BEVEZETŐ
| 1 |
Egy férfi egyedül ül egy barlangban.
A haja hosszú. A szakálla a térdéig ér. Állát a tenyerébe támasztja.
Lehunyja a szemét.
Hallgat valamit. Hangokat. Véget nem érő hangokat. A hangok a barlang sarkában sötétlő tóból törnek elő.
A Föld lakóinak hangjai.
Csupán egyetlen dolgot akarnak.
Időt.
Az egyik hang Sarah Lemoné.
Egy mai tizenéves, az ágyán heverészik, és egy fényképet nézeget a mobiltelefonján: egy jóképű srácot, akinek kávészínű haja van.
Ma este találkoznak. Ma este fél kilenckor. Izgatottan kántálja:
– Fél kilenc, fél kilenc! – és elmereng rajta, mit is vegyen fel.
Fekete farmert? Ujjatlan felsőt? Nem. Gyűlöli a karját. Ujjatlant semmiképp.
– Időre van szükségem – mondja.
Az egyik hang Victor Delamonte-é.
Ő egy nyolcvanas évei közepén járó tehetős férfi, aki az orvosi rendelőben ül. A felesége mellette. A vizsgálóasztalt fehér papír borítja.
Az orvos halkan beszél.
– Nem tehetünk sokat… – mondja.
A hónapokig tartó kezelés nem segített. Daganatok. A vese…
Victor felesége mintha meg akarna szólalni, de egy hang sem jön ki a torkán. Mintha csak egy gégéjük lenne, Victor köszörüli meg helyette a torkát.
– Grace azt szeretné kérdezni, hogy… hogy… mennyi időm van még?
A szavai – és Sarah szavai – a távoli barlang felé sodródnak, ahol a magányos, szakállas férfi ül. Ő az Idő Atyja.
Azt hihetné az ember, hogy pusztán mese, egy újévi üdvözlőlap figurája; vénséges vén, szikár alak, aki egy homokórát szorongat, s öregebb, mint bolygónk bármely más teremtménye.
Pedig az Idő Atyja nagyon is létezik. És az az igazság, hogy nem öregszik. Noha a szakálla rakoncátlanul nő, a haja meg zuhatagként omlik alá – ami sokkal inkább az élet jele, mintsem a halálé –, a teste ruganyos, a bőre ránctalan, és pont az a valami nincs rá hatással, aminek az ura.
Hajdanán, mielőtt még feldühítette volna Istent, hétköznapi férfi volt, akinek a halál volt az osztályrésze, ha ideje lejár.
De most más sors az övé: a barlang fogságában kell hallgatnia a világ összes könyörgését, percekig, órákig, évekig, időtlen időkig.
Már egy örökkévalóság óta itt kuksol. Feladta a reményt. Pedig valamennyiünk órája ketyeg, halkan, valahol. Az övé is.
Az Idő Atyja nemsokára szabad lesz!
Visszatérhet a Földre.
És befejezheti, amit elkezdett.
| A KEZDET |
| 2 |
Ez a történet arról szól, mit is jelent az idő,
és visszanyúlik a messzi-messzi múltba, az emberiség történelmének hajnaláig, amikor egy mezítlábas fiú rohant fel a domboldalon. Előtte egy mezítlábas leány. A fiú igyekszik a lány nyomába érni. Gyakran megesik ez fiúk és lányok között.
Kettejük számára mindig is így lesz.
A fiú neve Dor. A lányé Alli.
Ebben az életkorban még közel egyforma magasak, a hangjuk vékonyka, a hajuk sötét, az arcukra sár száradt.
Alli futtában hátra-hátrapillant Dorra, és vigyorog. Amit érez, az az első szerelem izgalma. Felkap egy kavicsot, és a fiú felé hajítja.
– Dor! – kiáltja.
Dor a lélegzetvételeket számolja futás közben.
Ő az első ember a Földön, aki megpróbálja: számolni igyekszik, számokat talál ki. Az ujjai összeillesztésével kezdte, minden párnak hangot és értelmet adott. S hamarosan mindent megszámolt, amit csak tudott.
Dor szelíd, engedelmes gyermek, de az esze jobban vág, mint a többieké. Más, mint a társai.
És az emberi történelem ezen korai fejezetében egy gyermek, aki más, mint a többi, megváltoztathatja a világot.
Isten pont ezért nem téveszti őt szem elől.
– Dor! – kiáltja Alli.
A fiú felnéz, és elmosolyodik – Allira mindig mosolyogni szokott –, és a kavics a lába előtt ér földet. Felszegi a fejét, és az agyában megszületik egy gondolat.
– Dobj még egyet!
Alli a magasba hajítja a követ. Dor az ujjait számolja, hangot ad az egynek, hangot ad a kettőnek…
– Ahrrganf!
Egy másik fiú ragadta meg hátulról, Nim, aki sokkal magasabb és erősebb nála. Nim rikolt egyet, amikor a térdét Dor hátába nyomja.
– Én vagyok a király!
Mindhárom gyerek felkacag.
Ismét futásnak erednek.
Mitch Albom
El tudjuk képzelni, milyen lehet az élet idő nélkül?
Aligha. Itt vannak a hónapok, az évek, a hét napjai. A falon és az autó műszerfalán óra ketyeg. Van időbeosztásunk, naptárunk, vacsoraidőnk és moziműsorrendünk.
De más teremtményeket körülöttünk nem érdekel az idő. A madarak sosincsenek késésben. A kutyánk nem pillantgat az órájára. A szarvasok nem idegeskednek a tovasiető évek miatt.
Egyedül az ember méri az időt.
Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.
És ezért egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből.
| 3 |
Sarah Lemon fél, hogy kifut az időből.
Kilép a zuhany alól, és számol. Húsz perce van, hogy megszárítsa a haját, fél órája, hogy kisminkelje magát, fél órája, hogy felöltözzön, tizenöt perce, hogy odaérjen. Fél kilenc, fél kilenc!
Kinyílik a szobája ajtaja. Az anyja, Lorraine lép be.
– Drágám!
– Kopogj, anya!
– Rendben. Kopp-kopp!
Lorraine szemügyre veszi az ágyat. Látja a választékot: két farmer, három póló, egy fehér pulóver.
– Hová készülsz?
– Sehová.
– Találkozol valakivel?
– Nem.
– Jól áll neked a fehér…
– Anya…!
Lorraine sóhajt egyet. Felvesz egy vizes törülközőt a padlóról, és kimegy.
Sarah visszatér a tükörhöz. A fiúra gondol. Az ujja közé csippenti a derekán éktelenkedő zsírpárnákat. Jaj!
Fél kilenc, fél kilenc!
Biztos nem a fehéret veszi fel.
Victor Delamonte fél, hogy kifut az időből.
Grace-szel együtt kilép a liftből a toronyház legfelső emeletén.
– Add a kabátodat! – mondja Grace.
Beakasztja a kabátot a szekrénybe.
Csend van. Victor egy botra támaszkodva megy végig az előszobán, elballag a francia mester hatalmas olajfestménye előtt. Csikar a hasa. Be kellene vennie egy pirulát. Belép a dolgozószobájába, ami telis-tele van könyvekkel, a falakon bekeretezett oklevelek, és van itt egy roppant mahagóni íróasztal is.
Victor az orvosra gondol. Nem tehetünk sokat. Mit jelent ez? Hónapokat? Heteket? Vagy máris vége? Nem lehet ez a vége!
Hallja, ahogy Grace cipősarka kopog a járólapon. Hallja, hogy tárcsáz.
– Ruth? Én vagyok az… – mondja.
Ruth a testvére.
Grace suttogóra fogja a hangját.
– Most jövünk az orvostól…
Victor magányosan ül a székében, és tovatűnő életére gondol. Érzi, ahogy egy sóhaj szakad fel a mellkasából, mintha valaki kiszorította volna belőle a levegőt. Eltorzul az arca. Könnybe lábad a szeme.
Fordította: Dobosi Beáta
Mitch Albom: Az Idő Ura
Animus Kiadó, 2013
Olvass bele 
Posted on 2013.05.04. Szerző: olvassbele
0