Timur Vermes: Nézd ki van itt (részlet)

Posted on 2013. november 18. hétfő Szerző:

0


Vermes_Nézd ki van itt-bor180| XXIII. |

Az a baj ezekkel a parlamenti képviselőkkel, hogy egyszerűen semmit nem értettek meg. Miért háborúztam? Hát nem azért, mert szeretek háborúzni! Gyűlölök háborúzni. Ha még élne Bormann, akárki megkérdezhetné, ő rögtön alátámasztaná ezt az állítást. Szörnyű a háború, boldog örömmel átadtam volna a feladatot, ha akadt volna rá nálam jobb jelölt. Egyelőre, rövid távon nem kell foglalkoznom vele, de közép- és hosszú távon elkerülhetetlen lesz. Ki más intézné? Akad-e egyáltalán ember, aki hajlandó rá? Manapság, ha megkérdeznek egy képviselőt, csípőből azt fogja felelni, ma már nem szükséges háborúzni. Akkoriban is ugyanezt mondták, és akkoriban is ugyanolyan ostobaság volt, mint most. Azt ugye nem tagadhatja senki, hogy a Föld nem tágul. Ember viszont egyre több lakik rajta. És ha szűkössé válnak a természeti erőforrások, melyik faj fog hozzájutni ezekhez a forrásokhoz?

A legszimpatikusabb?

Nem, a legerősebb. És ezért tettem föl mindent arra az egy lapra, hogy erőssé tegyem a német fajt. És hogy keresztülhúzzam az orosz számítását, még mielőtt lerohanna minket. Akkor úgy gondoltam, az utolsó órában vagyunk. Az idő tájt már 2,3 milliárd ember élt a világon. Kettő egész három tized milliárd!

Azt ugye annak idején még senki nem tudhatta, hogy háromszor annyian is elférnek a bolygónkon.

De – és most jön a lényeg: ebből a tényből tudni kell levonni a helyes következtetést. A helyes következtetés természetesen nem az, hogy ha most hétmilliárdan vagyunk, az egész háború hiábavaló volt. A helyes következtetés az, hogy ha már akkor igazam volt, most háromszorosan is igazam van. Egyszerű aritmetika, bármelyik harmadik osztályos elemista le tudja vezetni.

A fentieket figyelembe véve visszatérésem is evidensnek látszik. Hiszen miért is él most hétmilliárd ember a világon?

Mert a háború, amelyet kirobbantottam – hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek –, a fenntartható fejlődést szolgálta. Ha az a sok ember, akit elpusztított, szaporodhatott volna, már nyolcmilliárdnál tartanánk. És a többségük orosz lenne, már régen lerohanták volna az országunkat, learatták volna a gyümölcseinket, elhajtották volna a marháinkat, rabszolgává tették volna munkaképes férfilakosságunkat, a többit legyilkolták volna, ártatlan leányainkra pedig rátették volna a piszkos mancsukat. A gondviselés tehát azt a feladatot jelölte ki számomra, hogy lefaragjak a bolsevista feleslegből. Pályám új fejezete pedig arról szól, hogy küldetésemet méltóképpen befejezzem. A kényszerszünet arra kellett, hogy ne pazaroljam erőimet azokban az évtizedekben, amelyek során kibontakozhattak a háború következményei. Az egykori szövetségesek között feszültté vált a viszony, a Szovjetunió szétesett, az oroszok óriási területveszteséget szenvedtek, és mi németek kibékültünk legközelebbi szövetségesünkkel, Angliával, hogy később egyesült erővel folytathassuk a harcot. Máig nem értem, akkoriban mindez miért nem sikerült. Hány bombát kellett volna még ledobnunk a városaikra, míg felfogják, hogy a barátaink?

Habár a legújabb adatokat elnézve nem egészen érthető, mire jó még Anglia, ezt a fáradt, lecsúszott szigetet világhatalomnak már régóta nem lehet nevezni. Jó, persze, nem kell minden kérdést rögtön megválaszolni. Ugyanakkor lassan eljön az utolsó pillanat, amikor még közbe lehet avatkozni. Ezért is döbbentett meg annyira az úgynevezett nemzeti erők állapota.

Kezdetben azt hittem, többé-kevésbé magamra vagyok utalva. Pedig a sors tartogatott számomra néhány szövetségest. Ám éppen ez a szegénységi bizonyítvány: hónapok kellettek hozzá, mire egyáltalán eljutott hozzám a hír, hogy van valaki, aki elhivatottnak érzi magát arra, hogy folytassa az NSDAP munkáját. Annyira felháborított ez a siralmas minőségű propaganda, hogy felhajtottam a Bronner nevű segédrendezőt meg egy operatőrt, és odautaztam Berlin-Köpenickbe, ahol NPD név alatt a legnagyobbnak számító nemzetiszocialista szervezet székhelye volt. Azt kell mondjam: a helyszínen szabályos okádhatnékom támadt.

Elismerem, a müncheni Barna Ház sem volt monumentális, de legalább méltóságteljes és reprezentatív. Vagy ha a tőle kőhajításnyira épült Paul Troost-féle központi épületre gondolok: na, azért a házért én bármelyik pártba képes lettem volna belépni. De ez a behavazott bódé Köpenickben… Siralmas.

A házikó úgy bújt meg fázósan két bérkaszárnya között, mint gyermekláb az atyai papucsban. Messziről látszott rajta, hogy nem tud felnőni a feladatához. Valami fafejnek ugyanis az a kolosszális ötlete támadt, hogy nevet adjon a kócerájnak, és nagy, ráadásul végtelenül ronda betűket csavarozzon fel a homlokzatra, amelyek a következő feliratot adták ki: „Carl Arthur Bühring-ház”. Mintha egy kiskacsás úszógumit a „Friedland hercege” felirattal látnának el. „Az NPD székháza” – állt a csengő fölötti táblán, de az a tábla meg olyan kicsi volt, hogy csakis gyávaságként lehetett értelmezni. Akár a weimari időkben: a népi gondolatot és a nemzeti ügyet ismét üresfejűek bandája becstelenítette meg, értéktelenítette el, tette nevetségessé. Tajtékozva nyomtam meg a csengőt, és mivel néhány másodpercig nem történt semmi, ököllel kezdtem verni az ajtót. Résnyire nyílt.

– Mit óhajt? – dugta ki a fejét egy pattanásos, tenyérbe mászó ábrázatú kamasz.

– Mit gondol, mit? – kérdeztem vissza hidegen.

– Van forgatási engedélye?

– Ez meg miféle nyafogás? – förmedtem rá. – Mióta bújik egy nemzeti mozgalom efféle ócska kifogások mögé?! – Energikusan benyitottam az ajtón. – Eredjen az utamból! Maga a német nép szégyene! Hol a feljebbvalója?

– Én itt… Pillanat… Mindjárt hívok valakit…

A siheder eltűnt, magunkra maradtunk egy fogadóhelyiség-félében. A házra ráfért volna egy alapos festés, hideg füst szaga érződött. Néhány szórólap hevert az asztalon a párt programjával meg idióta szlogenekkel. „Adj gázt!” – ez állt az egyiken, idézőjelben, mintha valójában nem kellene gázt adni. „Idegenek milliói – honfitársaink milliárdjaiból” – állt egy matricán. Hogy ki készítse a töltényeket és a gránátokat a csapatoknak, ki ássa meg a lövészárkokat, arra persze nem gondolnak. Az a siheder mindenesetre, akit láttam, lapáttal a kézben ugyanúgy használhatatlan lenne, mint a harcmezőn.

Soha nem szégyelltem magam ennyire egy nacionalista párt miatt. Ha arra gondoltam, hogy mindezt fölveszi egy kamera, alaposan össze kellett szednem magam, nehogy a düh könnyeket csaljon a szemembe. Nem ezért a bandáért lövette szitává magát Ulrich Graf; nem azért vérzett el a müncheni rendőrséggel vívott tűzharcban Scheubner-Richter, hogy ezek a semmirekellők ebben a lerobbant bodegában meggyalázzák az emléküket. Hallottam, ahogy az irodahelyiségben tanácstalanul dadog a telefonba a pattanásos ifjonc. A kamera pedig mindent fölvett, ezt az egész rakás szerencsétlenséget, borzasztó, elkeserítő – világos volt, hogy nem megy másképpen, ezt az istállót alaposan ki kell ganéznom. Végül nem bírtam tovább, dühtől remegve beléptem az irodahelyiségbe.

– …Én elküldtem volna, de valahogy… Úgy néz ki, mint Adolf Hitler, az egyenruha…

Kitéptem a telefont a fattyú kezéből, és belekiabáltam:

– Ki az a pancser, aki ezt a nyavalyás kócerájt vezeti?

Az amúgy lomha Bronner bámulatos fürgeséggel szinte átugrotta az asztalt, és arcán leplezetlen örömmel megnyomott egy gombot a telefonon. A vonal túlsó végéről érkező hangot ettől kezdve valóban hallani lehetett a helyiségben egy kisebb hangszóró segítségével.

– Ha megengedi… – kezdte a hangszóró.

– Hogy mit engedek meg, arról majd értesül! – torkoltam le. – Hogyhogy nincs egyetlen szolgálatos tiszt sem a központban? Hogyhogy ez a szemüveges kis kukac tartja egyedül az állásokat? Azonnal idejön és beszámol! Azonnal!

– Ki beszél egyáltalán? – szólalt meg a hangszóró. – Maga az az őrült a Youtube-ról?

Belátom, a közelmúlt bizonyos fejleményeit az utca embere alkalmasint nehezen érti meg. Itt azonban kétféle mércével kell mérni: aki nemzeti mozgalmat akar vezetni, annak tudnia kell reagálni a sors legváratlanabb fordulataira is. És ha a sors kopogtat az ajtón, nem lehet az az első kérdése, hogy: „Maga az az őrült a Youtube-ról?”

– Feltételezem – válaszoltam –, hogy a könyvemet is olvasta.

– Erről nem nyilatkozom – szólt a hangszóró. – Most pedig elhagyja a székházat, vagy kidobatom.

Nevettem.

– Én bevonultam Franciaországba. Bevonultam Lengyelországba. Bevonultam Hollandiába és Belgiumba. Oroszok százezreit kerítettem be, még mielőtt megmukkanhattak volna. Most pedig itt vagyok a maguk állítólagos székházában. És ha van még magában egy csipetnyi nemzeti érzés, akkor idejön, és számot ad róla, hogyan herdálja el a népi németség örökségét!

– Ki fogom magát…

– Szóval a Nagynémet Birodalom Führerét erőszakkal akarja eltávolíttatni innen? – kérdeztem nyugodt hangon.

– De hát maga nem a Führer.

Nem egészen érthető okokból Bronner ebben a pillanatban ökölbe szorította a kezét, szája pedig széles vigyorra húzódott.

– Vagyis Hitler – akadt el a hangosbeszélő. – Maga nem Hitler.

– Úgy – szóltam nyugodtan, rendkívül nyugodtan, annyira nyugodtan, hogy Bormann már osztogatta volna a rohamsisakokat. – Ha azonban – folytattam vérfagyasztó udvariassággal – mégis én volnék, akkor remélhetném azt a megtiszteltetést, hogy számíthatok a nemzetiszocialista mozgalom iránti feltétlen hűségére?

– Én…

– Azonnal kéretem a legmagasabb rangú illetékest. Azonnal!

– Ő most nem tud…

– Nekem van időm – szóltam közbe. – Valahányszor rápillantok a naptárra, újra és újra megállapítom, hogy bámulatosan sok időm van. – És letettem.

A siheder zavarodottan bámult rám.

– Ezt nem mondta komolyan, ugye? – kérdezte aggodalmasan az operatőr.

– Hogyan, kérem?

– Mer’ nekem nincs ám bámulatosan sok időm. Négykor lejár a munkaidőm.

– Jól van, jól van – szólt közbe csitítóan Bronner –, legföljebb hozok erősítést. Kezd izgalmas lenni! – Táskájából elővette hordozható telefonkészülékét, és nekilátott a szervezésnek.

Én leültem az egyik szabad székre.

– Van itt valami olvasnivaló? – kérdeztem a sihedert.

– Mindjárt… Mindjárt utánanézek, Herr…

– Hitler a nevem – szóltam tárgyilagosan. – Nem azért mondom, de utoljára akkor volt ilyen fáradságos bemutatkoznom, amikor egy török üzemeltetésű tisztítószalonban jártam. Magának nincs véletlenül anatóliai rokonsága?

– Nincs, csak… Szóval mi… – dadogta a siheder.

– Na, jó. Nem jósolok nagy jövőt magának ebben a pártban!

A siheder leforrázva ment a könyvespolchoz, de nem kereshette sokáig az olvasnivalómat, mert megszólalt a telefon. Fölvette, és olyan pózba vágta magát, amiről feltételezésem szerint azt hitte, vigyázzállás.

– Igen – szólt bele a telefonba –, igenis, még itt van. – Azután felém fordult. – A szövetségi pártelnök szeretne önnel beszélni.

– Nem megyek a telefonhoz. A telefonbeszélgetések ideje lejárt. Látni akarom azt az embert.

Az izzadás nem tette vonzóbbá a tyúkmellű ifjonc küllemét. Az egyszer biztos, hogy egyetlen napot sem töltött a Hitlerjugend internátusában, de hadgyakorlaton sem járt, mi több, sportegyesületben sem. Épeszű ember számára egyszerűen érthetetlen, hogyhogy nem mustrálták ki a jelentkezésnél ezt a faji selejtet. A siheder belepöszögött valamit a telefonba, majd letette.

– A szövetségi pártelnök úr kis türelmet kér – jelentette a fiúcska –, igyekszik minél gyorsabban ideérni. Ez itt a MyTV-nek készül, ugye?

– Németországnak készül – javítottam ki.

– Addig is megkínálhatom egy itallal?

– Addig is leülhet – válaszoltam, és aggódva néztem rá. – Sportol maga?

– Inkább nem szeretnék… – kezdett megint dadogni a szerencsétlen. – És a szövetségi pártelnök úr is bármelyik pillanatban…

– Hagyja már abba ezt a nyavalygást – vágtam a szavába. – Gyors, mint az agár, szívós, mint a bőr, kemény, mint a Krupp-acél. Ismeri a mondást?

Tétován bólintott.

– Még nincs veszve minden – közöltem elnézően. – Tudom, fél megszólalni is. Elég, ha csak a fejét használja. Gyors, mint az agár, szívós, mint a bőr, kemény, mint a Krupp-acél – egyetért azzal, hogy ezek előnyös tulajdonságok egy olyan ember számára, aki magasabb célt követ?

– Úgy mondanám, hogy nem ártanak – szólt óvatosan.

– És? Maga gyors, mint az agár? Kemény, mint a Krupp-acél?

– Én…

– Nem. Nem az. Lassú, mint a csiga, törékeny, mint az aggastyán csontja, és puha, mint a vaj. Ahol maga van a frontvonalban, ott a hátországból menekíteni kell az asszonyokat és a gyerekeket. Mire legközelebb találkozunk, változtat a fizikai állapotán! Lelépni!

A siheder birkaábrázattal távozott.

– És szokjon le a dohányzásról – mennydörögtem utána. – Úgy bűzlik, mint az olcsó kötözött sonka!

Kézbe vettem az egyik dilettáns brosúrát, de nem jutottam el odáig, hogy el is olvassam.

– Már nem vagyunk egyedül – jegyezte meg Bronner, kipillantva az ablakon.

– Hm? – kapta föl a fejét az operatőr.

– Fogalmam sincs, ki adta le nekik a drótot, de az utca tele van tévésekkel.

– Valószínűleg egy rendőr volt – vélte az operatőr. – Ezért is nem dobnak ki minket. Egy nácinak nem előnyös kamerák előtt kihajítani a Führert.

– De ő nem is az – tűnődött el Bronner.

– Jelenleg nem, Bronner – javítottam ki szigorúan. – Rövid távú célunk: egyesíteni a nemzeti mozgalmat és eltávolítani belőle a káros idiótákat. És itt – folytattam a siheder felé vetett oldalpillantással – a káros idióták tűzfészkében vagyunk.

– Na, most jön valaki – tudósított Bronner. – Szerintem ő a főmufti.

Valóban nyílt az ajtó, és egy puhány alak lépett be.

– Hát ez remek – szólt levegő után kapkodva, és orrom alá dugta a hájas kezét. – A Herr Hitler. Apfel vagyok, Holger Apfel. A Német Nemzetiszocialista Párt szövetségi elnöke. Nagy érdeklődéssel figyelem a műsorát.

Gyors pillantással felmértem ezt a bizarr alakot. A szétbombázott Berlin sem nyújtott szomorúbb látványt. Úgy beszélt, mint akinek tele van a szája disznósajttal, és úgy is nézett ki. A felém nyújtott kezet figyelmen kívül hagyva így szóltam hozzá:

– Nem tudna úgy üdvözölni, mint egy rendes német?

Zavarodottan tekintett rám, mint a kutya, ha egyszerre két parancsot kap.

– Üljön le – intettem. – Beszélnünk kell.

Horkantva huppant le a velem szemközti székre.

– Szóval maga képviseli itt a nemzeti ügyet.

– Kénytelen vagyok – válaszolt félmosollyal. – Ön már jó ideje nem látja el ezt a feladatot.

– Be kell osztanom az időmet – feleltem szűkszavúan. – A kérdés most az: mit tettek maguk az elmúlt időszakban?

– Nem gondolom, hogy rejtegetnünk kell eddigi teljesítményünket – kezdett bele. – Már Mecklenburg-Elő-Pomerániában és Szászországban is képviseljük a németséget, bajtársaink pedig…

– Kicsodák?

– Bajtársaink.

– Néptársaink. A bajtárs az az ember, akivel együtt voltunk a lövészárokban. Ebben a helyiségben, csekélységem kivételével, nem látok senkit, akire ez igaz lehetne. Vagy maga másképp látja?

– Mi, nemzeti demokraták…

– Nemzeti demokrácia?! – vágtam a szavába ismét gúnyosan. – Az meg mi fán terem? A nemzetiszocialista politika olyan demokráciafogalmat követel, amely nem alkalmas egy mozgalom névadására. És ha a Führert megválasztják, maguk még mindig úgy fognak mászkálni a világban, hogy a nevükben benne lesz a demokrácia?! Hogy lehet valaki ennyire ostoba?

– Mi, nemzeti demokraták természetesen az Alaptörvény talaján állunk, és…

– Szerintem maga nem volt az SS-ben – jegyeztem meg. – A könyvemet azért olvasta, ugye?

Kissé elbizonytalanodva sandított rám, aztán így felelt:

– Nos, az embernek minél szélesebb körben kell informálódnia, és noha az ön könyvéhez Németországban nem olyan könnyű hozzájutni…

– Most meg hová akar kilyukadni? Azért akar elnézést kérni, mert olvasta a könyvemet? Vagy azért, mert nem olvasta? Vagy azért, mert nem értette?

– Na most, ez már túl messzire vezetne, ki lehetne kapcsolni egy percre azt a kamerát?

– Nem – szóltam hidegen. – Épp elég időt elfecsérelt. Maga egy szélhámos, maga az igaz nemzeti érzelmű németek forró hazaszeretetének hanyagul táplált tüzénél akarja sütögetni a pecsenyéjét, a maga lepcses szájából minden egyes szó évtizedekkel veti vissza a mozgalmat. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy bolsevik hazaárulókat rejteget ebben a házban.

Megpróbált fölényes mosollyal hátradőlni a széken, de én nem szándékoztam lazítani a fogáson.

– Hol van a maguk brosúráiban a faji gondolat? A német vér és a vértisztaság gondolata?

– Nos, éppen nemrég nyilvánosan hangsúlyoztam, hogy Németország a németeké…

– Németország! Ez a „Németország” egy törpeállam ahhoz az országhoz képest, amelyet én megalapítottam – közöltem –, és még a Nagynémet Birodalom is túlságosan kicsinek bizonyult a németség számára. Több kell nekünk, mint Németország. És hogyan szerezzük meg?

– Mi, ööö… mi vitatjuk a… ööö, annak jogszerűségét, ahogyan a győztes hatalmak által kierőszakolt államhatárok…

Akaratlanul is elnevettem magam, bevallom, inkább kínomban. Ez az alak még viccfigurának is rossz volt. És ez a reménytelen hülye vezeti a legnagyobb német nacionalista pártot. Előrehajoltam, és csettintettem az ujjammal.

– Tudja, mi ez?

Kérdőn nézett rám.

– Ennyi idő kell ahhoz, hogy kilépjünk a Népszövetségből. „Vitatjuk annak jogszerűségét, ahogyan a győztes hatalmak”, blablabla… Micsoda szánalmas fecsegés! Ki kell lépni a Népszövetségből, fegyverkezni kell, és elvenni, ami nekünk jár. És ha van egy tiszta vérű német népünk, amely fanatikus akarattal harcol, akkor meg is kapunk mindent a világon, ami jár nekünk. Szóval még egyszer! Hol van maguknál a faji gondolat?

– Hát ugye, igen, nem a német útlevél tesz németté valakit, hanem a születés, ez benne is van a mi…

– Egy német nem dobálózik jogi formulákkal, hanem kristálytiszta szavakat használ! A német nép megmaradásának záloga a faji gondolat. Ha ezt a megkerülhetetlen alapvetést a nép nem teszi magáévá, akkor ötven év múlva nem hadseregünk lesz, hanem egy disznóólunk, mint a Habsburgoknak. – Fejcsóválva fordultam a siheder felé.

– Mondja, maga is erre az úgynevezett demokratikus dinnyére szavazott?

A siheder értelmezhetetlen fejmozdulattal válaszolt.

– Ennél alkalmasabb ember nem volt kéznél?

A legényke vállat vont. Rezignáltan fölálltam.

– Menjünk – szóltam keserűen. – Nem csodálom, hogy ez a párt nem képes terrort alkalmazni.

Timur Vermes

Timur Vermes

– És zwickaui terrorista trió? – akadékoskodott Bronner.

– Mit akar a zwickauiakkal? – legyintettem. – Azt nevezi maga terrornak? Mi annak idején a terrort kivittük az utcára! És 1933-ban óriási sikert arattunk vele. De meg is alapoztuk ám: az SA emberei teherautókon jártak fel-alá, csontok törtek, lengtek a zászlók. Zászlókat lengettek, hallja! – ordítottam rá magamon kívül erre a hájpacni Apfelra, hogy csak úgy remegett. – Zászlók! Ez a legfontosabb! Hogy ha a bolsevik majom tolószékbe kényszerül, legalább tudja, ki intézte el! És mit csinál az a rakás szerencsétlenség Zwickauban? Halomra gyilkolják a külföldieket – de zászlajuk nincs hozzá. Mindjárt azt is hiszi mindenki, hogy véletlen volt. Vagy a maffia. Hát azt se tudják, kitől féljenek! Hogy ezek a szellemi vaktöltények egyáltalán léteznek, arról is csak úgy értesült a világ, hogy a triászból ketten öngyilkosságot követettek el. – Kétségbeesetten emeltem égnek a karom. – Ha ezek a vizesnyolcasok időben a kezem közé kerülnek, magam vetettem volna alá őket egy eutanáziaprogramnak!

Dühödten fordultam a hájpacni felé.

– Vagy addig treníroztam volna őket, amíg nem kezdenek normálisan dolgozni. Legalább maguk felajánlották nekik a segítségüket?

– Nekem az ügyhöz semmi közöm nem volt – felelte Apfel tétován.

– És még büszke is rá! – mennydörögtem. Ha lett volna váll-lapja, a kamerák előtt ráztam volna ki a zakójából. Iszonyodva léptem ki az ajtón.

Mikrofonok erdeje várt.

– Miben állapodtak meg?

– Indul az NPD színeiben a következő választáson?

– Tagja a pártnak?

– Egy rakás szerencsétlenség – szóltam csalódottan. – Elégedjenek meg ennyivel: rendes német embernek itt semmi keresnivalója.

Timur Vermes: Nézd ki van itt
Libri Könyvkiadó, 2013