Lélek-barométer | Junot Díaz: Így veszíted el

virginiawoolf

Egyáltalán nem könnyű eligazodni ezekben a könyv­zajos idők­ben. Amikor percenként zuhannak ránk a kihagy­­hatat­lan best­­sellerek, szirénhangon csábíta­nak az irodalmi szuper­sztá­rok, akkor a nap végén már csak legyinteni tudunk. Vagy mégsem? Mivel se rokonom, se távoli ismerősöm a dominikai származású amerikai író – Junot Díaz, higgyenek nekem: betűdömping ide vagy oda, rá mindenképpen érdemes oda­figyelni.

A remekmű – merthogy minek is titkolnám, hogy Díaz köny­vét annak tartom – onnan ismerszik meg, hogy vágatlanul jó. Nemcsak, hogy letehetetlen, de miután a végére értél, rögtön kiköveteli magának az újragondolást. Másodjára ugyanis már nem a történeti szál gurít előre, hanem visszafelé is tudod ízlelgetni, szagolgatni a mondatait. Az Így veszíted el esetében ez még inkább érvényes, ugyanis itt érzékien gabalyodnak egymásba a férfi-női sorsok, ezáltal az első mondatok akár az utolsók is lehetnének.

Zavarba ejtő, mondhatni érzelmileg pofán csapós ez a picinyke, ámde annál sűrűbb kötet. Junot Díaz zsebkönyvét oda-vissza lapozva úgy éreztem, mintha egy titkos naplóba lestem volna bele, amelyben a családi intimitások és a testi-lelki viszonyok, kontroll nélkül, őszintén tárulnak fel. Lássuk be, agyafúrt fickó ez a Pulitzer-díjas. Úgy tálalja az életszagú történeteit, hogy kitartó lélek-kukkolásra készteti az olvasót. Így hát mi mást tehettem volna, minthogy hagytam magam – persze szigorúan csak – irodalmilag elcsábítani.

A negyvenes évei elején járó – abszolút nem mellékesen: igen sármos! – szerző, talán nem tévedek bődületesen nagyot, hogy vett néhány mély-mély lélegzetet, mielőtt leírta a kötet nyitómondatát: „Nem vagyok rossz ember”. Bátor szótett, mintha egy kifulladásig tartó bokszmeccs elején az edző még odasúgná tanítványának: védekezz, öcsi, mert piszok erős az ellenfél. És bizony igaza is lenne a senior ökölvívónak, mivelhogy nem ijedős kis nőcskék sorjáznak a szorítóban, a fojtogató családi kötelékekről nem is szólva. Amennyiben még eddig nem mondtam volna, a kötet központi figurája, az író alteregójának is tekinthető Yunior jelenti ki ezt magáról, hogy nem rossz ember. Jó-jó, de kérdezzük meg minderről a nőket, asszonyokat…

Nem állítanám, hogy se szeri, se száma a lajstromba vett rövid-hosszú, túlfűtött-lelkizős, zsigeri-mámoros, ezáltal szívet-testet tépő kalandoknak, de mi tagadás, van mit elbeszélnie a dominikai Casanovának. A mindenevő Yunior semmiről le nem mond, épp úgy kikapja a húsost, a szikárt, a bögyöst, a farost, az eszest, ahogy az oktondit sem veti meg. Kit rövidebb, kit hosszabb fejezetre érdemesít az elbeszélő, de mindenesetre biztosnak látszik, hogy egy kufirc sem megy itt veszendőbe.

Mielőtt bárki azt hinné vagy remélné, hogy ez a kötet pusztán libidó-kalauz, gyorsan megnyugtatom – vagy éppen lehűtöm –, hogy még véletlenül sem az! Junot Díaz novelláskötete nem véletlenül indul tagadással. A női sorsok farvizén (oh, pardon!) jutunk el a legmélyebb emberi kapcsolatok eredetéhez: a családi gyökerekhez. Yunior ugyanis nem egy kiköpött Mr. Átlagamerikai. A központi figura – hasonlóan a szerzőhöz – is a Dominikai Köztársaságban született, és gyerekként érkezett az ígéret földjére. Jól tudjuk, hogy felnőni még akkor sem csupa móka és kacagás, ha ideálisak a körülmények. De mi van akkor, ha (nehezítő körülményként) a nyiladozó értelemnek, érzelmeknek, szexusnak még a másság érzetével is viaskodnia kell?

A kötet leghangsúlyosabb fejezeteiből ismerhetjük meg Yunior mikrovilágát. Ezekből a történetekből rajzolódik ki az elszigeteltségtől magába záruló magányos anya figurája, az önző és baromi nagy seggfej apa alakja, valamint a nehézfiúként viselkedő fivér – Raffa – portréja. Fájdalmasan intenzív színes-szagos képekben láttatja a szerző a családi fényképalbumot, ahol az ambivalens és szélsőséges érzéseket, sok esetben csak a gyengéd irónia képes felpuhítani. Az olykor dominikai Káin és Ábelként gyűlölködő testvérpár viszonyát azonban egy tragédia felülírja…

A lelki szkanderekben és belső viaskodásokban bővelkedő novelláskötet érzékien minimalista nyelvezete teszi még sűrűbbé a mondandót. A leleményes szófordulatok, a pikáns mondat­csavarok és nem mellékesen a spanyol beékelések együtt teremtik meg Junot Díaz egyéni hangját. A dominikai-amerikai szerző megkerülhetetlen majdnem-regénye, a leg­nagyob­bak­hoz hasonlatosan létezésünk hármas egységét – születünk, szeretünk, meghalunk – ragadja üstökön. S jóllehet sok időbe tellett, mire Junot Díaz rálelt a kötet markáns nyitómondatára, de aztán a Mű nagy lélegzetet vett, és megszólalt.

Junot Díaz: Így veszíted el
Fordította: Bozai Ágota
Cor Leonis Kiadó, 2013

• Olvass bele!
• Fülszöveg