Soha Többé Kölcsön Nem Adható | Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó

Írta: Domokos Áron

Tizenöt éven keresztül vadásztam rá. Módszeresen és kitartóan kutattam utána. Hónapról hónapra rászántam pár órát a keresésére. A szemem kiélesedett, a koncentrálóképességem megnőtt, a térdem és a reményizmaim viszont mintha kopni kezdtek volna, az antikváriusok meg halálosan rám untak.

Lassan már azt is elfelejtettem, miről szólt, és egyre inkább csak képzelegtem róla, semmint emlékeztem volna rá igazán. Egyszerre voltam megszállott Grál-lovag és szarvasgomba után szaglászó vaddisznó. Fantáziafutamaimban a világ legizgalmasabb könyveként jelent meg előttem. Cseresznyepiros színe van. Kék csík fut végig rajta, és kékkel írták rá a szinte megjegyezhetetlenül hülye címét is: Ha egy téli éjszakán egy utazó. Alig valamivel nagyobb a tenyeremnél, és az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár-sorozatában jelent meg.

Úgy jártam ezzel a könyvvel, mint a legtöbb gyanútlan ember, akinek véletlenül a kezébe nyomnak egy „furcsa” kötetet, ami – maga se tudja, miért –, de elvarázsolja, aztán hamarosan visszakérik tőle. Ez a regény letegezett – és ez kivételesen mégsem zavart. Már az első soraival megnyert: „Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán Az utazó-t kezded éppen olvasni. Engedd el magad. Szedd össze magad. Száműzzél most minden egyéb gondolatot. Hagyd, hogy környezeted, a világ, semmivé váljék.” Ha megkérdeztek, miért rajongok érte, és egyáltalán tényleg létezik– e, hisz a kölcsönkönyvtárakban és az antikváriumokban sosem volt fellelhető, csak annyit tudtam mondani, hogy létezik és piros. Vagy bordó?

Abban viszont biztos voltam, hogy ennél rafináltabb iromány nem létezik. Ebben a regényben olvastam ugyanis a legizgalmasabb történeteket, amik azért (is) voltak olyan csábítóak, mert sosem fejeződtek be, ráadásul folyamatosan és többszörösen egymásba nyíltak. Ebben olvastam még a legviccesebb udvarlásról is, na meg két elképesztően érdekes nőről, egy rejtélyes halott nyelvről és a hozzá tartozó eldugott egyetemi tanszékről. És ebben olvastam a legizgalmasabb gondolatokat magáról az olvasásról.

És most itt van. Kézzelfoghatóan, szagolgathatóan, gyűrhetően, aláhúzogathatóan, és Soha Többé Kölcsön Nem Adhatóan. Huszonhat év után újra kiadva. Szenzáció stb.

Gyorsan ki is szúrtam az ismerős részeket az olvasáshoz szóló szerelmes vallomásokból: „Számomra az olvasást megelőző perc a legfontosabb. Olykor már a cím is vágyat ébreszt bennem egy olyan könyv után, ami tán nem is létezik. Máskor az incipit, az első mondatok” – mondja az egyik szereplő, és újra egyet kellett értenem vele. „Nélkülözhetetlen számomra az olvasmány ösztönzése – mondja egy másik –, a tartalmas olvasmányé, még ha pár lapnál többet nem is tudok elolvasni egy-egy könyvből. De nekem már az a pár oldal is világokat tár föl, végtelen világokat.”

A Ha egy téli éjszakán egy utazó valójában egy regény az olvasás öröméről, melyben a főhős az Olvasó, aki tízszer kezd el olvasni egy regényt, de rajta kívül álló okokból sohasem tudja befejezni, mert mindig egy másik történetbe botlik. Természetesen mi is elolvassuk ezeket a baljósan ígéretes regénytöredéket, és mi is nyomozunk az Olvasónak nevezett főhőssel (és az Olvasónővel) az elveszett történetek után.

A teljes cikk a Könyvjelző 2011 májusi számában olvasható.

Adatok:  A könyv fülszövege

Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó

Európa Könyvkiadó, 2011