Olvassunk filmet, nézzünk könyvet | Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret

Írta: Salamon Eszter

Az egyik legjobb élő rendező, Martin Scorsese, aki idén immár harmadszor vihette haza a legjobb rendezőnek járó Arany Glóbuszt, ez alkalommal a könnyebbik utat választotta a csúcsra. A leleményes Hugo Cabret megfilmesítésével nem lehetett nehéz dolga, hiszen a regény szinte kész mozgófilm. A rendezőnek mindössze ki kellett színeznie és meg kellett tanítania beszélni.

Egy amerikai magazinnak nyilatkozva Selznick elmesélte, nagy megtiszteltetés volt számára, hogy a film készítése során Scorsese éppen így járt el. Valamennyi munkatársának állandóan kéznél kellett tartania egy példányt a regényből, amit egyfajta képes forgatókönyvként folyamatosan használtak is. Az Oscar-díjjal jutalmazott Dante Ferretti, a film látványtervezője úgy nyilatkozott, egyszerűen megvalósította azt, amit Brian Selznick megrajzolt. (Tegyük hozzá: Scorsese filmje az Oscar-on a technikai kategóriákat uralta. A leleményes Hugo megkapta a legjobb operatőr, a legjobb látványterv, a legjobb hangvágás, a legjobb hangkeverés és a legjobb vizuális trükkök díjait. – A szerk.)

Selznick regénye igazi különlegesség a graphic novel műfaján belül is. A bő ötszáz oldalas kötetet egyetlen lélegzetre, másfél óra alatt ki lehet olvasni, illetve részben filmszerűen végig lehet pörgetni (illetve lehetne, ha a magyar kiadás kemény borítója ezt nem akadályozná), az ember mégsem érzi azt, hogy feleslegesen fizetett ki érte egy csomó pénzt.

A címszereplő árva kisfiú, Hugo Cabret tulajdonképpen a paradicsomban él – ezt gondolhatja minden kisebb és nagyobb gyerek. Egy vasútállomáson lakik, ahol jönnek-mennek a gőzmozdonyok, ahol van egy csodálatos, mechanikus játékokat árusító játékbolt és egy varázslatos könyvekkel teli könyvkereskedés is. A kötet első oldalait végiglapozva először csak egy kisfiú képét látjuk, aki régimódi ruhában szalad keresztül a csupa üveg és acél, füst és oszlop állomáson. Aztán beszalad egy alagútba, majd ráközelít a rajzoló kamerája, amint bebújik egy kerek kovácsoltvas kapun vagy fedélen át egy nyílásba. Az első oldalak után a színfalak mögött találjuk magunkat, az állomásnak egy olyan részében, aminek létezését a mindennapi utas legfeljebb csak sejti.

A kötet filmszerű nyitójelenete – azon kívül, hogy megfilmesítésért kiált, így nem csoda, hogy Scorsese első családi mozijául épp ezt választotta – nem véletlenül idézi fel a filmek világát. A kötet ugyanis tisztelgés a némafilm és korának francia filmesei, legfőképp Georges Mélies előtt.

A történet 1931-ben, az első hangosfilmek térhódítása idején játszódik, amikor a némafilmkorszak történelemmé kezd válni. (Lásd erről még A némafilmes – The Artist szintén Oscar-sikerét.) A 20. századi Twist Oliver, az árva kis Hugo a Montparnasse pályaudvaron bujkálva él, közben pedig mozgásban tartja az állomás óráit, ügyelve pontosságukra is. Szülei halála óta részeges órásmester nagybátyja nevelte, aki egy napon eltűnt, Hugo pedig észrevétlenül a helyére állt. Egyetlen becses tulajdona egy mechanikus bábu, amit egy leégett múzeumból mentett ki. A bábu működésképtelen, ezért Hugo mozgó játékokat lopkod az állomás játékboltjából, hogy azok alkatrészeit felhasználva megjavítsa. A játékboltos egy kislányt nevel, Isabelle-t, akinek különleges kulcs lóg a nyakában, és aki barátságba keveredik Hugóval.

A történet második részében derül ki, hogy a játékboltos nem más, mint Mélies, az egykori legendás bűvész, illuzionista és filmrendező, aki – nemcsak ebben a könyvben, a valóságban is – az első világháború szörnyűségei közepette visszavonult, játékboltot nyitott és megkísérelte megsemmisíteni összes filmjét. Szerencsére a celluloidtekercsek egy része megmenekült, és ma – helyreállítva – a filmtörténet fontos része.

Selznick (45) maga is filmes családból származik, egyik rokona volt az első King Kong-változat és az Elfújta a szél producere. Nem véletlen hát a vonzódás a mozi világához, bár szűkebb családjában ő az egyetlen kreatív alkotó. Korábban illusztrátorként dolgozott, 2008-ban vállalkozott saját regény, a Hugo megírására, amelyért abban az évben megkapta a Caldecott-díjat, a legmagasabb amerikai illusztrátori elismerést.

A kötet méltán elismert, aprólékosan kidolgozott fekete-fehér illusztrációi hasonló hatást keltenek, mint a fekete-fehér fotók, amelyek rendszerint sokkal kifejezőbbek, több hangulati szintet és árnyalatot hordoznak, mint a színesek. A szöveg és a képek olyan szerves egységet alkotnak, hogy az ember nem tudja, hogyan is fogalmazzon: a könyvet megírta vagy megrajzolta Selznick. A kétoldalas illusztrációk egyébként eredetileg egészen kicsiben, helyenként nagyító alatt készült ceruzarajzok, amelyek a nagyítástól különleges textúrát, teltséget kapnak. A számítógépek korában igazi üdítő különlegesség ez, az eredetileg kemény, HB-s ceruzával rajzolt kötet. A régimódi technika tökéletesen illeszkedik a korszakhoz, amikor a gyerekek még nem számítógéppel játszottak, nem volt Nintendójuk és mobiltelefonjuk, hanem krétával, ceruzával rajzoltak, golyóztak és lendkerekes autókkal játszottak.

A filmeket és a szép történeteket szerető minden felnőtt örömét fogja lelni Hugo Cabret történetében – éppúgy, mint a gyerekek. A kötet tökéletes pad alatti olvasásra is, bár félő, a vaskos darab mellől néhány tankönyv otthon fog maradni. A sok fekete-fehér kép, a bőkezűen mért ceruzahasználat és az ennek reprodukálására használt sok nyomdafesték egyetlen hátránya, hogy a könyv festékszagú – nem akarok finomkodni: büdös. Ennek ellenére talán nem túlzás már március elején azt állítani, az év egyik, ha nem A legszebb kötetét tarthatjuk a kezünkben.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret (Fordította: Dunajcsik Mátyás)

Libri Kiadó 2012.