Sztárcsinálás orosz módra | Jurij Poljakov: Gödölye tejben

Posted on 2012.01.16. Szerző: olvassbele.com

Talán emlékszik a kedves olvasó Friderikusz Sándor: Ez egy tiszta jó könyv című 1988-as kiadványára, ami egy csaknem teljesen üres kötet volt, tiszta, fehér lapok egybekötve. A statisztikák szerint nem kevesebb, mint 120 ezer példányban kelt el, ami már abban az időszakban is igen magas példányszámnak számított. A nagy csomag üres papírt az akkorra már befutott újságíró szerző neve adta el. Hasonló történik a neves orosz szerző, Jurij Poljakov Gödölye tejben című regényében. A különbség csak az, hogy a regénybeli szerzőt senki nem ismeri.

A sztárcsinálás titkát a valóságshow-sztárok korában mindannyian jól ismerjük. Egyszerű manikűrösből vagy kőművesből is lehet milliomos médiaszemélyiség. A regény egy éppen csak ezt megelőző időszakban született, a 90-es évek közepén, és a peresztrojka idején játszódik. Az igencsak elgondolkodtató, ám nagyon szórakoztató szatíra a szocializmust kisebb-nagyobb sikerrel átvészelő vezető értelmiség konformizmusát és hipokritaságát gúnyolja. Az olvasó pedig bólint, rácsodálkozik, azonosít és nevet. Aztán elszomorodik, mert ráismer kis magyar valóságunkra.

Az elmúlt hetekben egyre nagyobb kultusz övezi két magyar irodalmár, Krasznahorkai László és Nádas Péter műveit az amerikai irodalmi életben, tegyük hozzá méltán. De vajon hányan vannak e sorok olvasói között, akik úgy lelkesednek ezekért a szerzőkért, hogy elolvasták az Amerikában most sokat emlegetett Párhuzamos történeteket vagy a Sátántangót? Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, sokan dicsérik őket úgy, hogy nem olvasták ezeket a különleges műveket. Ám mindig van egy olyan kicsit sznob értelmiségi réteg, amelynek tagjai kínosan éreznék magukat, ha ezt be kellene vallaniuk, így inkább megjátsszák magukat.

Ezt a tulajdonságot gúnyolja ki leginkább Poljakov, aki maga is otthonosan mozog ebben a közegben. Az orosz ÉS, a Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője, aki az orosz politika egyik megmondóembere, politikusok tanácsadója is, egyáltalán nem rózsaszín szemüvegen át néz kollégáira – és a könyv megjelenése idején tett magyarországi látogatása alatt készült interjúi alapján önmagára is. A görbe tükörben látott kép pedig nagyon ismerős azok számára is, akik a hazai irodalmi közeget ismerik.

A fiatalok számára elképzelhetetlen, hogy a mai magyar irodalom szekértáborai, egymással szót érteni nem tudó csoportjai – amelyekről a 2011-es Ünnepi Könyvhét megnyitóján Tóth Krisztina költő azt mondta, az ő életében ezek az emberek már nem fogják megérteni egymást –, nem is olyan régen, legfeljebb 25 évvel ezelőtt „egy akolban éltek”. Ugyanannak a hatalomnak gazsuláltak annak érdekében, hogy írói létükhöz megteremthessék a körülményeket, amelyek – legyünk őszinték – az akkori magyar átlagnál jobbak voltak. A rendszerváltás környékén alakult ki a mai helyzet, amelyet itt most nem lenne érdemes tovább részletezni.

Nem volt ez másként Oroszországban sem, ahol a hazai – egyszerűsítsünk – népies-urbánus ellentétnél sokkal összetettebb folyamatok zajlottak, nemzetiségi konfliktusokkal, a nemzeti és liberális vonulatok mellett a kommunizmus mellett továbbra is hitet tevő csoportokkal. Ám ugyanúgy voltak támogatások, kiutalt lakások, külföldi kiküldetések. A törésvonalak a peresztrojka idején, a pluralizmust hirdető új világban már a felszínen kezdtek megmutatkozni.

Ebben az átmeneti időben születik meg a regénybeli fogadás, amely szerint a történetben soha meg nem nevezett, ám az irodalmi életben igencsak otthonosan mozgó, így akár Poljakovval is azonosítható főhős egy tanulatlan, ismeretlen építőipari segédmunkásból nemzetközi díjnyertes írót farag, ráadásul egy olyan köteg papírral, amelyre csak a mű címét írták rá. A főhős ügyesen mozgatja a szálakat, így hamarosan mindenki az ifjú tehetségről beszél természetesen azt állítva, hogy zseniális művét is olvasták már. (Kísértetesen emlékeztetve ezzel a Karinthy íróbarátaival kitalált, nemlétező Jeopardy-t körülvevő sznob ájuldozásra.) Az ifjú az ismeretlenségből VV Évihez hasonló magaslatokba szárnyal.

És vajon mikor történik meg az elkerülhetetlen bukás? Természetesen későn, hiszen a leleplezés nem csak ennek a Pygmalionhoz vagy a Gólemhez hasonlóan mesterségesen teremtett lénynek a végét jelentené, hanem az egész „nomenklatúráét” is, beleértve ebbe annak a nemzetközi könyvdíjnak, a könyvben szereplő Baker-díjnak a zsűrijét is, amely a nemzetközi sikert megteremti a fiatalembernek.

Jurij Poljakov

Ha a helyzet minden eleme ismerős, az bizonyára nem a véletlen műve, hiszen vérbeli társadalomkritikáról és mindentudó szatíráról van szó. Nemcsak az orosz irodalmi életet jelképező, elképzelt személyiségek helyére tudjuk képzelni a mai magyar irodalmi szcéna szereplőit, hanem ismerjük azokat a mechanizmusokat is, ahogy nemzetközi könyves vagy filmes díjakat odaítélik. És persze ismerjük azt a jelenséget is, amikor az aktuális díjazott művei hirtelen csillagászati példányszámokban fogynak el. De vajon hányat olvastak el Kertész Imre Nobel-díja után elkapkodott köteteiből (és persze a Kertész Ákoséiból, amelyek ugyanakkor ugyanúgy elfogytak)? És hányan vannak, akik az amerikai lelkendezők közül egyáltalán belefogtak a Párhuzamos történetek nagyjából 1500 oldalába?

A Gödölye tejben című regénybe azonban érdemes belefogni akkor is, ha Nádas-mű terjedelme elriaszt. Bár a Poljakovénak szellős a szedése és a felhasznált papír miatt vaskosnak tűnik, valójában otthonos közegben éri magát a magyar olvasó. A regény humorának élvezetét, a remek szórakozást a mai orosz irodalom értő tolmácsolója, Goretity József fordítása is segíti.