Horror a reformkorban | Petőfi Sándor: A hóhér kötele

Írta: Szabó Pál

Petőfit nem szeretjük. Nem szeretik az iskolások, az irodalomkedvelő közönség sem olvassa. Túl régies, túl mesterkélt, túl unalmas. Legfeljebb a Szeptember végént idézgetjük néha – leginkább szeptember végén –, és persze március 15-én elszavaljuk a Nemzeti dalt, vagy Babitstól a Petőfi koszorúit.

Pedig Petőfi jó. Egyértelműen szimpatikus személyiség. Független egyéniség, aki merte a saját útját járni. Szembeszállt családjával, kortársai véleményére se adott túl sokat, elveihez hű maradt, és úgy halt meg, ahogyan azt egyik versében leírta – miközben Erdély földjét védte a zsarnokság seregeivel szemben. Tisztelet neki. Na, és a költészete? Ha leemeljük a polcról, ahová az irodalomtörténet emelte, Petőfi igenis jó költő, aki a lángoló hazaszereteten és – az olykor sekélyes – szerelmi jeleneteken túl mély, érdekes gondolati tartalmakat is megjelenít. Petőfi tehát összetett személyiség, és meglepve szembesültem néhány éve azzal, hogy az iskolai tananyagból ismert, komolyabb tartalmú Apostolon kívül létezik egy regénye is, A hóhér kötele. Azonnal lecsaptam rá, és rögtön a szívembe zártam. Most újraolvasva alkalmam volt jobban elmélyedni benne, az izgalmas cselekményen túl a második rétegére is jobban odafigyelni.

A történet 1818-ban kezdődik – egy olyan korszakban, ami Petőfinek is távoli múlt lehetett –, ezzel mintegy eltávolítja magától és korától a cselekményt. Csak annyi derül ki, hogy valahol Magyarországon vagyunk, pontos helymegjelölést nem kapunk. A téma általános emberi kérdések körül forog: barátság, hűség, szerelem. A fiatal költő súlyos magánéleti válságát követően, 1845-ben írta, ezért nem téved az olvasó, ha olyan gondolata támad, hogy Petőfit esetleg életének fordulatai késztették a regényírásra.

A kritikusok leginkább a mű szerkezetét vetik a szerző szemére (aki egyébként nem nagyon szerette a kritikusokat; Úti jegyzeteiben számtalanszor epés megjegyzésekkel gúnyolódik rajtuk) – aránytalan a történet időkezelése, és túl megformálatlanok a figurái. Nekem viszont úgy tűnt, hogy Petőfi szándékosan fogta rövidre. Sokszor zseniális – igazi nyelvi-stilisztikai bravúr –, ahogy 4-5 szóval jellemez helyzeteket, alakokat, jellemeket, érzelmi állapotokat.

A kötet végén a művet értékelő Margócsy István irodalomtörténész is erre figyelmeztet. Szándékos lehet az is, hogy egy-egy váratlan elemmel szinte saját magának adja fel az újabb feladatot, hogy a szereplőket egyre kilátástalanabb helyzetekbe kergesse tovább. Ne feledjük, Jókai csak az ’50-es évektől írja igazán nagy regényeit, őt megelőzően leginkább csak kalandregények születtek – írja Margócsy István –, tehát igazságtalan lenne Petőfin túl sokat számon kérni regényírási szempontok alapján. A történet kezdetben bővelkedik a humoros részletekben, később fokozatosan felerősödnek benne a komor színek. A főhős fiatalkori kalandjára egész életére ható tragédiák sora épül. A műnek sajátos világa van: a 19. század elejének romantikus környezete ez, ahol a párbajtól az éjszakai temetői jeleneten át a kártyán nyert vagyonig bármi előfordulhat.

Mitől több mégis a regény, mint egy átlagos moralizáló tanítómese? Talán attól, hogy itt nincs jó, aki végül elnyerné a jutalmát. Valamilyen szinten mindenki gonosszá válik előbb-utóbb, és ettől érezhetjük úgy, hogy igazán modern alkotással állunk szemben. A regény derekán csalóka, átmeneti a vidám, sikeres időszak – a boldogság nem tarthat sokáig, „az atyák bűne a fiakban bosszulódik meg”. A büntetés százszoros, a kín örök.

Borzadva, viszolyogva tesszük le a könyvet. A rend nem állt helyre. Valóban ennyire szörnyű az élet? Lehet. Tündérország csak a jók és a szépek jutalma – a rosszakról is szólnia kell egy történetnek: ez A hóhér kötele.

Az Illusztrált Klasszikusok sorozatában kiadott művet Antal József grafikus-karikaturista rajzai díszítik.

Adatok: A könyv fülszövege

Petőfi Sándor: A hóhér kötele

Cartaphilus Kiadó /Illusztrált Klasszikusok, 2010