»Híres operettek« sorozat | Kálmán Imre: A csárdáskirálynő (részlet)

A Csárdáskirálynőt először Bécsben mutatták be, 1915 novemberében, egy évvel később Budapesten.

»A melódiák, amelyek szívünkben tovább zenélnek, úgy fonják körül lelkünket, mint a csodavirágok illata – írta a Színházi Élet tudósítója. – Kálmán Imre … bűvész… A zenéje minden bánatot messzire űz, és nagyszerű szerelemről regél… Úgy hiszünk neki, mint kis gyermek tündérmesét mondó édes anyjának.«

»Csupa vérforraló magyar ritmus, magyar nóta, csillogó hangszerelés – így ír a Budapesti Hírlap. – Legnagyobb érdeme, hogy a magyar népdal bűvös hangulataival, lüktető szilajságával frissíti fel az operettet, amelynek vérkeringése már elernyedt… az édeskés bécsi szentimentalizmustól.«

Lehet, a háború alatt és után a menekülés vágya vitte be a népeket az operettszínházba. De ho­gyan, mivel őrizte meg varázsát a Csárdáskirálynő ötven, hetven év múltán, Hon­thy Hanna után is, a rockzene és a legmodernebb musicalek korában is? És nemcsak Bécsben, Budapesten, hanem Németországban, Oroszországban és Amerika több nagy­városában is. És nemcsak a köz-közönség, hanem az igényes, művelt értelmiség köreiben is.

Egyáltalán, miben rejlett a bécsi-budapesti operett nemzetközi és emberközi sikerének titka? Elsősorban a zenéjében – természetesen a mesterművekre gondolunk – a közönség több rétege is megtalálta a maga ízlésének megfelelő muzsikát, a számára élvezeteset, a vígoperától a kabarésanzonig, a valcertől a ragtime ritmusáig. Ez magától értetődő.

Az operett rejtettebb érdekessége a zene, a tánc, a mese, a dalszöveg együttesében, az egész mű ambivalenciájában kereshető. Mert az operettben lehetett egy az egyben tündérmesét, csodát, valóságos karriertörténetet, gazdagságot, házasságot, boldog­sá­got látni, és lehetett a fonák­járól nézve a mese, a csoda, a karriertörténet paródiájaként értelmezni.

Lehetett azzal a hittel beülni a színházba, hogy ott egy mágikus erő felfüggeszti a tár­sa­dalmi rend s a mindennapi élet törvényeit, de lehetett úgy is felfogni a színházat, hogy ott szabad mindaz, ami a mindennapi életben tilos vagy veszélyes: kritizálni, kigúnyolni a bürokráciát, a tábornokokat és a mágnásokat, az egész fennálló társadalmat. Mennyire igaz elvágyódás, és mennyire hamis illúzió a Csárdáskirálynő híressé vált dala: »Túl az Óperencián boldogok leszünk, … túl az Óperencián béke vár reánk.«

Az operett belső társadalmi és nemzetek közötti integratív ereje a 19. század háborúi alatt, közöttük és ellenükben is érvényesült. Ez a zenés műfaj a tömegkultúra integráns része lett, s ha színvonala, értéke erősen ingadozott is, két érdeme aligha tagadható. Az operett új közös nyelvet teremtett e megosztott földön, és nem zárta el, inkább megnyitotta az utat a magasabb zenei műveltség előtt.

(Az utolsó bekezdésben megfogalmazott gondolatok Hanák Péter A mi operettünk című tanulmányából származnak, amely a BBC History világtörténelmi magazin 2013 márciusi számában olvasható.)

»Híres operettek« sorozat | Gajdó Tamás: Kálmán Imre / A csárdáskirálynő
Kossuth Kiadó, 2013

• Recenziónk: Album után, sorozat előtt
  
• Fülszöveg