Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán (részletek)

Festékfoltok az éjszakán

Csontváry: A Nagy Tarpatak a Tátrában,
1904-1905, olaj, vászon, 236×400 cm, Pécs

Középre is fest egy kék áramot,
bár tudja jól, hogy elvetélt kísérlet,
és legfennebb a széleken ígérhet,
s inkább kívülről, némi távlatot,

amint a ködből gyúr friss margarétát,
könnyű füvet, virágzó bokrokat,
de csak a festő lesz így boldogabb,
s mind hangosabban zúgva, egyre némább

a föld, a víz, a kő, az ég, az Isten,
mert semmiféle mondandója nincsen
számunkra már, és hogyha volt is, rég volt,

s csak úgy rohan tovább most dübörögve,
hogy mégis itt marad velünk örökre,
és fúj nekünk egy színes buborékot.

2011. december 15.

*

A szédület mértéke

Tulajdonképpen ez tart össze még,
mert ebből élsz csak, s én is ebből élek,
a hűvös testben ég a forró lélek,
s a bőr, a hús, a csont csak törmelék,

amely később majd úgyis szétesik
kisebb-nagyobb formátlan darabokra,
ha nem lesz semmi, ami egybefogja,
hát részegségünk ezrelékeit

mérem kétségbeesve újra s újra,
mint aki képzeletben belefújna
egy szondába, talán az Úr kezében,

hogy túllépi-e a megengedettet
a szerelem, s titokban arra kérem,
hogy nap mint nap büntethető lehessek.

2011. december 15.

*

A létezés rutinja

Mindig ugyanazok az oszlopok
roskadnak össze recsegve-ropogva,
s nap mint nap ugyanarra gondolok,
mintha megint s megint visszaforogna

a kívánság is, és nem csak a nap,
nem csak az ág, a lomb, az ég, a felhő,
s hiába félek, hogy abbamarad,
ami leomlik bennem, újra felnő,

s tudom előre, mi következik,
mert múltam ily módon szövetkezik
jövőmmel, régebb talán rémület

lett volna, hogy ugyanúgy vetkezik
és öltözik két test, s ma szédület:
mindkettőnket megtartó épület.

2011. december 15.

*

Nincsen kötés

Szőnyi István: Akt kertben,
1914, olaj, vászon, 100×80 cm,
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Az élő test nem változik, csupán
még visszaveri itt-ott a napot,
míg körben folyton vibrál s kavarog
a rothadt lomb, hiszen halál után

megnyílik minden, és nincsen kötés
a csontok közt, vagy könnyen elszakad,
s már nincs olyan, hogy éppen nem szabad
gondolni bármit: fojtott küszködés,

majd később vad remény, hogy szétesik,
s hagyod eltávolodni részeid,
mert tűzben ég a piros takaró,

s nem gyúl fel mégsem megdermedt kezed,
bár él ugyan, de semmire se jó,
ha egybefogja az emlékezet.

2011. december 15.
*

A feltámadás alkatrészei

El Greco: A keresztet vivő Krisztus,
1580 körül, olaj, vászon, 105×79 cm,
Metropolitan Museum of Art, New York

Végül saját csontvázadat viszed,
vagy mindenképpen valamit belülről,
s a szemek csak az így teremtett űrről
szólnak, a semmiről a senkinek,

de persze, ez sem így igaz egészen,
mert mégis társadként ölelheted
azt, aki voltál, mint mikor kezed
kezedbe kulcsolod, hogy összeérjen

a hús a hússal és a test a testtel,
s mit sem számít, hogy csupán önmaga
ez is, az is, nem hozott anyaga,

vagy éppen ezért bánik a kereszttel
olyan vigyázva, mintha ott belül
lett volna tényleg, s most kívül kerül.

2011. december 15.

Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2012

• Recenziónk: Reménykedik megint a sok csaló
• Fülszöveg