John Scalzi: Szellemhadtest (részlet)

Senki sem figyelt föl a sziklára.

Nem véletlenül. A szikla egy volt abból a sok millió jellegtelen kő- és jégdarabból, amivé egy parabolapályán érkező üstökös hullott szét réges-régen, és ugyanúgy is festett, mint bármely más törmelékdarab. Nem volt sem túl kicsi, sem túl nagy, és semmi jellegzetességet nem mutatott, amely alapján megkü­lön­böz­tet­hette volna bárki is a többi sziklától. Ha valami elkép­zel­hetet­lenül valószínűtlen ok folytán a sziklára mégis felfigyelt volna egy bolygóvédő rendszer, csak azt találta volna, hogy a szikla szilikátokból és némi ércből áll.

Ez persze csak akadémikus kérdés annak a bolygónak a szem­pont­jából, amelyik éppen keresztezte a sziklának és sok ezer tár­sának a röppályáját, mivel nem rendelkezett semmiféle planetáris védőrendszerrel. Ezzel szemben volt gravitációs kútja, amelybe a szikla számos sorstársával együtt belehullott, majd meteorzáporrá váltak, mint annyi jég- és kődarab tette, valahányszor a bolygó keresztezte a valaha volt üstökös nap körüli pályáját. Nem állt semmilyen intelligens lény ennek a hideg és barátságtalan bolygónak a felszínén, de ha állt is volna, csupán csodás csíkokat és fényvillanásokat láthatott volna az ég felé nézve, ahogy az égi törmelék elégett a légkörben.

Az újonnan érkező meteorok nagy része már a légkörben elpárolgott, amikor anyaguk a lángoló zuhanás során átváltozott nagy és hideg darabokból mikroszkopikus részecskék izzó felhőjévé. Ezek a részecskék meghatározatlan ideig lebegtek még a légkörben, majd víz csapódott ki rajtuk, és lehúzta őket a földre eső vagy – számításba véve a bolygó természetét – inkább hó formájában.

Ennek a bizonyos sziklának azonban tömege volt. Apró darabok törtek le róla, ahogy a légkör belefeszült a szikla hajszálrepedéseibe, a száguldás a bolygó sűrűsödő gázburkán keresztül megtalálta és kiaknázta a szikla szerkezeti gyöngeségeit. Szilánkok pattantak le és villantak hatalmasat, miközben az ég fölfalta őket. De még így is elegendő tömege maradt ahhoz, hogy tűzgolyóként csapódjon bele a sziklás felszínbe, melyről a vad szelek elhordták már a havat és a jeget.

A becsapódás elpárologtatta a sziklát és a síkság egy részét, közepes krátert hagyva maga után. A becsapódás megrengette a széltében és hosszában is meglehetősen kiterjedt sziklás síkságot, akár a harangot, igaz, a frekvencia oktávokkal alatta volt annak, amit a legtöbb ismert és értelmes életforma még észlelni képes.

A föld megremegett.

És messze, mélyen a bolygófelszín alatt valaki fölfigyelt a sziklára.

– Rengés – mondta Sharan. Nem nézet föl a képernyőjéről.

Pár másodperccel később újabb rezgés érkezett.

– Rengés – mondta megint Sharan.

Cainen átnézett asszisztensnője kijelzőjére.

– Minden alkalommal ezt fogod tenni? – kérdezte.

– Folyamatosan tájékoztatni szeretnélek az eseményekről – mondta Sharan.

– Értékelem a lelkesedésed – felelte Cainen –, de tényleg nem kell minden egyes alkalmat bejelenteni. Tudós vagyok. Tudom, hogy ha megmozdul a talaj, akkor rengést észlelünk. Az első megjegyzésed hasznos volt. Az ötödik-hatodik már kicsit egyhangú lesz.

Még egy rázkódás.

– Rengés – mondta Sharan. – A hetes számú. Egyébként is, nem vagy lemeztektonika-szakértő. Ez sajnos kívül esik amúgy elképesztően széles képzettségi körödön. – Sharan rezzenetlen arckifejezése ellenére nem volt nehéz észrevenni szarkazmusát.

Ha Cainen nem feküdt volna le az asszisztensével, talán bosszankodott volna. Így azonban megengedte magának, hogy toleráns legyen, és élvezze a szóváltást.

– Nem rémlik, hogy te viszont profi lemeztektonikus lennél.
– Csak egy hobbi.
Cainen már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a padló hirtelen és erőteljesen nekivágódott. Cainennek beletelt pár pillanatába, mire rájött, hogy nem a padló csapódott föl, hanem őt lökték a padlóra. Összevissza csúszkált a burkolaton, a munkaasztaláról származó tárgyakkal együtt. Széke egy jó karnyújtásnyira tőle, az oldalára borulva billegett a felfordulásban.

Sharanra nézett, aki már nem a képernyőjét figyelte, mert az darabokra törve hevert a padlón, nem messze onnan, ahová maga Sharan is zuhant.

– Rengés? – tippelt Sharan némikép reménykedve, aztán felsikoltott, ahogy a labor újfent heves rázkódásba kezdett körülöttük. Világító és akusztikus panelek hullottak a plafonról, Cainen és Sharan is azon igyekezett, hogy fedél alá másszon. Asztaluk alól nézték, ahogy a világ összeomlik körülöttük.

A rázkódásnak lassan vége lett. Cainen körülnézett a pislákoló fényben: a labor berendezése a padlón hevert összetörve, a teljes plafon és a fal nagy része is leszakadt. A terem általában zsúfolva volt Cainen munkatársaival, de ezen a késői órán csak Sharan maradt bent, hogy közösen befejezzenek egy szekventálást. A többiek már a bázis szállásán voltak, és valószínűleg az igazak álmát aludták. Nos, mostanra alighanem fölébredtek ők is.

Ekkor vijjogó hang törte meg a csendet, a laborba vezető csarnokból jött.

– Hallod ezt? – kérdezte Sharan.
Cainen egyetértőleg biccentett.
– Sziréna, elrendelik a harckészültséget.
– Megtámadtak volna bennünket? Azt hittem, pajzs védi a bázist.

– Védi is – felelte Cainen. – Vagy hát védte. Védenie kéne, mindenesetre.

– Na, szép kis munka, mondhatom – elégedetlenkedett Sharan.

– Semmi sem tökéletes, Sharan. – Cainen hangja ingerült volt.

– Bocs – felelte Sharan, mert nem akart újabb vitát. Cainen felnyögött, majd kikászálódott munkapadja alól, és átvágva a laboron a felborult tárolószekrényhez ment.

– Gyere és segíts egy kicsit – szólt Sharannak. Megfogták a szekrényt, és addig görgették egyik oldalról a másikra, amíg Cainen ki tudta feszíteni az ajtaját. Egy kis lövedékvető volt benne, a hozzá tartozó tárral.

– Ez meg honnan van? – kérdezte Sharan.

– Ez egy katonai bázis, Sharan – válaszolta Cainen. – Fegyvereik vannak. Nekem is van, egy itt, egy a szálláson. Gondoltam, hasznos lehet, ha valami történik.

– Mi nem vagyunk katonák – ellenkezett Sharan.
– Ami biztosan érdekelni fogja azokat, aki éppen a bázist ostromolják – felelte Cainen, és Sharannak nyújtotta a fegyvert. – Tessék.

– Ne add nekem – mondta Sharan. – Soha nem használtam fegyvert. Maradjon csak nálad.

– Biztos vagy benne?
– Biztos. Még a végén lábon lőném magam.

– Rendben – zárta le a vitát Cainen. Betolta a tárat a fegyverbe, aztán a köpenyzsebébe süllyesztette. – Át kell jutnunk a szállásra. A mieink ott vannak. Ha valami történik, együtt kell lennünk. – Sharan némán bólintott. Tekintetéből eltűnt az incselkedő fény, riadtnak és összetörtnek látszott. Cainen gyorsan magához szorította.

– Gyerünk, Sharan – mondta. – Minden rendben lesz. Csak próbáljunk meg

John Scalzi: Szellemhadtest
Agave Könyvek, 2013

• Recenziónk: Tegnapi hadviselés a holnapban
• Fülszöveg