Kamaraoperett a télikertben | Lajtai–Békeffi: A régi nyár / Raktárszínház

Bedő J. István

Nem gondoltam volna, hogy tíz lépés szé­les­ségű színpadon is lehet operettet ját­szani, hiszen a műfaj szinte megköveteli a nagy­színpadi tágas­ságot. De hogy mégsem lehe­tet­len, meglátszik A régi nyár raktár­színházi megoldásán.

Nyári nagyoperettnek (vagy legalább kö­zép­mé­re­tűnek) született A régi nyár, a közelmúltban meg­jelent nagy operett-mindentudó leírja, hogy Békeffi István és Lajtai Lajos az egykori Budai Színkörre találta ki (1928), Fedák Sári tervezett fő­sze­rep­lésével, de végül a fiatal Honthy Hanna vitte sikerre.

Sok helyszín, sok szereplő az eredetiben, hatalmas díszletekkel, sok változással. Most a dramaturg (Ari-Nagy Barbara) kíméletlen ollóhasználattal egyetlen helyre zsugorította Kállai István felfrissített változatát, éppen csak a szükséges figurákat megtartva. Az eredmény igazolja a műtéti döntés helyességét. Kétségtelen, hogy a főhősnő Máriának, az operett nagyasszonyának télikertje olyan helyszín, ahol végül is minden előadható. Kergetőzés, hetyegés, ájulás, vasalás, a művésznő átöltöző-show-ja, flörtölés és eljegyzés. A nagy fordulatok olykor a színpadon kívül történnek (mint a görög drámákban) és hírnökök tudósítanak az eseményekről, a közönség pedig a következményekkel foglalkozik.

A sztori szerint a Mária, az ünnepelt díva előadás közben felismerni véli a nézők között 18 év előtti szerelmét, Jankovits János bárót, aki annak idején otrombán faképnél hagyta, mert sürgős (kötelező) nősülnivalója akadt. Azóta se hang, se szó. A báró jön, és bocsánatot kér. De nemcsak ő, váratlanul betoppan Mária süldőlánya, Zsuzsi is, holott neki a svájci leánynevelő intézetben kellene tanulnia. De hát az nem a Matula, Svájcból könnyedén meg tud lépni egy 17 éves kamasz lány, aki alig várja, hogy színésznő lehessen (mint a kedves – egyébként csalódott és elvált – mama), és szerelmes (mint a mama, szintén).

Ennyi édességet nem lehetne elviselni egy kis citromlé nélkül: ez pedig a szegény rokon, a Trafina nevű, aki mindenféle setét ügyletekkel jut pénzhez, hogy (túl)érett kora, és jelentős testtömege ellenére még le tudjon akasztani egy kis potya puszilkodást állástalan színész­nő­(ön)­jelöltektől. A ház elma­rad­ha­tatlan kelléke to­vábbá egy roppant kevéssé baráz­dált agyú öltöz­tetőnő, Mimóza.

Ha kevesellnénk a paneleket, íme: befut még Jankovits báró szintén kamasz fia, aki apai drill áldozata (mint korábban a ma már idős báró…), de ő is szeretne találni valakit, aki meg őt szereti.

Nos, ezeket a figurákat kell úgy tologatni a táblán, hogy mindenki a megfelelő pillanatban legyen rosszkor, rossz helyen, mert különben nem lesznek félreértések, és a fiatalok nem találnak egymásra, akkor meg hol a hepiend?

A kamaraoperett a számottevő csonkolás ellenére jól működik. Szabó Máté prózai rendezői tapasztalattal komolyan vette a játékot, ő maga is belenyúlt a végső dramaturgiai változat kialakításába. Természetesen nem lehetett minden képtelenséget kiszűrni, de a maradékot eltakarja a Lajtai-muzsika. Végül is meg van szórva alaposan dalokkal, nem egyből 85 éve azonnal sláger lett, és némelyikre még táncolni is lehet.

Nem véletlen az ironikus fogalmazás. A lelkes operettrajongók dübörgő és lelkes tapsa sok mindent elfedett. A régi nyár – a pesti operett késői, primadonnára épített darabja, de ami a két háború közötti átmeneti békében siker volt, mára eléggé megporosodott. Cselekményben is, zenében is. Hiteles érzelmeket persze minden korban lehet érezni, énekelni is, de bizony a jelenetekből nem mindig szervesen bomlik ki némelyik dal. Odaragasztottnak tűnik.

Kalocsai Zsuzsa királynői jelenség Mária szerepében (rá is játszik erre valamennyi kosztümje). Számomra a legbájosabb akkor volt, amikor elbolondítja a kis bárót, hogy a nagykisfiú képes legyen meginogni, és nemet mondani a tervezett érdekházasságra. Igazi eleven karaktert Faragó András hoz Trafina figurájában. Néha dalra fakad, máskor meg táncra, de az sem tart sokáig. Ő maga a tökéletes prózai buffó, ő szórja a szöveges poénokat. Nem csupán a szegény rokoni státus minden nyűge sújtja, de még Mimóza is üldözi a szerelmével. Oszvald Marikának sikerül ezt a csirkeeszű nőszemélyt nagyon ellenszenvessé tenni, mégis szinte sajnáljuk, mikor Trafina folyton lepöccinti. (Ezt a verziót sem ússzuk meg a szokásos cigánykerekezés nélkül…)

Beleépítettek még a kavarodásba egy szintén prózai táncoskomikust, a zongoratulajdonos Schlézingert (Dézsy Szabó Gábor) – mintha csak Rejtő valamelyik epizodistája botladozna itt, nagyon mulattatóan.

Itt van viszont a kis báró, az átverhető, tapasz­ta­lat­lan lúzer, akit Mária az ujja köré csavar. Kocsis Dénes nagyon jó prózai színész, jó komédiás, és a tangóban is remek. De magas fekvésekben csú­nya, éles a tenorja, nagy kár.

Zsuzsi, a szerelemtől és csalódástól óvott kis­asszony: Bori Réka. Bájos jelenség, szép arti­ku­lációval, még érlelendő, a saját karakterét kereső hanggal. Inkább csak ígéret – de hát mi más lehet egy svájci internátus szökött növendéke?

Az idős bárót a szerepbe beleérett Gergely Ró­bert adja, zavarba ejtően. A szerep kicsi, viszont mély érzelmeket, a bűntudatot, az újrakezdés re­ményét, a megváltozni képes zord atyát kell na­gyon kevés eszközzel megmutatni. Majd, mind­ezek tetejébe, rezignáltan visszagondolni a régi nyárra, amikor pofátlanul otthagyta a pálya­kezdő színésznőt, meg az ő összetört szívét. Azt hiszem, a Latinovits és Ruttkai által előadott Hol van az a nyár után nem lehet többé máshogy elénekelni ezt a dalt, csak szinte parlandóban. Gergely Róbert nem így gondolta, sajnos.

És ha már a zenénél tartunk. Ebben a ragyogóan szellemes díszletben (Cziegler Balázs!) két zongora van (egy díszlet/kellék meg egy aktív), és mindkettő szekrény is, meg rejtekhely – nagyon jó. Mihalics János ül a működő billentyűknél, és időnként Liszt Ferencet idéző basszusviharokat zenget, pedig az intim tér egy bárzongorista stílusát (és fekvéseit) jobban bírná ki. De jelenléte, kísérete többször szép, mint ahányszor nem az.

Maradéktalan dicséretet érdemel egy háttérmunkás: Túri Erzsébet, jelmeztervező. Mintha minden energia (és pénz) nála csapódott volna le. Gyönyörűek természetesen Kalocsai Zsuzsa díva-toalettjei, de még a két kis állástalan mitugrász görlice is elragadóan szellemes, fidres-fodros, habos-tüllös délutáni ruhákba bújik (amelyek ugyan a forgatókönyv szerint a primadonna ruhái, de azért ők erősen különböző alkatúak…), és saját cuccaik is frappánsak.

A régi nyár: adu ász. Mindig elő lehet rántani, és mindig siker, mert legalább egy estén a báró és a díva – meg a gyerekek – egymásra találásának örülhetünk…

Fotók: Operettszínház (OSZ), Stern Ágnes/Vivalamusical (SÁ), Vitéz Nóri/musicalinfo.hu (VN) – köszönet a jogtulajdonosoknak.

Békeffi István: A régi nyár – Budapesti Operettszínház/Raktárszínház
Zeneszerző: Lajtai Lajos
Rendező: Szabó Máté

Szereplők
Mária, híres színésznő – Kalocsai Zsuzsa
Zsuzsi, Mária lánya – Bori Réka
Trafina, Mária szegény rokona – Faragó András
Mimóza, öltöztetőnő – Oszvald Marika
Báró Jankovits János – Gergely Róbert
Miklós, báró Jankovits fia – Kocsis Dénes
Schlézinger, zongoratulajdonos – Dézsy Szabó Gábor
Kitty, állástalan görl – Isztl Melánia
Lulu, állástalan görl – Horváth Mónika
Szobalány – Faragó Alexandra

Díszlet: Cziegler Balázs
Jelmez: Túri Erzsébet

Budapesti Operettszínház/Raktárszínház (1065 Budapest, Nagymező utca 17.)
További előadások: 2013. november 30. (szombat, 19:30), 2014. január 11. (szombat, 19:30), január 12. (vasárnap, 15:30), január 13. (hétfő, 19:30)