Philipp Vandenberg: Bíbor árnyak (részlet)

Szerda reggel negyed hétkor egy bomba miszlikre tépett egy sötétkék Volvót, amely a Via Certosán parkolt. A rendőrség kiszállt és vizsgálta a merénylet körülményeit, amely – a maffia régi jó szokása szerint – nem követelt emberáldozatot, de nyilván figyelmeztetésnek szánták.

Az autórobbantás, ha nem is mindennapos Olaszországban, de túlságosan nagy ritkaságnak sem számít. Ez az eset azonban mégis kivételesnek számított, több szempontból is. Először is ott volt a tulajdonos: kivételesen nem – a rendőrség által ismert vagy nem ismert – maffiózóról volt szó, hanem Smolenski bíboros államtitkárról, a római Szentszék második legnagyobb hatalmú emberéről. Ha csak félórával később következik be a robbanás – nyilatkozta a bíboros megkönnyebbülten –, a korai misére menet meghal. Mint a legtöbb bíboros, Smolenski is élt világi életet: volt egy kis lakása a városban is.

Az ok miben-, illetve a tettes kiléte mellett a robbantás két rejtélyes kérdést vetett fel: az első arra a tucatnyi aranyhalra vonatkozott, amikre a roncsok mellett a járdán bukkantak; a második pedig akkor vetődött fel, amikor a megperzselt és elgörbült fémdarabok között egy Leonardo da Vinci-kép darabkái kerültek elő. A vizsgálat megállapította, hogy a darabkák Szent Hieronymus azon fára festett képének részei, amely valamikor Angelika Kauffmann festőnő tulajdona volt. Korábban, egy titokzatos rablást követően a képet feldarabolták: egyik felét egy ócska páncélszekrényre csavarozva fedezték fel, a másikat meg egy susztersámli ülőkéjéhez rögzítették.

Adódott hát a kérdés, vajon melyik gazember törhetett a bíboros életére. Az olasz sajtóban az aranyhalak és a festmény tekintetében egyaránt vadabbnál vadabb feltételezések láttak napvilágot, ezért hát Smolenski bíboros két nap után szükségét érezte, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba – bár a diszkréciót mindennél többre tartotta.

A Kúria heti sajtótájékoztatóján, ahol gyakran órákon át a zsinatok lefolyása, a szentté avatások rendje, továbbá enciklikák, női szerzetesrendek és ökumenizmus volt a téma, a bíboros államtitkárnak most olyan témával kellett foglalkoznia, amely az egyház életét látszólag csak távolról érintette.

A bíboros kimért tőmondatokban fogalmazta meg magyarázatát az aranyhalak rejtélyére: közölte, hogy szenvedélyes akvarista, s a halakat előző este vásárolta, majd a kocsiban hagyta, s úgy tervezte, másnap beviszi a Vatikánban lévő irodájába. Ennyit tehát a halakról.

A Leonardo-kép darabkáit illetően: természetesen másolatról van szó. Az eredeti kép – bárki meggyőződhet róla – természetesen továbbra is a vatikáni múzeum IX., Leonardo-termében függ. A képet egyébiránt ajándékba akarta adni egy lelkésznek.

Ha valaki netán látta, hogy Smolenski egy héten kétszer is egy tucat aranyhalat visz haza nejlonzacskóban, tényleg békés embernek gondolhatta. Ez azonban csak a látszat volt – és, mint jól tudjuk, a látszat gyakorta csal. A bíboros államtitkár az aranyhalas zacskó tartalmát egy hatalmas akváriumba ürítette, ahol már éhes piranhák várták az ebédet. A bíboros némán figyelte meg a természet törvényeinek beteljesülését, míg pár másodperc múlva az aranyhalakból csupán holmi szálkák maradtak.

Ami pedig a levegőbe repült Leonardót illeti – a másolatot, ahogy erre Smolenski rámutatott –, a bíboros államtitkár magyarázata igencsak átlátszó volt. A Messaggero egyik jegyzetében kertelés nélkül tette fel a kérdést: ugyan miért furikázik a Szentszék második legrangosabb embere Róma utcáin egy Leonardo-kép másolatával a csomagtartójában?

Brodka és Juliette természetesen kezdettől nagy figyelemmel követték a tudósításokat – amikor Smolenski neve is felmerült, Brodka még inkább izgatott lett. Azonnal eszébe jutott anyja levele, amit a barátnőjének, Hilda Kellernek írt, s amit Hilda férjétől visszakapott. Ebben a levélben írta Claire Brodka: Smolenski bíboros maga az ördög.

Ez lenne vajon az a Smolenski bíboros?

Nem egy tucatnév, az biztos – hogy két bíborost (ami azért szintén nem egy tucatszakma) is így hívjanak, annak az esélye gyakorlatilag nulla, gondolkodott Brodka. Szinte biztosra vehették hát, hogy Smolenski a kulcsfigurája az eseményeknek, amelyek az őrület szélére sodorták őket.

Titus, a kissé félvilági figura, akiről Brodka továbbra sem igazán tudta, mik is lehettek a valódi szándékai, korábban Bécsben beszélt a Vatikán titkos szervezetéről, a Szent Maffiáról, amely a hívők milliárdos forgalmú konszernjét irányítja.

Számos jel mutatott rá, hogy Titus kijelentéseinek volt alapja. Egyebek mellett Juliette hamisítási botránya is ezt igazolta. Ám ami anyja különös halálát illette… Brodka el sem tudta képzelni, milyen összefüggés lehetett a Kúria és az anyja között.

A Via Andreoli egyik elektronikai üzletében vásárolt egy diktafont, amivel lejátszhatták a mikrokazettákat. Órákon át ültek a panzióban, a szobában, s egyre csak hallgatták a kódolt szövegeket. Minél többet hallgatták a kazettákon rögzített káoszt, annál valószínűtlenebbnek érezték, hogy valaha is megfejthessék a kódolt üzeneteket.

Az látszott, hogy a szervezett bűnözők ugyanabban a kódrendszerben kommunikáltak, s a legrafináltabb módszereket alkalmazták. Olcsó amatőrökről vagy piti kis csirkefogókról szó sem lehetett.

A húsz kazetta – ennyit kaptak Keyserlingtől – kétszeri meghallgatása után Brodka elkezdte a módszeres értékelést. Feljegyezte a gyakran előforduló neveket és kódszavakat, ami meglehetősen fáradságos vállalkozás volt, mert zömében soha nem hallott szavak és fogalmak fordultak elő a szövegekben.

Juliette továbbra is meg volt róla győződve, hogy az egyik hang – aki Molochnak hívta magát – Alberto Fasolinóé. Az egyértelműnek tűnt, hogy a titkos szervezet központi figurái Asmodeus és Belfegor. Az ő nevük fordult elő leggyakrabban, és parancsoló, öntelt modoruk is erre mutatott. Egy másik figura, bizonyos Adrammelech mintha valami ellentétben állt volna Belfegorral; de közelebbit erről sem lehetett megtudni a felvételekből. Az egyetlen női hang Lilithé volt: ő is többször szerepelt. Baalzebuth, Nergal és Belial nyilvánvalóan csak mellékszereplői voltak a különös történetnek, mégis rendszeresen megbízták Fasolinót különböző feladatokkal. Egyszer-kétszer más kódolt nevek is felbukkantak, de ezeket Brodka – többnyire azért, mert érthetetlenek voltak – nem tudta feljegyezni.

Hat órát töltöttek a vartyogó diktafon előtt. Juliette holtfáradtan jegyezte meg:

– Kezdem érteni, miért adta oda Keyserling olyan készségesen a kazettákat.

Brodka szórakozottan bólintott, és századszor is meghallgatta Asmodeus hangját a kazettáról, amint épp kiad néhány értelmetlen parancsot.

– Neked nem tűnt fel valami ezen a felvételen? – kérdezte, és Juliette-re pillantott.

– De… mindegyiknél hallható az a jellegzetes harangszó a háttérben.

– Elég ritka az ilyen négyes hangzás, nem gondolod?

– Szerintem is. Mire mehetnénk vele?

– Hm… Ha egy kis szerencsénk van, megtudhatjuk, hol tartózkodott az illető, miközben Fasolinóval beszélt.

Jóformán be sem fejezte a mondatot, kivette a kazettát a diktafonból, és másikat tett be. Ismét Asmodeus volt az, valami kódolt megbízással, ezúttal számkódokkal volt tele a szöveg. Valahogy az egész olyan hülyén hatott: felnőtt emberek kémesdit játszanak – mint anno a hidegháború idején, amikor az NDK államvédelmi szervezete hosszúhullámon, egész Európában foghatóan, szigorú rend szerint beolvasott számkódokat közvetített az ügynökeinek. És akkor… az a jellegzetes harang Asmodeus e felvételén is megszólalt.

– Már megint, hallod? – kérdezte Juliette, és felemelte a mutatóujját. – Most már semmi kétség, ez a két hívás ugyanarról a helyről jött.

Brodka további felvételeket is berakott Asmodeus hangjával, ezekről azonban hiányzott a harangszó.

– Nem harangoznak egész nap – jegyezte meg Brodka csalódottan.

Juliette, akinek már pattanásig feszültek az idegei, sóhajtva kérdezte: – És akkor most, e mélyreható felfedezés után mihez kezdünk?

– Épp azt akarom elmondani. – Brodka felállt, és tenyerével az asztalra csapott, hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. – Azt fogom tenni, amit a világon mindenütt ilyen helyzetben minden kódfejtő: addig hallgatom a felvételeket, amíg rá nem jövök, mi rejtőzhet mögöttük. Ez ennyire egyszerű.

– Egyszerű? Akkor nyilván tudsz majd nélkülözni! – Juliette felugrott, és le-fel rohangált a szobában. – Te érzékeled egyáltalán, hogy lassan, de biztosan bekattanunk? Hogy már nem is tudunk normálisan gondolkodni, normálisan beszélni? Hogy minden egyes cselekedetünk igazi csemege lehetne akármelyik pszichiáternek?! Az is lehet, hogy pont ezt akarják. Talán az a kurvára titkos céljuk, hogy a diliházban végezzük. De hát rajtunk múlik, hogy meghiúsítsuk. Fejezzük már be! Tűnjünk el a francba, és kezdjünk új életet! Ez itt már nem az. Ez csak apránként adagolt öngyilkosság.

Brodka figyelmesen végighallgatta. Ha csak a szívére hallgat, igazat is ad neki. Ám az esze valami mást súgott: – Juliette, hónapok óta pattanunk le erről a gumifalról. Most először érzem, hogy találhatnánk valami kapaszkodót, most talán lenne esélyünk, hogy kiderítsük, mi ez az összeesküvés. Arnolfo Carraccitól fantasztikus anyagot kaptunk. Tudom, hogy megfejtette volna a kódokat; és már rég nem itt tartanánk. Hogy átvert volna, azt meg kizártnak tartom: olyasmi mozgatta, ami még a pénzéhségnél is erősebb – a bosszúvágy. Juliette, én egyszerűen nem tudom most feladni. Ha már nem bírod, megértelek, ha most hazamész.

Juliette ekkor a nyakába borult. – Nem úgy értettem! Ne haragudj rám… az ilyen napok egyszerűen kiborítanak. Úgy érzem, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenünk.

Úgy kapaszkodott, hogy Brodka hátába vájta a körmeit, hogy a férfi felszisszent; hozzátapadt, mint egy gyerek, aki fél valami ismeretlen szörnytől.

És ekkor Juliette kimondta, ami már rég nyomta a szívét: – És ami a legrosszabb… erre az egészre lassan a szerelmünk is rámegy.

A mondat valósággal megállt a levegőben. Brodka legalábbis egyfolytában hallotta. Össze kellett szednie magát, hogy meg tudjon szólalni.

Végül nagy nehezen, lassan annyit mondott: – Én ugyanazt érzem irántad, Juliette! Szeretlek. És ha most nem mutatom ki úgy, mint korábban, annak tényleg csak ez az átkozott helyzet az oka.

Percekig álltak, mozdulatlanul, szorosan átölelve egymást. Aztán Brodka kibontakozott az ölelésből, és fáradt hangon azt mondta: – Hidd el, nekem is lenne jobb ötletem, mint egy rohadt hotelszobában idióta telefonbeszélgetéseket hallgatni.

Juliette leült a karosszékbe és hátradőlt. Elgondolkodott. – Meg kell osztanunk a feladatokat – mondta. – Egy ideje csak koloncnak érzem magam. Pedig én is tudnék tenni valamit, hidd el.

– Megpróbálhatnád kibogozni, kik rejtőznek a fedőnevek mögött – válaszolta Brodka, és felvett az asztalról egy cédulát a nevekkel. – Nyilván mindegyiknek van valami jelentése: biztos, hogy nem sima fantázianevek. Molloch, például, ha jól emlékszem, valami közel-keleti bálvány. Akik ezt a titkos szervezetet vezetik, nem hülye gyerekek: jól képzett, valószínűleg nagyon is intelligens emberek. A sima maffiózókat máshogy nevezik: tudod, van Padrone vagy Boss, esetleg Capo – és mellé mindig van valami gúnynevük is. Egy olyan nevet, mint mondjuk az Adrammelech, két percig se tudnának megjegyezni.

Juliette újra megnézte a neveket a papíron: Asmodeus, Belfegor, Molloch, Adrammelech, Lilith, Baalzebuth, Nergal, és Belial.

Azt is megmondhatnád, okoska, melyik tudakozót hívjam fel a nevek miatt, akarta Juliette mondani – de azután összeharapta a száját. Nagylány már, majd megoldja egyedül.

De Brodka ismét sikerrel olvasott a gondolataiban, mert azt mondta: – Fogalmam sincs, hol lehetne legegyszerűbben kideríteni – de hát okos kislány vagy… – azzal a diktafonhoz ült, és betette a soron következő kazettát.

Juliette zsebre dugta a cédulát, sötét blézerét a vállára vetette, arcon csókolta Brodkát, majd magabiztos léptekkel elindult.

(Boda András fordítása)

Bővebben a könyvről: A pokolba vezető út

Adatok: A könyv fülszövege

Philipp Vandenberg: Bíbor árnyak

K.uK. Kiadó, 2008