Bear Grylls: A farkas útja (részlet)

A fiúk még egyszer visszamásztak a repülőgépbe, és átverekedték magukat az üléseken, hogy hozzáférjenek a csomagokhoz.

– Nézzük, mink van… – motyogta Beck.

Az egyik táskába az ebédjüket pakolták – Beck azért tudta, mert saját kezűleg csomagolta az ennivalót. Sok idő eltelt már a reggeli óta. Tikaaninak adta a táskát, majd letérdelt, hogy átnézze a többi poggyászt. Felcsillant a szeme, amikor talált egy műanyag szerszámos ládát, gyorsan kinyitotta, hogy megnézze a tartalmát. A csavarkulcsok és csavarhúzók mellett egy tokjába dugott vadászkés lapult. Kihúzta, és maga elé tartotta, hogy alaposan meg tudja vizsgálni.

A fanyelű kés ívelt pengéje huszonegy centiméter hosszú volt. Kialakítása hús felszeletelésére, elejtett állat megnyúzására, illetve gyakorlatilag bárminek a feldarabolására alkalmassá tette.

– Kiváló – suttogta Beck.

Elismerő morgást hallott a háta mögül.

– Nekem is volt egy ilyenem – mondta Tikaani. – Megmutattam a suliban a többieknek, de a tanárok elkobozták. Megijesztettem vele a városi gyerekeket.

Beck alig tudta elfojtani mosolyát. Tikaani bármennyire is szeretett volna a városi gyerekek közé tartozni, származását nem tagadhatta le.

Visszadugta a kést a tokjába, és folytatta a keresgélést. Aha! Összehajtott, vízhatlan ponyva. Kivette, és azt is hátranyújtotta.

– Gyerünk – mondta. Tikaani megfordult, és kimászott a repülőgépből. Beck a hóna alá csapta a szerszámos ládát, és követte.

Tikaani kérdését – „Mit tegyünk?” – Beck két részre bontotta: rövid- és hosszútávra is voltak válaszai. Rövidtávon: menedéket készíteni, tüzet gyújtani, élelmet és vizet találni. Amennyire csak lehetséges, biztonságba és kényelembe kell helyezniük magukat. Hosszútávon pedig… nos, az elsősorban attól függ, hogyan működnek a rövidtávú tervek. Hosszútávon akár a mentőcsapat is megérkezhet.

A repülőgépet is használhatták volna menedékként, de a pilóta még mindig benne volt, és ha ott tüzet gyújtanak, azzal azt kockáztatják, hogy berobban az üzemanyag. Ráadásul segítség nélkül Al bácsi nem tudott volna se vissza-, se kijutni belőle.

Jókora sziklatömb hevert a tundrán, nem messze a repülőgéptől. A jég cipelte oda évezredekkel korábban, majd egyszerűen lerakta, és visszahúzódott. Némi erőfeszítés árán Tikaani és Beck óvatosan leemelte Alt a gép szárnyairól, azután a két szörfdeszka alakú lapot a sziklának támasztották, hogy a szél ne tudjon befújni alájuk. Ez lesz a szállásuk. Beck jobb kézzel megfogta Tikaani balját, átkarolták egymás vállát, és a kezükre ültették Al bácsit, majd átvitték újdonsült otthonukba.

– Remek. – Al hanyatt feküdt a földön a két szárny alatt. A talajt fenyőágakkal és ruhákkal borították, hogy megóvják magukat a tundra hidegétől. – Tényleg nagyszerű. Kívánni sem lehetne jobbat.

– Hagyományos inuit otthon – mormolta Tikaani ironikusan a szárnyakra pillantva. – Ha nem találunk rénszarvasbőrt, mindig alumíniumot használunk.

A tűzgyújtás nem okozott gondot. Minden tele volt körülöttük száraz ágakkal. Tikaani apró, törhető gallyakat gyűjtött gyújtósnak, miközben Beck elindult vizet és élelmet szerezni.

Szerencsére nem kellett messzire mennie, mert keskeny patak csordogált vidáman a vadonban. A tiszta és hideg vízzel Beck megtöltött két kulacsot, amit ő és nagybátyja minden utazásukra magukkal vittek.

– Az micsoda? – kérdezte Tikaani valamivel később, amikor lerakta a földre a gyújtóst. A kuckó bejáratánál Beck kis kupacot épített valamiből, ami leginkább szürkés-sárga hajszálakra hasonlított.

– Iszalag – magyarázta Beck. – Olyan, mint az öregek szakálla. Látod? – azzal felkapott egy szálat, és vidáman Al arcához emelte.

Al bácsi félretolta a kezét.

– Vidd innét! – kiáltott fel.

– Moha – folytatta Beck. – Nem az a vad klemátisz, amit mi Angliában iszalagnak hívunk. Fákon, sziklákon nő, és nagyon gyúlékony.

Beck gyújtóst helyezett egy kisebb kupac iszalagra, majd rárakott néhány vastagabb ágat is. Tikaani érdeklődve figyelte, ahogy Beck leakasztja a nyakában lógó cipőfűzőt. Két fémdarab – rövid pálca és szögletes lapocska – himbálózott a végén.

– Tűzszerszám – magyarázta Beck, amikor elkapta Tikaani pillantását. – Mindig magamnál hordom. A kaparót végig kell húzni a pálcán… – Bemutatta, és Tikaani ösztönösen hátralépett, amikor záporozni kezdtek a szikrák. – Ennyi az egész. Ezzel pofonegyszerű a tűzgyújtás.

Megismételte a mozdulatot, ezúttal a gyújtós mellett. Szikrák pattantak néhány iszalagra, mire az izzani kezdett. A vonagló, tekergő iszalagokat hamarosan elemésztette a vörös izzás. A következő pillanatban már vékony lángnyelv nyaldosta a gyújtóst. A gallyak halkan ropogtak, ahogy a tűz fokozatosan továbbterjedt. Tikaani széles vigyorral az arcán leguggolt, és kinyújtotta a kezét a meleg felé.

– Hogy van a lábad? – kérdezte Beck a nagybátyját.

Al közelebb húzódott a tűzhöz, és gondterhelten pillantott bekötözött lábára.

– Jó munkát végeztél, Beck. Köszönöm. Hozz még egy kis gézt! Meglazítom a szorítókötést…

Beck bólintott, és magához húzta az elsősegélyládát. A szorítókötést időnként meg kellett lazítani, nehogy a végtag üszkösödni kezdjen a vérhiánytól. De amíg a seb nem gyógyul be, a vér egyszerűen kifolyik rajta, és újra át kell kötözni az egészet.

– Segítenél…? – kérdezte Al.

Beck megfogta a fadarabot, miközben bácsikája meglazította a csomót. Tekert egy félfordulatot a kötésen, és közben összeszorított fogakkal nyögdécselt. Mindhárman a gézre meredtek. Eltelt egy perc, és a kötés láthatóan nem lett pirosabb.

Beck megkönnyebbülten fújta ki a levegőt; Al ismét rögzítette a szorítókötést, de most már ebben az új, lazább pozícióban.

– Huszonnégy óra, és levehetjük – mondta. Mosolyt erőltetett az arcára. Arca sápadt volt és elgyötört, de szemmel láthatóan igyekezett megőrizni jókedvét. – Ebédelünk?

Szerény ebédjük hideg húsból és kekszből állt. A célnak megfelelt, de…

– Ez nem lesz elég több napra – állapította meg Tikaani gondterhelten.

– Amiatt ne aggódj, a környék tele van kajával! – nyugtatta meg Beck.

Tikaani körülnézett.

– Ja. Fincsi fűvel meg tobozzal.

Beck a szerszámos láda után nyúlt. A földre szórta a tartalmát, és az üres dobozzal a kezében felállt.

– Gyere, mutatok valamit.

Öt perc múlva már a fák között voltak, és egy kidőlt, korhadó fatörzs mellett guggoltak. Beck a kés hegyével lefejtette a fa elrohadt kérgét, és barna, lencse alakú, selymes érintésű gombák bukkantak elő alóla.

– Barna csengettyűgomba – mondta Beck. – Korhadt fákon nő, és nyugodtan meg lehet enni.

– Palukutat – szólalt meg Tikaani váratlanul. Beck meglepetten nézett rá, mire a fiú megvonta a vállát. – Kiskoromban segítettem nagymamámnak ilyet szedni, de sosem gondoltam rá főételként.

– Jól van… – Beck lefejtette a gombákat a fáról, és a dobozba hajigálta őket. – Sok kell belőle, és… Aha!

Félretolta egy közeli bokor leveleit, és Tikaani apró, fekete bogyókat pillantott meg az ágain.

– Medveszőlő – mondta Beck. – Nem üli meg az ember gyomrát, de jóllakat…

– Mi vagy te? – kérdezte Tikaani, miközben nekiálltak szüretelni a bokor gyümölcseit. – Valami szakértő?

– Szakértő? – Beck egy pillanatra elhallgatott. Nem akart dicsekedni. – Tudok egy-két dolgot. Éltem egy hónapig a lappokkal Finnországban, Anya és Apa ott végeztek kutatást. Nem sokban különbözik ettől a helytől.

– Szóval csináltál már ilyet? Kerültél már ilyen helyzetbe, hogy életben kellett maradnod a vadonban?

– A vadonban? A tundrán még nem. – Beck felegyenesedett, és körülnézett, lát-e másik bokrot a közelben. – A dzsungelben már igen.

– Tényleg? Mikor?

– Keress még gombát – utasította Beck. – Én megnézem, van-e még medveszőlő. Hogy mikor? Nem olyan régen… Néhány hónappal ezelőtt…

Miközben folytatták a gyűjtögetést, Beck részletesen beszámolt Tikaaninak kolumbiai kalandjáról és ottani barátairól: Christináról és Marcóról. Arról, hogy Al bácsit elrabolták, és több kilométernyi barátságtalan őserdőn kellett keresztülvágniuk, hogy megmentsék. Mesélt az élelemszerzés nehézségeiről, a vízesésekről, a golyóhangyákról, a jaguárokról és a mérges kígyókról…

– Tényleg levágtad a fejét? Ilyen egyszerűen? – kérdezte Tikaani hitetlenkedve, amikor Beck a csörgőkígyós részhez ért.

Beck elvigyorodott.

– Igen, aztán megettem.

Tikaani elképedve füttyentett.

Találtak egy áfonyabokrot, tele apró, savanykás ízű gyümölccsel. A savanyú áfonyaszemek összehúzták a szájukat, de azért ehetőek voltak.

A két fiú gombákkal és bogyókkal megrakodva tért vissza a repülőgéphez. Tikaani most már valamivel vidámabbnak tűnt.

Elmúlt dél. Órák teltek el a lezuhanásuk óta. Mentőcsapatnak még mindig nem látták nyomát – repülőgép vagy helikopter távoli moraját sem hallották.

Beck gondolatai vonakodva tértek vissza a hosszú távú tervekhez.

– Ki kell pakolnunk a repülőből – mondta.

Beck bemászott a Cessnába, Tikaani pedig a géptörzsön állva vette el tőle a csomagokat, majd hajigálta le őket a talajra.

– El kéne mennem rakodómunkásnak! – mondta vidáman.

Amikor mindent kipakoltak, Beck kinyitotta az első táskát. Ahogy sejtette, főként ruhák voltak benne. Helyes. Mindnyájan több váltás öltözetet is bepakoltak – vagyis nem kell spórolni velük.

Elővett egy pólót, és késével felhasította a szövetet. Hangos reccsenéssel szakadt szét. Beck nekiállt, és módszeresen csíkokra vágta a ruhadarabot.

– Ezt meg miért…? – kérdezte döbbenten Tikaani.

Al a könyökére támaszkodva figyelte unokaöccsét. Nem volt szüksége magyarázatra, de Tikaani kedvéért megszólalt.

– Beck elővigyázatossági intézkedéseket tesz – magyarázta. – Ha a mentőcsapat esetleg nem érne ide időben.

– Nem fognak – vetette oda Beck. – Te is nagyon jól tudod.

Folytatta a szabdalást.

– Beck – mondta Al, és Beck mintha könyörgést halott volna kicsendülni a hangjából. – Ismered a szabályt. Ha lezuhansz, maradj a roncs mellett. Ne mászkálj el! Sokkal nagyobb az esélyed arra, hogy megtalálnak, ha a gép mellett maradsz.

– Igen, alapvetően igazad van –felelte Beck, majd fejével a repülőgép felé intett. – De a roncs gyakorlatilag észrevehetetlen a levegőből. Majdnem teljesen beborítják az ágak.

Tikaani értetlenül meredt hol Beckre, hol a bácsikájára.

– Lemaradtam valamiről? Még mindig nem értem, mért jó az nekünk, ha felszabdaljuk a ruhákat.

Beck elmosolyodott.

– Kötelet készítek. A vadonban mindig jól jön egy kötél.

– Kötelet?

– Igen. Összefonom, egymásba sodrom ezeket a csíkokat, és kapok egy jó, erős…

– Kötelet? De minek az nekünk?

– Még mindig nem jöttél rá? – kérdezte Al bácsi. – Beck úgy gondolja, nem fognak értünk jönni, vagyis neki kell segítségért mennie. És attól tartok, nem tudom lebeszélni róla.

– Várunk még néhány órát – mondta Beck, mielőtt Tikaani megrémülhetett volna, hogy azonnal eltűnik a vadonban. – Meglátjuk, mi történik reggel.

Tikaani komikusan tágra nyílt szemmel meredt Beckre. Aztán ismét a hegyre esett a pillantása – a legnagyobb akadályra, amely az útjukban állt.

– Tényleg azt gondolod, hogy nem jönnek értünk?

– Hatvan kilométerrel eltértünk a tervezett útvonaltól – emlékeztette Beck. – És szinte senki sem tudja, hogy egyáltalán felszálltunk. Szerintem csak akkor fognak a keresésünkre indulni, ha egyikünk elmegy, és szól nekik.

Bear Grylls: A farkas útja
Jaffa Kiadó, 2013

• Recenziónk: Leder-Medve, avagy túl- és élési útmutató
• Fülszöveg