Festékfoltok az éjszakán
Csontváry: A Nagy Tarpatak a Tátrában,
1904-1905, olaj, vászon, 236×400 cm, Pécs
Középre is fest egy kék áramot,
bár tudja jól, hogy elvetélt kísérlet,
és legfennebb a széleken ígérhet,
s inkább kívülről, némi távlatot,
amint a ködből gyúr friss margarétát,
könnyű füvet, virágzó bokrokat,
de csak a festő lesz így boldogabb,
s mind hangosabban zúgva, egyre némább
a föld, a víz, a kő, az ég, az Isten,
mert semmiféle mondandója nincsen
számunkra már, és hogyha volt is, rég volt,
s csak úgy rohan tovább most dübörögve,
hogy mégis itt marad velünk örökre,
és fúj nekünk egy színes buborékot.
2011. december 15.
*
A szédület mértéke
Tulajdonképpen ez tart össze még,
mert ebből élsz csak, s én is ebből élek,
a hűvös testben ég a forró lélek,
s a bőr, a hús, a csont csak törmelék,
amely később majd úgyis szétesik
kisebb-nagyobb formátlan darabokra,
ha nem lesz semmi, ami egybefogja,
hát részegségünk ezrelékeit
mérem kétségbeesve újra s újra,
mint aki képzeletben belefújna
egy szondába, talán az Úr kezében,
hogy túllépi-e a megengedettet
a szerelem, s titokban arra kérem,
hogy nap mint nap büntethető lehessek.
2011. december 15.
*
A létezés rutinja
Mindig ugyanazok az oszlopok
roskadnak össze recsegve-ropogva,
s nap mint nap ugyanarra gondolok,
mintha megint s megint visszaforogna
a kívánság is, és nem csak a nap,
nem csak az ág, a lomb, az ég, a felhő,
s hiába félek, hogy abbamarad,
ami leomlik bennem, újra felnő,
s tudom előre, mi következik,
mert múltam ily módon szövetkezik
jövőmmel, régebb talán rémület
lett volna, hogy ugyanúgy vetkezik
és öltözik két test, s ma szédület:
mindkettőnket megtartó épület.
2011. december 15.
*
Nincsen kötés
Szőnyi István: Akt kertben,
1914, olaj, vászon, 100×80 cm,
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Az élő test nem változik, csupán
még visszaveri itt-ott a napot,
míg körben folyton vibrál s kavarog
a rothadt lomb, hiszen halál után
megnyílik minden, és nincsen kötés
a csontok közt, vagy könnyen elszakad,
s már nincs olyan, hogy éppen nem szabad
gondolni bármit: fojtott küszködés,
majd később vad remény, hogy szétesik,
s hagyod eltávolodni részeid,
mert tűzben ég a piros takaró,
s nem gyúl fel mégsem megdermedt kezed,
bár él ugyan, de semmire se jó,
ha egybefogja az emlékezet.
2011. december 15.
*
Markó Béla
A feltámadás alkatrészei
El Greco: A keresztet vivő Krisztus,
1580 körül, olaj, vászon, 105×79 cm,
Metropolitan Museum of Art, New York
Végül saját csontvázadat viszed,
vagy mindenképpen valamit belülről,
s a szemek csak az így teremtett űrről
szólnak, a semmiről a senkinek,
de persze, ez sem így igaz egészen,
mert mégis társadként ölelheted
azt, aki voltál, mint mikor kezed
kezedbe kulcsolod, hogy összeérjen
a hús a hússal és a test a testtel,
s mit sem számít, hogy csupán önmaga
ez is, az is, nem hozott anyaga,
vagy éppen ezért bánik a kereszttel
olyan vigyázva, mintha ott belül
lett volna tényleg, s most kívül kerül.
2011. december 15.
Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2012
Posted on 2013. február 26. kedd Szerző: olvassbele
0