A lúzerek hangja | Ben Myers: Green Day

Írta: Mátyus Attila

„Nem szülőknek, nagyszülőknek vagy nyolcéveseknek írom a dalaimat, és kurvára azt mondok, amit csak akarok. Ez a különbség közted és köztem – én azt csinálok, amit csak akarok… Te meg azt, amit mondanak neked. Nyilvánvalóan nem ugyanabban a világban élünk.”

Furcsa dolog úgy írni egy könyvről, hogy a főszereplő együttesnek nem vagy (voltál) rajongója. Ismered őket, kapásból tudsz pár számot, amiket hallottál, és amik tetszettek. Van néhány cd-jük a gyermekeid polcain. Néha te is meghallgatod őket, de ezen kívül semmit nem tudsz róluk. A Green Day-fanokon kívül a legtöbben így vagyunk ezzel. Aki rajongó, ezt a könyvet már réges-régen megvette, rongyossá olvasta, még akkor is, ha jó ötévnyi késéssel jelent meg a magyar könyvpiacon. De mit lehet erről a könyvről írni azoknak, akik eddig nem fedezték fel maguknak a Green Day-t? Hogy tegyék meg! Izgalmas utazás lesz, garantálom.

Ugyanakkor nem könnyű. A legnagyobb probléma ezzel a kötettel a nyomtatásából adódik. Nagyon széles a szedéstükör, vagyis hosszúak a sorok, és sok van belőlük egy oldalon, ezért nehéz olvasni. De ez csak a külső. A belső annál izgalmasabb, már ha nyitottak vagyunk egy kis utazásra az amerikai mindennapokba és a show-biznisz világába. Mert a könyv erről szól, még inkább arról, hogyan lehet valamit, ami pontosan az üzleti világ tagadásaként jött létre, annak részévé tenni – és miként élik meg ezt a főszereplők, akikkel megtörténik.

Az együttes sikerében, mint minden más sikertörténetben benne van a szerencse is. De az ő esetükben alapvetően az egymásra találásuk volt Fortuna kegye. Billie Joe, Mike Drint és Tré Cool együtt lehet az, amit ma Green Day-ként ismerünk. Egy banda, amely elindult az amerikai értelemben vett kissé poros kaliforniai vidékről, és világhírű lett. Egy olyan időben, amikor az a fajta zene, amivel elkezdik a pályafutásukat, egyáltalán nem trendi. Sőt soha nem is volt az. Mert a punk mindig a show-biznisz mostohagyereke volt, és bizonyos értelemben az is lesz, függetlenül a Green Day és az őket követő együttesek sikerétől. A punk egy életérzés, egyfajta lázadás, mint minden nagyhatású és maradandó zenei irányzat. Az igazi punk, miként az igazi blues is mindig ott marad az amerikai vagy más fejlett országok ipari-mezőgazdasági vidékeinek poros kisvárosi klubjaiban. Amit mi kapunk belőle, az egy más, egy átcsomagolt változat.

De akkor mi is a Green Day? Mi a titkuk? A válasz talán Billie Joe egyik kijelentésében van; „Nem szülőknek, nagyszülőknek vagy nyolcéveseknek írom a dalaimat, és kurvára azt mondok, amit csak akarok. Ez a különbség közted és köztem – én azt csinálok, amit csak akarok… Te meg azt, amit mondanak neked. Nyilvánvalóan nem ugyanabban a világban élünk.” Ez a hozzáállás teszi mássá az együttest. Azt tesznek, amit akarnak. Nem hagyják magukat beskatulyázni. Rájuk húzták, hogy punkzenét játszanak, önmaguk is ezt vallják, ez a zenei gyökerük – de folyamatosan feszegetik a műfaj korlátait.

Ma már inkább a rock és pop egyvelegét adják elő, amelyben csak utalások szerepelnek az eredeti zenei stílusra, de világlátásuk szinte semmit sem változott. Maradtak punkok, csak a világ változott körülöttük, és zeneileg jórészt miattuk. Hogy miben? Ismét csak Billie Joe-t idézve: „Egy fazon odajön hozzám és megkérdezi, mi a punk …  Erre odarúgok egy üres üdítős dobozt, és azt mondom: Ez a punk! Erre ő is belerúg a dobozba, és kérdi: Ez punk? Erre én azt mondom: Nem, ez trendi.” Sokan felróják nekik, hogy elárulták a punkzenét, de a szerző, akinek az együtteshez fűződő saját élményanyaga teszi színessé a könyvet, erre frappáns választ ad: „Ha azért utálod a Green Day-t amivé váltak, akkor te változtál meg, és nem ők.”

A Green Day szalonképessé tette a punkzenét. Utánuk hasonszőrű együttesek sora lett sikeres és gazdag, akárcsak ők, mert meg tudták jeleníteni és zenéjükben visszaadni az életérzést, ami nemcsak Amerikában, de a világ minden részén érthető volt a fiatalok számára. Ez az életérzés pedig tömören: a lúzerség. Az, hogy egy átlagos kisember számára a társadalmi felemelkedés kapui gyakorlatilag becsukódtak. Nincs sem amerikai, sem európai, sem ázsiai álom. Már az iskolapadban, belénevelik a gyerekekbe, hogy vesztesek. A három srác pedig paradox módon pont azzal tört ki ebből, hogy megfogalmazta, előadta róla az érzéseit, a gondolatait. Sokan támadják őket szövegeik tartalma miatt. A könyvből kimaradt – mivel a megírása után került piacra, 2009-ben –, hogy a 21st Century Breakdown című albumukat például a Wal-Mart üzletlánc nem volt hajlandó forgalmazni. Ennek ellenére két hónap alatt aranylemez lett és az év legjobb rockalbumaként Grammy-díjat kapott.

Mert „amit … kifejeztek, hűen tükrözi milliók érzéseit – a mi érzéseinket, a kisemmizettek, a jogfosztottak és hatalom nélküli emberek érzéseit.” A lúzer hangja győz.

Adatok: A könyv fülszövege

Ben Myers: Green Day – Amerikai idióták és az új punkrobbanás

Silenos Kiadó, 2009