Massimo Gramellini: Álmodj szépeket (részlet)

Posted on 2014. március 22. szombat Szerző:

0


AlmodjSzepeket_vedo-2.indd| XIX |

Minden fiú szívében van egy vészkijárat: legbiztosabban úgy menekülhet el önmaga elől, ha belehabarodik valakibe, aki nem hozzá való. Az egyetemen ismertem meg Alessiát. A csodasudár, csodaszép, csodaöntelt Először Kisasszonyt.

Először vállaltam fel a nem kockázatát (de még mielőtt befejeztem volna a kérdést, érkezett az igen). Először sikerült egyetlen harmonikus csuklómozdulattal kikapcsolnom egy melltartót. Először szeretkeztem. Ahogy gyakran megesik, nem volt eget rengető élmény: Alessiát leginkább a sminkje megóvása izgatta, én meg úgy éreztem magam, mint a betörő, aki nagy nehezen kinyitja a páncélszekrényt, és nem talál benne semmit. Bár együtt jártunk, Alessia nem vált meg seregnyi néma hódolójától. Kétségek között tartotta őket, rögeszmésen játszott az illúzióikkal, csak hogy saját vonzerejét állandóan igazolva lássa. Egyike volt azoknak az érzelmileg veszélyes embereknek, akik örömüket lelik érzékenységnek álcázott önzőségükben. Esélyem sem volt, hogy morális mentora legyek.

Álmodj szépeket, mondta mindig a mama. De én egymás után rondítottam el az álmaimat. Bölcsésznek vagy politológusnak szerettem volna tanulni, hogy elindulhassak az újságírás kalandos útján, de apám nem tett le napóleoni terveiről. Közgazdászt akart faragni belőlem és vállalatigazgatót. Nem álltam ki az álmom mellett, egyszerűen azért, mert nem hallottam a hangját. Az álmok a lélekben gyökereznek, és az enyém felmondta a szolgálatot.

Találtunk egy mindkettőnket lelombozó, tehát elfogadható kompromisszumot. A jogi kart. – Ha semmi más nem sikerül, ügyvéd mindig lehetsz, ahogy anyád elképzelte – foglalta össze szokásos pragmatizmusával a papa.

De a rossz döntések felelőssége csakis az enyém. Rosszul választottam egyetemet és barátnőt, mert féltem követni az álmaimat. Persze hogy balul sült el. Amikor Alessia telefonon szakított velem, miután egy perccel korábban kijelentette, hogy szeret, elvesztettem a talajt, és Belphegor átvette az irányítást.

Miután a kedvesem visszahódítására indított szánalmas kísérletek kudarccal végződtek, elmaradtam az egyetemről, lehúztam a redőnyt, és ki sem mozdultam a szobámból. Nem tudom, igaz-e, hogy a szerelemben az nyer, aki elmegy, de aki veszít, az egész biztosan marad, ahol van: mozdulni se bír. Órákig gubbasztottam az íróasztalnál, egyedüli vigaszomat a Police dalai meg egy karton Camel Lights (gyávaságom ékes bizonyítéka a Lights) jelentette. A kriminálantropológia vizsgára tanult kevéske pszichoanalízissel átitatva kimerítően hosszú állapotfelmérő anyagot állítottam össze magamról, melyben harmadik személyben, száraz tárgyilagossággal leírtam néhány feltételezett igazságot. A Diagnózis című fejezetben például ezt: „Édesanyja elvesztése olyannyira eltorzította az alany Valódi Énjét, hogy bármit tesz, gondol vagy mond, az nem tőle, hanem az évek során rátelepedett disztonikus személyiségtől származik. Nevezhetjük betolakodónak is.” De hogyan szerezhetné vissza Valódi Énjét az „alany”? Erről szólt a Prognózis című rész, ahol a leggyakoribb szavak a „kell” és a „szükséges” voltak, mint egy politikai nagygyűlésen. „Az agy és az érzékek érintettsége nyilvánvaló, ezért ezeket szükséges kiiktatni. Föl kell szabadítani az ösztönt, az egyetlen strukturális elemet, mely épen maradt a trauma után.”

Itt fogas kérdések vetődtek fel. Mi létesít kapcsolatot a „strukturális elemmel”, ha nem a hasznavehetetlen kacattá leminősített agy és az érzékek? És főleg, ki garantálja, hogy az egész irományt a Valódi Énem, és nem a betolakodó készítette?

A kétségek hetekig tartó holtpontra juttatták az önelemzést. Aztán egy vasárnap reggel, miközben szellőztettem a telifüstölt szobát, hirtelen megvilágosodtam: nekem is levegőváltozásra van szükségem ahhoz, hogy megint önmagam legyek. És nem is kell hozzá autó vagy vonat, belső utazásra indulok. A nulláról kezdem, árvaságom első reggelén indítom újra az órát. Gyorsan kitűztem az új időszámítás kezdetét: másnap 11 óra 11 perc. De 11 óra 11 perckor éppen a vécén ültem, ami nem a legmegfelelőbb egy ünnepélyes újrakezdéshez. Belphegor további huszonnégy óra semmittevésre ítélte Valódi Énemet, ami aztán negyvennyolc, majd hetvenkét órára hízott. Kátyúba jutottam. Egy újabb adag önkívületben töltött szobafogság után egy este örömittasan tártam ki az ajtót, hogy közöljem Svevával, az egyetlen személlyel, akivel emberi kapcsolatféleséget ápoltam, hogy végre megvan a megoldás. Ha meg akarom találni a Valódi Énemet, vissza kell állítanom a mama halálával felbomlott egyensúlyt, mégpedig úgy, hogy képzeletben feltámasztom a mamát.

Ha tudnék rajzolni, megkíséreltem volna lerajzolni, ezúttal nem csak szőlőszemek formájában. De így be kellett érnem egy virtuális adatfrissítéssel.

Ötvenhat éves lenne. Fiatalosnak képzeltem, és nem volt ellenemre egy kicsit ducinak látni: odavolt az édességekért.

De milyen lehet a hangja? Az igazira már nem emlékeztem. Még most is szőke lenne a haja, melynek rég elfelejtettem az illatát? És milyen ruhát viselne? Ugyanazt, mint amikor bújócskáztunk, és én a ruhásszekrényébe rejtőztem? Vergődtem gondolataim ketrecében, a legjobb úton a téboly felé.

Egy nap kimerészkedtem a lépcsőházba, és összetalálkoztam a bevásárlószatyrokat cipelő, időközben megözvegyült Palmirával. Végigmérte táskás szememet, borostás arcomat, hátul már ritkuló hajamat. Valahogy leküzdötte jogos viszolygását, és megsimogatott. – Nem az vagy, aki voltál, fiacskám. Kihűltél. Pedig milyen jó melegben nőhettél volna fel, ha a drága mamád…

Massimo Gramellini

Massimo Gramellini

– A ha a vesztesek védjegye. A nagyoké a habár. Nico atya szupermenképző kézikönyvével védekeztem. De a lelkem menthetetlen volt: Palmira is észrevette. Szavai az agyamban visszhangzottak, aztán leereszkedtek a gyomromba, megmártóztak a keserűség tavában, és újra fölkapaszkodtak a szívembe.

Belphegor barikádját nem lehetett egykönnyen ledönteni. Mégis valahonnan messziről elért hozzám egy hang.

– Ha a mamával nőttél volna föl, most nem félnél annyira, hogy lezuhansz. De nem is lenne olyan fontos, hogy repülj. Habár ő nincs már itt veled, ideje, hogy kipróbáld a szárnyaidat.

Fordította: Matolcsi Balázs

Massimo Gramellini: Álmodj szépeket!
Park Kiadó, 2014