Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete (részlet)

Gettónörd a világ végén | 1974–1987 | Az aranykor

Hősünk nem tartozott azok közé a dominikai kandürgők közé, akikről állandóan mindenki beszél – nem volt se felkapott baseballisten, se szívdöglesztő bachatero, se menő playboy, akiknek dögös bigék milliói csüngnek a farkán.

Sőt életének egy korai szakaszát kivéve a srácnak sose volt szerencséje a nőkkel (ami igencsak dominikátlan dolog volt tőle).

Hétéves volt akkor.

Ifjúsága ama áldott napjaiban Oscar amolyan pöttöm Casanova volt. Az a tipikus kisiskolás hősszerelmes, aki állandóan csókot próbál lopni a lányoktól, állandóan odamegy mögéjük a merengue alatt és hátulról medencemasszázst végez rajtuk, az a nigger, aki elsőnek tanulja meg a perritót, és aki ropja is, amikor csak lehet. Merthogy abban az időben (még) „normális” dominikai fiúnak számított, aki „tipikus” dominikai családban nevelkedett, és bimbózó striciségét a rokonok és a barátok egyaránt bátorították. A partikon – és bizony sok-sok parti volt azokban a rég letűnt hetvenes években, amikor a Washington Heights még Washington Heights volt, mielőtt a Bergenline Avenue-t kábé száz háztömb hosszan kisajátították a spanyolok – egy részeg rokon előbb-utóbb mindig ráuszította Oscart egy kislányra, aztán mindenki vonítva figyelte, ahogy a fiú és a lány a felnőttek csípőfogózását utánozzák.

Látnotok kellett volna, sóhajtozott az anyja utolsó napjaiban. Ő volt a mi kis Porfirio Rubirosánk.4

Az összes korabéli fiú kerülte a lányokat, akárha Gikszer Kapitány jele lenne rajtuk. Nem úgy Oscar. A kissrác imádta a csajokat, dúskált „barátnőkben”. (Zömök kölyök volt, jó úton a dagiság felé, de az anyja gondoskodott a jó frizuráról és a jó ruháról, és mielőtt a kobakja arányai megváltoztak volna, bájos csillogó szeme meg aranyos pofikája volt, amiről fényképek tanúskodnak.) A csajok – Lola nővére barátnői, anyja barátnői, még a szomszéd, Mari Colón is, ez a harminc-akárhány éves postai dolgozó, aki vörösre mázolta a száját és úgy rázta a seggét, mintha harang lenne –, a csajok állítólag mind belehabarodtak. Ese muchacho está bueno! (Vajon ártott, hogy komoly volt, és láthatóan vágyott a figyelemre? Cseppet sem!) Nyaranta, amikor hazalátogattak a családi házba Baníban, nem lehetett vele bírni, kiállt Nena Inca háza elé és leszólította az arra járó nőket – Tú eres guapa! Tú eres guapa! –, mígnem egy Hetednapi adventista bepanaszolta a nagyanyjának, aki szélsebesen véget vetett a hacacárénak. Muchacho del diablo! Ez nem kabaré!

Kétségtelenül ez volt Oscar aranykora, amely hetedik évének őszén érte el apoteózisát, amikor egyszerre két kis barátnője is volt, életében az első és egyetlen „ménage à trois”. Maritza Chaconnal és Olga Polancóval.

Maritza a nővérének, Lolának a barátnője volt. Hosszú hajú, finomkodó és olyan csinos, eljátszhatta volna a fiatal Dejah Thorist. Olga viszont nem a család barátja volt. Annak a háztömbnek a végén lakott, amire Oscar anyja mindig panaszkodott, mert tele volt Puerto Ricó-iakkal, akik állandóan a tornácon lebzseltek és sört vedeltek. (Talán Coamóban nem csinálhatták?, zsémbelt.) Olgának kábé kilencven unokatestvére volt, akik a jelek szerint mind Hector, Luis vagy Wanda névre hallgattak. És mivel az anyja (hogy Oscar anyját idézzük) una maldita borracha volt, Olgának némelynap pisiszaga volt, úgyhogy a gyerekek hamar elnevezték Pisasszonynak.

Akár pisis volt, akár nem, Oscarnak tetszett, hogy olyan csendes, hogy birkózás közben engedi magát a földre teperni, hogy érdeklődik a Star Trek-figurák iránt. Maritza egyszerűen gyönyörű volt, oda nem kellett pluszmotiváció, ráadásul folyton náluk lógott, és Oscart egy zseniális ötlet indította arra, hogy mindkettejüknek bedobja a tippet. Eleinte úgy tett, mintha Shazam, az első számú hőse akarna velük randevúzni. De miután megegyeztek, már nem is kellett színlelnie. Nem Shazam volt, hanem ő, Oscar.

Ah, akkor még ártatlan idők jártak, kapcsolatuk abban csúcsosodott ki, hogy szorosan egymás mellett álltak a buszmegállóban, néha lopva egymás kezét fogták, és nagyon komolyan megpuszilta őket a bokrok rejtekében, előbb Maritzát, majd Olgát. (Nézzétek a kis machót, mondták anyja barátnői, que hombre. Kész férfi.)

Az „édes hármas” azonban csupán egyetlen gyönyörű hétig tartott. Egy nap iskola után Maritza sarokba szorította Oscart a hinta mögött, és ellentmondást nem tűrőn kijelentette, vagy ő, vagy én! Oscar megfogta Maritza kezét, komolyan és hosszasan beszélt neki az iránta érzett szerelméről, és emlékeztette, hogy megegyeztek az osztozásban. Maritza viszont nem kért belőle. Három nővére volt, tudott mindent az  osztozás kilátásairól, amit csak tudnia kellett. Hozzám se szólj, amíg meg nem szabadultál tőle! A csokoládébarna bőrű, keskeny szemű Maritzából már ekkor áradt az az Ogún-energia, amivel egész életében mindenkit üt-ver majd. Oscar morózusan hazabandukolt a Herkuloidokhoz és az  Űrkísértethez, merthogy ilyen ártatlan rajzfilmeket adtak akkoriban. Neked meg mi bajod?, mordult rá az anyja. A második munkahelyére indult; az ekcéma a kezén úgy nézett ki, mint a rászáradt ételmaradék. Amikor Oscar azt vinnyogta, Lányok, de León mama kis híján felrobbant. Tú ta llorando por una muchacha?, rántotta talpra Oscart a fülénél fogva.

Mami, hagyd abba, kiáltott Oscar nővére, hagyd abba!

Az asszony a földre lökte a fiút. Dale un galletazo, lihegte, akkor tisztelni fog az a kis puta, majd meglátod.

Ha Oscar másfajta nigger lett volna, talán megfontolja a tanácsot. Nemcsak arról volt szó, hogy nem volt apja, akitől eltanulhatta volna a férfias viselkedést, hanem arról, hogy egyszerűen hiányzott belőle minden agresszivitás és harcias hajlam. (Nem úgy, mint a nővéréből, aki fiúkkal verekedett, de morena lányokkal is csapatostul, akik utálták a vékony orrát és egyenes haját.) Oscar harci kedve a zéróhoz konvergált, még Olga is hülyére tudta volna verni a fogpiszkáló karjaival. Az agresszió és megfélemlítés szóba sem jöhetett. Úgyhogy alaposan végiggondolta. Nem sok idő kellett a döntéshez. Végül is Maritza szép volt, Olga meg nem; Olgának néha pisiszaga volt, Maritzának meg nem. (Egy Puerto Ricó-i itt?, gúnyolódott az anyja. Jamás!) A logikája ennél közelebb már nem is lehetett volna a rovarok igen/nem matekjához. Másnap a játszótéren szakított Olgával, úgy, hogy közben Maritza mellette állt. Hogy Olga hogy bőgött! Reszketett, akár a rongy, a másoktól örökölt ruháiban és négy számmal nagyobb cipőjében! Folyt a takony az orrából meg minden!

Évekkel később, amikor ő is és Olga is túlsúlyos kretének lettek, Oscarba bele-belesajdult a bűntudat, amikor meglátta Olgát átdöcögni az utcán vagy maga elé meredni a New York-i busz megállójában, és önkéntelenül eltöprengett, mennyiben járulhatott hozzá az a rideg szakítás ahhoz, hogy Olga ennyire elbassza az életét. (Emlékezett rá, a szakítás neki semmilyen érzés nem volt; még az sem hatotta meg, amikor Olga elbőgte magát. Annyit mondott neki, Ne légy már dedós.)

Az viszont fájt, amikor Maritza dobta  őt. Az azutáni hétfőn, hogy Olgát a kutyák elé lökte, kedvenc Majmok bolygója uzsonnásdobozával érkezett a buszmegállóhoz, és azt kellett látnia, hogy a gyönyörű Maritza a picsaronda Nelson Pardo kezét fogja. Nelson Pardóét, aki úgy nézett ki, mint Chaka Az elveszettek földjében. Nelson Pardóét, aki olyan hülye volt, azt hitte, a Hold egy folt, amit Isten elfelejtett letörölni. (Nemsokára letörli, nyugtatta meg az egész osztályt.) Nelson Pardóét, aki aztán a környék profi betörője lett, majd pedig beállt a haditengerészethez és nyolc láb ujját otthagyta az első öbölháborúban. Oscar először azt hitte, rosszul lát; a nap a szemébe tűzött, ráadásul éjjel rosszul aludt. Odaállt melléjük és nézte az uzsonnásdobozát, csodálta, hogy mennyire élethű és gonosz rajta dr. Zaius. De Maritza még csak rá sem mosolygott! Mintha ott sem lett volna. Házasodjunk össze, mondta Maritza Nelsonnak, Nelson meg idiótán vigyorgott és elfordult, hogy megnézze, jön-e már a busz. Oscar a fájdalomtól meg sem tudott mukkanni; lerogyott a járdaszélre, és érezte, hogy valami ellenállhatatlanul feltolul a mellkasából, majd’ betojt az ijedségtől, és mire észbe kapott, már sírt; amikor a nővére, Lola odament és megkérdezte, mi a baj, csak a fejét rázta. Nézzétek a mariconcitót, vihogott valaki. Másvalaki belerúgott a drága uzsonnásdobozába, és végigkarcolta Urko tábornok arcát. Amikor felszállt a buszra, még mindig sírt, mire a buszos, egy köztudottan megtért drogos, rászólt, Az istenit, nem vagy már dedós, baszod.

Milyen hatással volt a szakítás Olgára? Ezzel valójában azt kérdezte: Milyen hatással volt a szakítás Oscarra?

Oscar úgy látta, hogy amint Maritza dobta őt – Shazamot! –, az élete elindult a lejtőn. A következő pár évben egyre jobban elhízott. A beköszöntő kamaszkor iszonyúan megviselte, az arcát úgy összekarmolta, hogy mindennek lehetett nevezni, csak aranyosnak nem, telefröcskölte pattanással; félénk lett; és minden, ami érdekelte, hirtelen a Lúzerség szinonimája lett. Ha beledöglött, se tudott barátokat szerezni, túl kocka volt, túl pipogya és (ha hinni lehet a gyerekeknek a környékről) túl  fura (állandóan nagy szavakat használt, amiket előző nap tanult). Már közelébe sem ment a lányoknak, mert a legjobb esetben ignorálták, a legrosszabban pedig sikoltoztak és  gordo asquerosónak  nevezték! Elfelejtette a perritót, elfelejtette, milyen büszkeséget érzett, amikor a család nőtagjai férfinak nevezték. Nagyon-nagyon sokáig nem csókolt meg lányt. Mintha mindent, ami csajvonatkozásban neki adatott, egyetlen kibaszott hét alatt felélt volna.

No nem mintha a „barátnői” sokkal jobban pengettek volna. Nagyon úgy festett, hogy az a nukuszerelem-karma, ami Oscarra zuhant, őket is telibe találta. Hetedikes korára Olga ijesztő debella lett, valahol tutira trollgént örökölt, már üvegből szlopálta a rumot, és végül kivették az iskolából is, mert rászokott, hogy azt üvöltözze az osztályterem közepén, Didkók! Amikor végre kibújtak a mellei, még azok is ijesztően leffegtek. Egyszer a buszon azt mondta Oscar nak,  tortazabáló, aki majdnem visszaszólt, hogy Bagoly mondja, koca, de félt, hogy a lány felágaskodik és eltiporja; a menőségi indexe, amely már így sem volt egy jelentős érték, egy ilyen verést nem viselt volna el, egy szintre jutott volna a mozgássérült srácokkal meg Joe Locorotundóval, aki a nyilvános maszturbálásról híresült el.

És a szépséges Maritza Chacón? Háromszögünk átfogója hogyan szerepelt? Mielőtt azt mondhattuk volna,  Jaj, Hatalmas Ízisz, Maritza a legdögösebb  guapa  lett Patersonban, Új-Peru egyik királynője. Mivel szomszédok maradtak, Oscar eleget látta ezt a gettó Mary Jane-t: dús fekete haja akár egy viharfelhő, talán az egyetlen perui lány, akinek a pelója göndörebb volt, mint Oscar nővéréé (ekkor még nem hallott afroperuiakról vagy a Chincha nevű városról), és olyan test, amitől az öregek elfelejtik a nyavalyáikat. Már hatodiktól olyan férfiakkal randevúzott, akik háromszor idősebbek voltak nála. (Maritzának nem sok minden ment – se sport, se tanulás, se munka –, de a férfiak igen.) Vajon ez azt jelentette, hogy elkerülte az átok, hogy boldogabb volt, mint Oscar vagy Olga? Kétséges. Abból, amit Oscar látott, Maritza olyan lány volt, aki szerette, ha a fiúi verik. Merthogy  állandóan megtörtént vele. Ha  engem ütne meg egy fiú, mondta Lola gőgösen, leharapnám a képét.

Íme Maritza: háza verandáján smárol, egy tahó verdájába száll be vagy abból repül ki, a járdára lökik. Oscar egész örömtelen, szextelen kamaszkorában figyelte a csókolózást, ki-be szállást, lökdösést. Mit tehetett volna? A szobája ablaka Maritzáék házára nézett, így aztán mindig őt kukkolta, miközben a szerepjáték-figurákat festette vagy a legújabb Stephen King-regényt bújta. Azokban az években nem változott más, mint az autók típusa, Maritza seggének mérete meg az autókból üvöltő zene. Előbb freestyle, aztán Ill Will-féle hiphop, és a legvégén egy kis ideig Héctor Lavoe meg a fiúk.

Oscar szinte mindennap köszönt neki, kínvidáman és kínboldogan, a lány meg közömbösen visszaköszönt, és ennyi. Oscar nem hitte, hogy emlékszik a kettejük csókjaira, de ő persze sohasem feledte el.

A dőlt spanyol szavak és kifejezések a könyv végén a Szójegyzékben találhatók magyarul.

Fordította Pék Zoltán

Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete.
Cor Leonis Kiadó, 2013

• Recenziónk: Az olvasás mámora