Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból (részlet)

Bevezetés | Aki nem ismeri a „szeretet” szót

Kilenc évvel azután, hogy végignézte anyja és bátyja ki­végzését, Szin áttuszkolta magát az elektromos kerí­tésen és futásnak eredt a hóban. 2005. január 2-a volt. Szin lett az első észak-koreai rab, aki kényszer­munkatáborban látta meg a napvilágot és sikerült megszöknie.

Huszonhárom éves volt, és egy lelket sem ismert a kerítésen túli világban. Egy hónapjába telt, hogy eljusson Kínába. Két évvel később már Dél-Koreában élt. Négy év múlva Dél-­Kali­forniában telepedett le, és a Szabadságot Észak-Koreának (Liberty in North Korea) ame­rikai emberi jogi szervezet jószolgálati nagykövete­ként dolgozott.

Kaliforniában reggelenként biciklire pattant és elkerekezett a munkahelyére. A Cleveland Indians baseballcsapatnak szurkolt, ahol egy dél-koreai légiós, Szin-Soo Choo is játszott. Hetente kétszer-háromszor ebédelt az In-N-Out Burger gyorsétteremben, ahol szerinte a világ legjobb hamburgerét készítik.

Most úgy hívják, Szin Donghjok. Dél-Koreába érkezése után nevet változtatott, hogy könnyeb­­ben el tudjon szakadni a múltjától. Jó megjelenésű férfi, tekintete mindig fürkésző és óvatos. Egy Los Angeles-i fogorvos rendbe hozta a fogsorát, a táborban ugyanis nem mos­ha­tott fogat. Kitűnő egészségnek örvend, testét azonban hegek borítják, amelyeket az észak-koreai kormány szerint nem létező kényszermunkatáborban szerzett.

Születésétől fogva éhezett. A folyamatos alultápláltság miatt ma is vékony és alacsony, alig 170 cm magas, súlya 55 kg. A gyermekként végzett sok munkától hajlott a karja. Hátát és fenekét sebhelyek borítják. Bokája körül körkörösek a hegek, itt feszült a kötél, amellyel felhúzták a magánzárka plafonjáig. Jobb kezén a középső ujj első perce hiányzik: büntetésből vágták le, amikor elejtett egy varrógépet a tábori ruhagyárban. Térdtől bokáig mindkét lábszárát hegek barázdálják, amelyek a szögesdrótba vezetett nagyfeszültségű áramtól keletkeztek a szökés során. Szin nagyjából egyidős Kim Dzsongunnal, Észak-Korea jelenlegi államfőjével. A testes fiatalember Kim Dzsongil harmadik fiaként és választott örököseként vette át az ország irányítását apjától. Bár Észak-Koreában hivatalosan megszűntek a társadalmi osztályok, ez a két fiatalember képviseli a társadalmi ranglétra két végpontját: puszta létükkel igazolják, hogy az országban mindent a származás dönt el.

Kim Dzsongun úgy nőtt fel a kommunizmusban, akár egy herceg. Állítólag álnéven tanult Svájcban, majd hazájába visszatérve a nagyapjáról elnevezett elitegyetemre járt. Családjának köszönhetően törvény felett áll. Számára nincs lehetetlen. 2010-ben annak ellenére nevezték ki a Koreai Néphadsereg négycsillagos tábornokává, hogy semmiféle katonai tapasztalattal nem rendelkezett. Egy évvel később, apja váratlan halálát követően az észak- koreai média az „ég által küldött” vezetőnek nevezte. Nincs kizárva azonban, hogy a földi teljhatalmat meg kell osztania rokonaival és a hadsereg vezérkarával.

Szin rabszolgaként született, gyerekkorát egy nagyfeszültségű szögesdróttal körülvett kényszermunkatáborban töltötte. A láger iskolájában tanulta meg az írás és a számolás alapjait. Mivel nagybátyjai állítólag bűnt követtek el, az állam őt is bűnözőnek tekintette genetikailag, és teljes jogfosztottságban tartotta. Sorsa az államgépezet rendelkezése értelmében örökös kényszermunka volt. Az út végén a krónikus alultápláltság okozta betegségek várták: már születésekor, a legnagyobb titokban ítélték halálra, feljelentés, tárgyalás és a fellebbezés lehetősége nélkül. A koncentrációs táborok túlélőinek elbeszélése általában az alábbi sémát követi. Az államvédelem vagy valamely másik erőszakszervezet kiszakítja a visszaemlékezőt a meleg családi fészekből, aki a lágerben kénytelen feladni erkölcsi elveit – a túlélés érdekében gyökerestől kiirtja a szívéből az együttérzést, és megszűnik civilizált emberként élni.

Az egyik legismertebb ilyen elbeszélés Elie Wiesel Az éjszaka című regénye. A 13 éves narrátor többek között azzal érzékelteti a láger borzalmait, hogy részletesen elmeséli előző élete mindennapjait, mielőtt családjával együtt feltették volna a náci haláltáborok felé tartó vonatra. A gyermek Wiesel naponta tanulmányozta a Talmudot, apja megbecsült boltos volt egy máramarosi faluban, a nagyapja minden zsidó ünnepet megtartott. Amikor a fiú fele családja odaveszett a lágerben, Wiesel megrendült hitében: „egyedül voltam, szörnyűségesen magamra maradtam a világon, Isten nélkül és emberek nélkül. Szeretet nélkül és szánalom nélkül.”

Szin története egészen másként kezdődött. Az anyja rendszeresen verte, és Szin úgy tekintett rá, mint vetélytársra, akivel a napi kenyéradagjáért verseng. Az apja, aki az őrök enge­délyével évente mindössze öt éjszakát tölthetett feleségével, nem törődött fiával. A bátyját alig ismerte, a táborbeli gyerekek kiszámíthatatlanok és erőszakosak voltak. Az egyik első lecke, amit Szin megtanult, az volt, hogy a túlélés érdekében jelentenie kell róluk.

Szeretet, irgalom és család: Szin előtt ismeretlen fogalmak voltak. Isten nem tűnt el vagy nem halt meg: egyszerűen nem hallott róla.

Wiesel azt írja Az éjszaka angol kiadásának előszavában, hogy ideális esetben a kamaszok „kizárólag olvasmányélményeiken keresztül találkoznak a halállal és a gonosszal”. A 14-es táborban Szin nem tudta, hogy létezik irodalom. Mindössze egyetlen könyvet látott az iskolában, azt is a koreai nyelvtanról. Tanára egyenruhát hordott, revolvert viselt az oldalán, és az egyik osztálytársát halálra botozta.

Szint senki nem „szakította ki” a civilizációból, hogy a pokolban töltse hátralevő életét: egyenest a pokolban született és ott nőtt fel. Elfogadta, hogy ilyen az élet, számára ez volt az otthon. Az észak-koreai munkatáborok kétszer annyi ideje léteznek, mint ameddig a szovjet Gulag fennállt, és közel tizenkétszer annyi időn át, mint ameddig a náci koncentrációs táborok. Pontosan tudjuk, hol találhatók. A Google Earth segítségével bárki megkeresheti a kietlen észak-koreai hegyvidék műholdas térképén. A dél-koreai kormány becslése szerint a lágerekben 150 ezren raboskodnak. Az Amerikai Külügy­minisztérium (U.S. State Department) és emberi jogi csoportok ezt a számot 200 ezerre teszik. Az Amnesty International 2011-ben összevetette 10 év műholdfelvételeit, és arra az aggasztó következtetésre jutott, hogy a táborokban új építkezésekbe fogtak. Nem lehet kizárni, hogy további foglyok érkezésére számítanak.

A dél-koreai hírszerzés és emberi jogi csoportok szerint Észak- Koreában 6 munkatábor található. A legnagyobb 50 km hosszú és 40 km széles, területe nagyobb Berlinénél. A táborokat fegyveresek őrzik és elektromos szögesdrót veszi körbe, amelynek a nyomvonaláról őrtornyok árulkodnak. A 15-ös és 18-as tábort átnevelő célzattal hozták létre: az itt fogva tartottakat Kim Dzsongil és Kim Ir Szen tanításainak a sulykolásával térítik rá a „helyes útra”. Ha a foglyok eleget tudnak már, és meggyőzik az őrséget, hogy hívek a rendszerhez, szabadon engedik őket, de a titkosszolgálat életük végéig a sarkukban marad.

A többi tábor ún. szigorúan őrzött zóna, ahol halálra dolgoztatják a „javíthatatlannak” ítélt foglyokat. Ide tartozik a 14-es tábor is, ahol Szin született. Ez az ország egyik hírhedten legszigorúbb kényszermunkatábora, ahol olyan súlyos bűnök elkövetőit zsúfolják össze, akiknek az állam nem szándékozik megkegyelmezni. A munkakörülmények elképzel­hetet­lenül rosszak, az őrök pedig bestiálisak. Sok itteni fogoly kerül ki az állampárt, a kormány és a hadsereg kegyvesztett tisztségviselőiből, akiket teljes családjukkal együtt zárnak be. A 14-es tábort 1959-ben hozták létre Észak- Korea közepén, Kecshonban, Dél-Phenjan tartományban. Jelenleg mintegy 15 ezer foglyot őriznek itt, akik mezőgazdasági munkát végeznek vagy a keskeny völgyekben meghúzódó bányában és gyárakban robotolnak.

Tudomásunk szerint ez idáig Szin az egyetlen kényszermunkatáborban született fogoly, akinek sikerült megszöknie. Rajta kívül azonban legalább hatvan szemtanú vitte el a lágerek hírét a nyugati világba. Közéjük tartozik tizenöt észak-koreai, akiket a 15-ös táborban igye­kez­tek átnevelni, és szabadulásuk után Dél-Koreába szöktek. Számos őr is a szabadságot választotta. Kim Jong alezredesként élte a phenjani elit kiváltságos életét, amikor bezárták; összesen hat évet töltött el két lágerben, míg végül sikerült megszöknie egy szénszállító vonaton.

Tanúvallomásaikat a szöuli Koreai Ügyvédi Kamara (Korean Bar Association) foglalta össze. A beszámolóból teljes körű képet kaphatunk a táborlakók mindennapjairól. A táborokban évente többször tartanak nyilvános kivégzést. Az őrök gyakorlatilag szabad kezet kapnak az elítéltekkel való bánásmódban, gyakran halálra verik vagy titokban megölik őket. Rendszeres az önkényeskedés és a nemi erőszak. A rabok a földeken dolgoznak, szenet bányásznak, katonai egyenruhát varrnak, cementet készítenek. Étrendjük, amely kukoricából, káposztából és sóból áll, tápanyagokban rendkívül szegény, így foguk kihullik, ínyük megfeketedik, csontjaik meggyengülnek, negyvenéves korukra már görbén, hajlott háttal járnak. Évente egy vagy két váltás ruhát kapnak, mocskos rongyokon alszanak. Nincs szappanjuk, zoknijuk, kesztyűjük, alsóneműjük és vécépapírjuk. Naponta tizenkét–tizenöt órát dolgoznak. Ötvenéves koruk táján, rendszerint alultápláltságból eredő betegségek következtében halnak meg. Bár pontos adatokkal nem rendelkezünk, a nyugati kormányok és emberi jogi csoportok szakértőinek a becslése szerint az észak-koreai kényszermunka­táborok­ban több százezer ember veszítette életét.

A legtöbb foglyot bírósági tárgyalás nélkül fogják le, sokan halnak meg úgy, hogy azt sem tudják, mi ellenük a vád. A Poübu, az észak-koreai állambiztonsági szolgálat emberei általában éjjel hurcolják el a foglyokat az otthonukból. Az országban jogszerű a kollektív büntetés, a bűnözőnek tekintett személyeket gyakran szüleikkel és gyerekeikkel együtt vetik börtönbe. Egy 1972-es törvényben maga Kim Ir Szen fektette le az alapelvet: „Az osztály­ellenséget, bárki is legyen az, harmadíziglen kell kiirtani.”

2008 telén találkoztam először Szinnel. Egy koreai étteremben ebédeltünk a szöuli belvárosban. Közlékeny volt és éhes, több tányér rizst és marhahúst elpusztított. Eközben arról beszélt nekem és a tolmácsnak, milyen érzés volt az anyját akasztófán látni. Még mindig őt hibáztatta a kínzásokért, és emelt hangon bizonygatta, mennyire megveti. Hozzátette, hogy ő sem volt „jó fiú”, de azt nem árulta el, miért.

Elmesélte, hogy a táborban töltött évek során egyszer sem hallotta a „szeretet” szót. Az anyjától, akit még halálában is gyűlölt, biztosan nem. Nem sokkal a találkozónk előtt egy dél-koreai keresztény templomban megismerkedett a megbocsátás fogalmával. Ez megzavarta: megbocsátásért folyamodni a 14-es táborban azt jelentette, hogy valaki a büntetés elkerüléséért könyörög. Szin néhány hónappal korábban írt egy könyvet a tábori emlékeiből, azonban Dél-Koreában nem keltett különösebb feltűnést. Nem volt állása, depresszióval küzdött, elmaradt a lakbérrel, és fogalma sem volt, mihez kezdjen. A 14-es táborban halálbüntetés terhe mellett tilos volt az ellenkező nemmel való érintkezés. Most szeretett volna egy igazi barátnőt, de nem tudta, hogyan kell ismerkedni.

Ebéd után elvitt apró, nyomasztó szöuli lakásába, amelynek lakbérét képtelen volt fizetni. Egyszer sem nézett a szemembe. Megmutatta a levágott középső ujja csonkját és a hegeket a hátán. Megengedte, hogy fényképet készítsek róla. Az átélt borzalmak ellenére gyermekarca volt. Huszonhat éves volt ekkor, három éve szökött meg a táborból.

Én ötvenhat éves voltam ekkoriban, és a The Washington Post északkelet-ázsiai tudósítójaként egy éve próbáltam olyan történetet találni, ami jól érzékelteti, hogyan használja az észak-koreai rezsim az elnyomást a változás megakadályozására. A politikai rendszerek összeomlása a szakterületemmé vált. Három évtizeden át írtam cikkeket a The Washington Postnak és a The New York Timesnak a központi hatalom nélküli afrikai államokról, a szocializmus kelet-európai bukásáról, Jugoszlávia felbomlásáról és a burmai katonai diktatúra működéséről. Érdekes kérdés, miért nem omlott még össze a rendszer Észak-Koreában: míg Ázsiában az életszínvonal általában meredeken emelkedik, az észak-koreaiak egyre elszigeteltebbek, nyomorultabbak és éhesebbek.

A Kim-dinasztia csak azzal tarthatja kezében a gyeplőt, ha fokozza az eddig is elképzelhetetlen mértékű elnyomást. Csakhogy a terrorgépezet működéséről alig tudtam valamit, Észak- Koreába ugyanis újságírónak lehetetlen bejutnia. A diktatúrák ritkán tudják megakadá­lyozni a tudósítók beszivárgását: dolgoztam a Mengisztu alatti Etiópiában, Mobutu Kongó­jában, Milosevics idején Szerbiában, és turistavízummal még Burmába is sikerült bejutnom.

Az észak-koreai kormány azonban óvatosabb ennél. Külföldi újságírókat, főleg amerikaiakat ritkán enged át a határon. Mindössze egyszer sikerült bejutnom az országba, amikor is a hivatalos kísérők körbevezettek, de az út során nem sok új információt tudtam meg Észak-Koreáról. Az államgépezet az illegálisan belépő újságírókat mint kémeket hónapokra vagy évekre börtönbe zárja. Előfordult, hogy a szabadulásukhoz a legmagasabb körökből érkező segítségre, például egy volt amerikai elnökre volt szükség.

Az utazási korlátozások miatt az országról szóló beszámolók java felületes és elnagyolt. A cikkeket Szöulból, Tokióból vagy Pekingből írják. A kiindulópont rendszerint Észak-Korea legújabb provokációja: már megint elsüllyesztettek egy hajót vagy lelőttek egy turistát. Ezután amerikai és dél-koreai illetékesek felháborodásukat fejezik ki, a kínai kormány pedig önmérsékletre int, végül szakértők próbálják elemezni az események várható követ­kezményeit. Az én tollamból is számos hasonló cikk született. Szin felbukkanása egy csapásra véget vetett ennek a helyzetnek. Élő példája annak, hogyan tartja fenn magát a Kim-dinasztia gyermekmunka és politikai gyilkosságok segítségével. Találkozónk után néhány nappal Szin fényképe és története a The Washington Post címoldalára került. „Hűha!” – írt egyszavas emailt a cikk megjelenését követően Donald E. Graham, a Washington Post Company vezérigazgatója.

Egy német rendező, aki az írás megjelenésekor éppen a washingtoni Holokauszt Emlék­múzeumról (Holocaust Memorial Museum) forgatott, elhatározta, hogy dokumentumfilmet készít Szin életéről. A The Washington Post vezércikkben taglalta, hogy Szin szenvedéseinek tükrében különösen szégyenletes a közöny, amellyel a világ az észak-koreai munkatáborok létezését kezeli. „A mai amerikai középiskolások értetlenkedve teszik fel a kérdést, hogy miért nem bombáztatta Franklin D. Roosevelt elnök a koncentrációs táborok felé vezető vasútvonalakat – összegez a cikk. – Gyermekeik joggal vonhatják majd felelősségre a mostani generációk tagjait, akik az egyre jobb felbontású műholdfelvételekről bámulják Kim Dzsongil táborait, és mégsem tesznek semmit.” Úgy tűnt, Szin története az olvasókra is nagy hatást gyakorolt. Rengeteg levélben pénzt és otthont kínáltak fel neki, vagy egyszerűen jókívánságaikat fejezték ki.

Egy ohiói pár kiderítette, hol lakik, és vettek neki egy repülőjegyet az Egyesült Államokba. A fiatalember pótszülei szerettek volna lenni, hiszen sosem volt igazi családja.

Egy Seattle-ben élő fiatal koreai-amerikai nő, Harim Lee a cikket olvasván úgy érezte, meg kell ismerkednie Szinnel. Később Kaliforniában találkoztak és egymásba szerettek. Azonban cikkem éppen csak a felszínt kapargatta. Arra gondoltam, hogy egy hosszabb lélegzetvételű írásban alaposabban körüljárhatnám, hogyan működik Észak-Koreában az állami terror. Szin csodával határos megmenekülése arra utal, hogy ha egy tudatlan fiatal szökevény is képes volt átjutni az egész országon, majd az államhatáron, a totális elnyomógépezet mégsem működik tökéletesen.

Egy könyvvel még több emberhez eljuttathatnám a kényszermunkatáborok hírét. Meg­kér­deztem Szint, mit szólna a dologhoz. Nem én voltam az egyetlen érdeklődő. Dél-koreai, japán és amerikai aktivisták hónapokig győzködték, hogy segíthet felhívni a világ figyelmét a munkatáborokra, növelheti az Észak- Koreára nehezedő nemzetközi nyomást, és talán némi pénzt is kereshet. Végül Szin igent mondott nekem, és megkezdődtek az interjúk.

Hét beszélgetéssorozatot tartottunk, kezdetben Szöulban, azután a kaliforniai Torrance-ben. Megállapodásunk értelmében én vagyok a felelős a tartalomért, a nyereségen pedig egyenlő arányban osztozunk.

Szin 2006-ban, a szökése után egy évvel kezdett naplót írni, amit orvosai javaslatára akkor sem hagyott abba, amikor Szöulban depresszióval kezelték. Ez a napló szolgált koreai nyelvű memoárja, az Escape to the Outside World (Menekülés a külvilágba) alapjául, amelyet az Észak-koreai Emberi Jogi Információs Központ (Database Center for North Korean Human Rights) jelentetett meg Szöulban 2007-ben.

Az interjúk során ebből a memoárból indultam ki. Könyvemben számos részletet idézek belőle szó szerint (egyebek mellett Szin, családja és barátai, valamint a börtönőrök szavait). A könyv minden állítását többször ellenőriztem, lehetőséget adva Szinnek, hogy további ma­gya­rá­zatokat fűzzön hozzájuk és pontosítsa azokat.

Bár Szin egészében véve együttműködő volt, a beszélgetések során sokszor volt az a benyo­másom, hogy fél. Mintha fogorvos lettem volna, aki érzéstelenítés nélkül kezeli a páciensét. Néhány találkozónkról katarzissal távozott, máskor pedig fájdalommal eltöltve.

Nem nyílt meg könnyen, bevallása szerint mindenkivel bizalmatlan, ami gyerekkora tükrében érthető. Az őröktől azt tanulta, hogy a családját és a barátait is kötelessége elárulnia, így logikusan felkészült arra, hogy bárki, bármikor hátba szúrhatja. A könyv megírása során kénytelen voltam rájönni, hogy én sem mindig bízhatom benne. Az első interjúk során nem mondott igazat a saját szerepéről az anyja halálos ítéletében, és később még egy tucatszor ragaszkodott a korai verzióhoz. Amikor elismerte, hogy hazudott, eltűnődtem, vajon mi mindent találhatott még ki.

Az Észak-Koreáról szóló hírek ellenőrizhetetlenek. Külföldi sosem tette be a lábát a táborokba, senki nem tud utánajárni, igazak-e a kiszivárgott információk. Noha műholdfelvételek segítségével egyre többet tudunk arról, mi folyik a munkatáborokban, a legtöbb adat szökött foglyoktól származik. Ők azonban nem mindig elfogulatlan tanúk. Pénz fejében sokszor készek megerősíteni az emberi jogi aktivisták prekoncepcióit, az antikommunista és szélsőjobbos ideológusok hagymázas képzelgéseit. Vannak túlélők, akik csak akkor nyitják ki a szájukat, ha már a találkozó elején készpénzt kapnak. Mások olyan történetekkel házalnak, amiket ők is csak hallottak, ám személyesen nem élték át.

Bár múltjával kapcsolatban óvatosan, de minden kérdésemre válaszolt Szin. Tapasztalatai hihetetlennek tűnnek, mégis mindenben igazolni látszanak azt, amit a táborok egykori foglyai és őrei elbeszéltek.

David Hawk emberi jogi szakértő Szinen kívül mintegy hatvan egykori lágerlakóval készített interjút. Véleménye szerint Szin elbeszélése alátámasztja a munkatáborokról szerzett információkat. Hawk a The Hidden Gulag (Titkos Gulag) című beszámolójában a túlélők vallomását műholdképek elemzésével veti össze. Jelentése először 2003-ban jelent meg az Egyesült Államokban létrehozott Észak-koreai Emberi Jogi Bizottság (Committee for Human Rights in North Korea) megbízásából, amelyet később további tanúvallomásokkal és magasabb felbontású műholdképekkel is kiegészített. Hawk szerint Szin tanúvallomása azért különösen fontos, mert a táborban született, így olyan dolgokról is tud, amiről más túlélők nem. Szin élettörténete a Koreai Ügyvédi Kamara White Paper on Human Rights in North Korea (Fehér könyv az észak-koreai emberi jogokról) 2008-as összeállításában is helyet kapott. Az utóbbi kötet szerkesztői mélyinterjúkat készítettek Szinnel és más táborlakókkal. Hawk szerint az észak-koreai kormány csak úgy tudná hatásosan cáfolni a tanúvallomásokat, ha külföldi megfigyelőket engedne be a táborok területére. Amíg erre nem kerül sor, a vallomásokat hitelesnek kell tekintenünk.

Meglehet, hogy Szinnek igaza van, és ha Észak-Korea összeomlik, a rezsim a felelősségre vonás elől menekülve utasítást ad a táborok elpusztítására. Hiszen Kim Dzsongil maga mondta, hogy „országunkat sűrű homályba kell burkolnunk, ellenségeinknek a legapróbb információt sem szolgáltathatjuk ki”.

Három évet töltöttem el azzal, hogy a lehető legtöbb információt szerezzem be az észak-koreai hadseregről, gazdaságról, élelmiszerhiányról és emberi jogi helyzetről. Interjút készítettem több szökött állampolgárral, köztük a 15-ös tábor három egykori rabjával, egy volt őrrel és egy sofőrrel, aki négy lágerben is dolgozott. Beszéltem dél-koreai szakemberekkel és üzletemberekkel, akik rendszeresen járnak Észak-Koreába. Végigolvastam a táborokról szóló személyes visszaemlékezéseket, az összes elérhető irodalmat. Felkerestem azokat a koreai-amerikaiakat is, akik Szin közeli barátai lettek.

Szin történetének olvasása közben nem szabad elfelejtenünk, hogy a táborokban rengetegen éltek át ugyanolyan, sőt még rettenetesebb gyötrelmeket, mint ő. An Mjongcshol egykori őr és sofőr szerint Szin élete, vagy legalábbis gyermekkora, tulajdonképpen „viszonylag könnyűnek” mondható.

Az észak-koreai kormányzat évtizedek óta ellenséges magatartást tanúsít, az atomkártya kijátszásával vagy éppen Dél-Korea megtámadásával fenyeget, hogy folyamatosan fenn­tartsa a szükségállapotot a Koreai-félszigeten.

Ha hajlandó is részt venni nemzetközi tárgyalásokon, az emberi jogi kérdéseket mindig lesöpri az asztalról. Amerikai részről leginkább már csak válságmenedzselésre van lehetőség, ilyenkor a kényszermunkatáborokról nem esik szó. „A lágereket szóba hozni is lehetetlen – mondta David Straub, aki a Clinton– és Bush-éra alatt észak-koreai ügyvivő volt az Amerikai Külügyminisztériumban. – Már az említése kapcsán is tisztára kiborulnak.”

A táborok a világ közvéleményét sem hozzák lázba. Az Egyesült Államokban megjelent ugyan néhány újságcikk a témáról, azonban nem vertek különösebb hullámot. Washingtonban az észak-koreai menekültek minden tavasszal felvonulást és beszédeket tartanak, amellyel a média alig foglalkozik. Ez részben a nyelvi korlátok miatt van így, a menekültek nagy része kizárólag koreaiul beszél. Még fontosabb, hogy nincs olyan híresség, filmsztár, popzenész vagy Nobel-díjas, aki kiállt volna az észak-koreai ügy mellett, és nem kerültek nyilvánosságra felkavaró videofelvételek sem. „A tibeti ügyet a dalai láma és Richard Gere támogatja. A burmaiaknak ott van a Nobel-békedíjas Ang Szán Szu Csí, a dárfúriaknak Mia Farrow és George Clooney – mondja Suzanne Scholte, aki aktivistaként több észak-koreai menekült washingtoni útjának megszervezésében segédkezett. – De ki marad a koreaiaknak?”

Szin úgy érzi, nem méltó arra, hogy a táborokban szenvedő tízezrek jelképévé váljék. Szégyelli mindazt, amit a túlélés és a megmenekülés érdekében tett. Részben azért sem akart angolul megtanulni, nehogy újra meg újra el kelljen mondania a történetét. Nem akar fontos ember lenni, csak azt szeretné, hogy a világ megismerje a titkot, amelyet az észak-koreai kormányzat nagy igyekezettel rejteget. Nagy súlyt cipel a vállán, ugyanis ő az egyetlen olyan, táborban született rab, akinek sikerült megszöknie.

Kötelessége elmondani másoknak, mit élt át, és mit élnek át százezrek ebben a pillanatban is.

A kötetet fordította: Nagy Marcell, Rádai Andrea

Blaine Harden: Menekülés a 14-es táborból
HVG Könyvek, 2013