merte, miféle megtorlásban részesítené William. Ugyanakkor Amgam miatt is aggódott. Szeretkezés előtt vagy után a lány mindig figyelmet követelt magának. Olyan is volt, hogy egyszerűen megragadta a csuklóját, és maga mellé ültette, hogy figyeljen rá. Valami nagyon fontosat akart neki mondani, de vajon mit? Marcus semmit nem értett az egészből. Úgy érezte magát, mint kutya a gazdája előtt, akitől tanulni akar valamit: tudta, hogy egy magasabb rendű intelligenciával áll szemben, de fogalma sincs, mit akar tőle, mit kellene tennie. Mindig Amgam volt a kezdeményező fél: ülj le, hallgass, mondok neked valamit, érted?, érted? Fontos, hogy megértsd! Amgam beszélt, és hevesen gesztikulált, aztán lassan ejtve a szavakat magyarázott valamit, és Marcus mégsem értett az egészből semmit. A tekton nyelv fonetikája rendkívül gazdag. A lány ezer magánhangzót használva beszélt, Marcus pedig egyetlen szót sem tudott megjegyezni belőle. Máskor viszont Amgam beszédének lejtése megváltozott, a szavak csak úgy súrolták egymást, ahogy kiejtette őket, és hangja olyan volt, mint a homokórában lepergő homokszemeké. Marcus megerőltette magát, ahogy csak tudta, és minden képzelőerejét latba vetve igyekezett megfejteni a lány mimikáját. Mindent egybevetve azonban ez nem volt több találgatásnál.
Albert Sánchez Piñol
Egy nap úgy érezte, egy teljesen más történetet olvas ki a lány szavaiból: hogy Amgam azért jött ide, mert meg akart ismerni más életformákat. Marcus elnevette magát. Nem, ez nem lehet. Ilyet egészen biztosan nem gondolhatott. Ráadásul mi érdekes lehetne Craverék életében? Vagy a négerekében? Vagy akár az övében? A tisztás mindennapjaiban? A bányában zajló rabszolgamunkában? Akárhogy nézzük is, csak találgatni tudott azzal kapcsolatban, mi hozhatta Amgamot a mi világunkba. De a lány egész mást akart a tudomására hozni, és ez sokkal sürgősebb volt, ezért egyre csak próbálkozott és próbálkozott, hogy Marcus megértse őt. A férfi azonban meztelenül és kétségbeesetten csak a fejét fogta, s egyre csak azt kérdezgette:
– Mit akarsz, kislány, mit akarsz? Mit akarsz mondani nekem?
Albert Sánchez Piñol: Pandóra Kongóban
Európa Könyvkiadó, 2014
Olvass bele 
Posted on 2014. június 17. kedd Szerző: olvassbele
0