Hallgrímur Helgason: A nő 1000 fokon (részlet)

1 | 1929-es évjárat | 2009

Egyedül lakom itt a garázsban egy hordozható számítógéppel és egy régi kézigránáttal. Felettébb kedélyes. Az ágy kórházi ágy, más bútorra nincs szükségem, csak vécére, amit nagyon utálok használni. Olyan pokolian messze kell menni odáig; végig az ágy mentén, aztán még ugyanannyit a sarokig. Via Dolorosának hívom ezt az utat, melyen naponta háromszor kell végigbotorkálnom, mint valami reumás kísértetnek. Ágytálról & katéterről álmodom, de a kérelem elakadt valahol a rendszerben. Sokfelé szorulás van most.

Kevés itt az ablak, de a számítógép képernyőjén megjelenik előttem a világ. Levelek jönnek és mennek, az áldott Arckönyv hosszabbodik, mint maga az élet. A gleccserek olvadnak, az elnökök feketednek, és a népek siratják a kocsit meg a házat. De a jövő ott vár a poggyászszalagnál, ferde szemmel, vigyorogva. Bizony, bizony, párnáim közül figyelemmel kísérek mindent. Itt heverek, mint egy haszontalan hulla, és várom, hogy meghaljak, vagy hogy feltűnjön az ápolónő az életet meghosszabbító gyógyszeradaggal. Naponta kétszer keresnek fel a lányok a Reykjavíki Betegápolási Szolgálattól. A reggeli műszak kedves leányzó, a délutáni rusnyaság keze hideg, továbbá a lehelete is büdös, kurta mozdulattal üríti ki a hamutartót.

De ha lecsukom a világ szemét, eloltom magam fölött a lámpát, és engedem, hogy az őszi alkonyat megtöltse a garázst, akkor a fal tetején található kisablakon át halványan láthatom a híres Békeoszlopot. Mert a néhai John Lennonból immár fényoszlop lett idefent, Izlandon, mint egy erdei istenből Ovidius egyik versében, s megvilágítja a fekete hegyszorosokat a hosszú éjszakákon. Az özvegye volt olyan kedves, és az én látómezőmben állította fel függőlegesen. Milyen jó is régmúlt szerelem tüzénél szenderegni.

Persze azt is mondhatnánk, hogy csak tengődöm itt a garázsban, mint egy kiszolgált veteránautó, megemlítettem ezt valamikor Guðjónnak, ő és Dóra az a házaspár, akik havi 65 000 izlandi koronáért kiadják nekem a garázst. Guðjón, a jó lélek nevetett ezen, el is nevezett Oldsmobile-nak. Fölgaloppoztam a netre, és találtam egy képet egy 1929-es Viking Oldsmobile-ról. Az igazat megvallva fogalmam sem volt róla, hogy ilyen átkozottul öreg lennék. Úgy nézett ki, mint egy kissé túltenyésztett lovas kocsi.

Valami nyolc éve fekszem már itt a garázsban, és egész idő alatt ágyhoz voltam kötve a tüdőtágulás miatt, ami háromszor ennyi ideje kísér. A fejemet is alig tudom elfordítani, mert a legkisebb mozdulattól is úgy elakadhat a lélegzetem, hogy majdnem megfulladok, ami nem éppen kellemes érzés, csak a halál gyógyítja, ahogyan a régi időkben mondták. Sok évtizedes dohányzásom eredménye. 1945 tavasza óta szívok cigarettát, mióta egy bibircsókos svéd megismertetett ezzel a gyönyörűséggel. S a parázs izzó izgalomba hoz ma is. Ajánlottak nekem oxigénmaszkot, a hozzá tartozó, orrba való csövekkel, hogy megkönnyítse a lélegzést, de az oxigénpalackért cserébe kiadták az ukázt, hogy hagyjak fel a dohányzással, „a tűzveszélyből kifolyólag”. Azaz rávettek, hogy válasszak a két úriember, az orosz Nikotin és a brit Sir Oxygen között. Egyszerű döntés volt.

Ezért zihálok, mint egy gőzmozdony, a vécén tett látogatás továbbra is mindennapos vesszőfutás. De Lóácskámat örömmel terelem be oda, és élvezettel hallgatom szűz sugara csobogását. Ő az ápolónőm. Otthon, a Svefneyjar-szigeteken volt egy barlangmélyedés, amelyet Legénykamrának hívtak, évszázadokig a férfiak használták budinak. Az oda vezető utat Királyösvénynek nevezik, mert ebbe a trónterembe ugyebár a királyok is gyalogosan járnak. Ilyen viccesek voltak ősapáink.

Ej, csapongok erre meg arra, belém villan ez meg az. Ha az ember már egy teljes internetnyi eseményt átélt, egész hajórakománnyi napot, akkor nehéz szortírozni, elválasztani emezt amattól. A múlt katyvaszába folyik össze minden. Vagy egyszerre minden eszembe jut, vagy az égvilágon semmi sem.

Ó, persze, rájuk omlott a rendszer, a drágáimra, most van egy éve. Az én Maggim kertjébe is becsapódott egy bankrepesz, jókora szikladarab, átszakította az új, fából ácsolt napozóteraszt, egy méretes szilánk meg betörte a szélvédőt. De bizonyára minden szubjektív. A nővérkék és Dóra azt mondják, hogy a város még mindig ugyanúgy áll. Reykjavíkon nem látszik az összeomlás, nem úgy, mint Berlinen, mikor a háború végén hányódtam ott gyereklányként. Nem tudom, a látványos összeomlás jobb-e, vagy a láthatatlan. Azt mindenesetre tudom, hogy a szerencsétlenségsorozat miatt az én Dundikám önbizalma úgy leeresztett, mint a kipukkadt luftballon, pedig eleve nem sok maradt belőle, miután összezúzta a volt neje meg a másik férfi. Maggi a KBbankban dolgozott, saját sorsát a számítógép képernyőjén imbolygó lánghoz kötötte, valami vörös csíkhoz, amelyet egyszer büszkén nekem is megmutatott. Ami igaz, az igaz, ragyogott az, mint a kandallótűz, de ugyanolyan változékony is volt.

Én magam csak örömet leltem a Válságban. A jólét időszakát fekve töltöttem, és hagytam, hogy az engem körülvevő kapzsiság megfosszon minden vagyonomtól. Nem éreztem sajnálkozást, mikor végignéztem, amint hamuvá lesz minden, különösen, hogy ekkor már nem érdekelt a pénz. Életünket azzal töltjük el, hogy öregkorunkra gyűjtögetünk, de aztán mikor végül elérkezik, az embernek nincsenek már tékozló álmai, csak az, hogy fekve hugyozhasson. No persze kellemes lenne vásárolni egy német fiúcskát, hogy meztelenül álldogáljon itt a gyertyafényben, és Schillert szavaljon a mohó vén némbernek, ám ebben az országban manapság már teljesen be van tiltva az efféle húskereskedelem, egy gonddal kevesebb tehát.

Már csak néhány hetem maradt, meg két karton Pall Mallem, egy számítógépem és egy kézigránátom, és soha nem éreztem magam jobban.

2 | Feu de Cologne | 2009

A kézigránát régi Hitler-tojás, mely a második világháború alatt került a birtokomba, és elkísért jóban-rosszban, összes keserű, rögös házasságomon át. Most végre kiváló alkalmam lenne használni, ha a biztosítószeg nem tört volna le sok évvel ezelőtt, életem egyik rossz napján. Persze csúnya halál az, tűzvihart kapni a képünkbe, és leszakíttatni vele a fejünket. Meg aztán, ennyi év alatt a szívemhez nőtt ez a gránát, a kis kedves. Szomorú lenne, ha az unokáim nem élvezhetnék a látványát, ezüst álcán a családi vitrinben.

Meine geliebte Handgranate a maga csalfa módján szép, jól kézbe is simul, hideg acélhéjával hűsíti az izzadó tenyeret, bensőséges békét áraszt. Ugyanis pont ez a figyelemreméltó a fegyverekben: bár rettenetesek ahhoz, aki áldozatul esik nekik, birtoklójuknak azonban nagy lelki nyugalmat nyújtanak. Egy alkalommal, sok várossal ezelőtt életadó aranytojásomat ostoba módon egy taxiban felejtettem, és sehol sem találtam a helyemet, míg a taxiállomással folytatott kitartó és izgatott telefonálgatás után vissza nem kaptam. A sofőr megszeppenten állt a lépcsőn, és homlokráncolva megkérdezte:

− Ez nem egy régi kézigránát?

− Nem. Ékszer. Nem látott még Fabergé-tojást?

Legalábbis sokáig az ékszerdobozomban őriztem. „Mi ez?”, kérdezte egyszer a Nyugati-j ordok szülötte, Bæring, mikor úton voltunk a Saga Hotel dísztermébe. Ez kölni, Feu de Cologne. „Mifene?”, értetlenkedett a derék halász. A férfiak jól használhatók bizonyos dolgokra, de a borotvaész nem jellemző rájuk.

S jó volt a kézigránátot mindig a retikülben tudni, mikor későre járt már, és valami bunkók hazáig akartak követni.

Most az éjjeliszekrényemen tartom, vagy oszló lábaim között, úgy ülök a német acéltojáson, mint egy háború utáni tyúk, remélve, hogy tüzet költök ki belőle. És ez biztos nem is árt a puhányság közepette, amilyenné ez a társadalom vált, teljességgel híján van az erőszaknak. Jót tesz az mindenkinek, ha leomlik a háza, ha hallja az égő gyerekek sercegését, vagy látja, ahogyan hátba lövik a szerelmét. Mindig nehezemre esett elviselni az olyan ember társaságát, aki még nem lépett át hullán.

De talán feléledne, ha földhöz vágnám? Azt hallottam egyszer, hogy a kézigránát szereti a kőpadlót. Hát persze, sikkes volna nagy durranással távozni, port és pusztulást hagyni magam után, próbálják csak aztán összekotorni a belőlem maradó húscafatokat. De mielőtt még fölrobbanok, megengedek magamnak annyit, hogy felidézzem életem történetét.

| 3 | Björnsson úr | 1929

1929 őszén születtem egy ísafjörðuri pléhkalyibában. Ezt a furcsa nevet akasztották rám: Herbjörg María, mely sohasem illett rám, mint ahogyan a két név sem illik egymáshoz. Pogányság és kereszténység keveredett itt össze, mint olaj a vízzel, s ez a kettő még mindig hadakozik bennem.

Anyám a saját anyja után Verbjörgnek akart keresztelni, de nagymama hallani sem akart róla. „Még jó, hogy nem teszed ki elpusztulni azt a szegény gyereket.” Szerinte a verbúðnak nevezett halásztelepeken nyomorúságos cidergés volt csak az élet, átkozta a maga anyját, hogy ilyen hitványságról nevezte el. Verbjörg nagymama tizenhét halászszezont töltött a tengeren, a Bjarney-szigeteknél meg az Oddbjarnarskernél, télen, tavasszal és ősszel, „mindenfajta macskahugyos időben, ami csak előfordult azon az istenverte tengeren, a parton meg gyakran még rosszabb volt”.

Aztán apa egy Ísafjörðurbe küldött levelében azt javasolta, hogy a Verbjörg legyen inkább Herbjörg, és anyám, úgy látszik, mégsem gyűlölhette annyira apámat, mert szót fogadott neki. Én magam anyai dédanyám nevét választottam volna, a kiváló bjarneyi Blómey Efemía Bergsveinsdóttirét. Izland történetében ő volt az egyetlen Blómey, azaz „Virágsziget” nevű nő egészen a huszadik századig, amikor, miután ő már fél évszázada pihent a fjord földjében, végre két druszája is lett. Egyikük textilművész volt, sokáig a Hellisheiði fennsíkján lakott egy rozzant kunyhóban, a másik Blómey korán itt hagyott bennünket, de ma is él Szemfenékpuszta legbelső tanyáján, és néha megjelenik előttem azon a keskeny mezsgyén, amely az álmot a valóságtól elválasztja. Blómey, a virágok szigete számomra a Breiðafjörður fjordjának legkedvesebb szigete már régóta, noha még soha senki sem bukkant rá.

Tulajdonképpen a halálra ugyanúgy meg kellene keresztelkednünk, mint az életre. Hogy nevet választhassunk magunknak a temetésre és a fejfánkra, örökre. Szinte látom is magam előtt: Blómey Hansdóttir (1929−2009).

Abban az időben az én tüneményesen okos és csodálatos anyámon kívül nem viselt senki két nevet, s ő közvetlenül születésem előtt jelenést látott: Isten anyja jelent meg neki a hegyen, a fjord túloldalán, ott ült egy szikla ormán, és úgy százhúsz méter magas lehetett. Ezért az ő nevét is hozzátoldották az enyémhez, nyilván hozott is rám valamennyi áldást. Legalábbis felvergődtem az életnek arra a havas csúcsára, amit az ágybeli öregség jelent.

A María név enyhíti a Herbjörg érdességét, de kétlem, hogy két ennyire különböző nő osztozott már valaha egy életen. Az egyik férfiak egész seregének adta azt, amit a másik Istenének és senki másnak.

Nekem nem adatott meg, hogy –dóttirnak nevezzenek, jóllehet ehhez minden izlandi nőnek joga van, hanem férfimódra –sonnak kellett lennem. Apai rokonságom, miniszterelnököstül-nagykövetestül, külföldön nevelkedett, ahol csak a vezetéknevet értik. Így ragadt az egész nagy családunkra egyetlen ember neve; mindannyiunknak Sveinn nagyapa apai nevét kellett viselnünk (ő lett később Izland első köztársasági elnöke). Emiatt aztán később senkinek sem sikerült saját nevet szereznie magának, s ezt követően nem is került ki a családunkból több miniszter vagy elnök. Nagyapa eljutott a csúcsig, nekünk, gyermekeinek és unokáinak pedig az lett a sorsunk, hogy szépen letipegjünk a rögös lejtőn. Nehéz ambiciózusnak maradni, ha az ember folyamatosan lefelé tart. De természetesen eljön az idő, mikor leérünk a síkságra, és a Björnsson család számára ismét felfelé vezet majd az út.

Otthon, Svefneyjar szigetén mindig Herrának szólítottak, de mikor hétéves koromban szüleimmel első ízben meglátogattam apám családját Koppenhágában, a jütlandi dán szakácsnőnek, Hellének nehezére esett a kiejtése, és hol Herrének, hol Den Lille Herrének, kicsi úrnak hívott. Ezt Puti bácsi (Sveinn nagybátyám) ellenállhatatlanul humorosnak találta, és onnantól fogva mindig csak urazott. Étkezéskor előszeretettel hívott asztalhoz így: „Björnsson úr, parancsoljon!” Fiús külsőm miatt eleinte bántott a tréfa, de a név rajtam maradt, és lassanként megszoktam. Így történt, hogy a kisasszonyból úr lett.

Nem kevés feltűnést keltettem ezzel Reykjavíkban, a kék tengerszorosnál fekvő városka szórakozóhelyein, mikor az ötvenes években hosszú külföldi tartózkodás után megjelentem otthon, sugárzó fiatal hölgyként, számon rúzzsal és nagyvilági mosollyal, afféle Marilyn, akinek tizennyolc lovag figyeli ugrásra készen minden óhaját, ezzel a névvel, amely majdnem olyan volt, mint valami művésznév. „A vendégek között megjelent Herra Björnsson kisasszony, Izland elnökének unokája, aki mindenhol kitűnik könnyedségével és eleganciájával. Herra ugyanis nemrég érkezett haza hosszabb New York-i és dél-amerikai út után.” Szerencsétlen nevem hozott tehát némi szerencsét is.

Fordította: Egyed Veronika

Hallgrímur Helgason: A nő 1000 fokon.
Herbjörg Maria Björnsson története.
Scolar Kiadó, 2013

• Recenziónk: Egyedüli példány