Szivárgó könnyek – Egy néma kiáltás Csádban (film)

Írta: Nádudvari Anna

Afrika országai, az azokban történtek eléggé egybemosódnak még az irántuk aránylag érdeklődő európaiak számára is. Polgárháborúk, törzsi leszámolások, puccsok, diktátorok, menekültek… Mindezek szinte bármelyik afrikai államra jellemzőek lehetnek, vagy legalábbis bármelyikben felüthetik a fejüket.

A térképen rendre vonalzóval meghúzott országhatárokat láthatunk a kontinensen. Itt nem történelmileg alakultak ki államok, hanem a gyarmattartók osztották fel egymás közt a területeket, majd a gyarmatok megszűntével hátrahagyták az addig uralmuk alatt volt mesterséges képződményeket. Hátrahagyták a nyelvüket, többé vagy kevésbé meggyökereztetett kultúrájukat.

A Csád Köztársaságban, Közép-Afrika sivatagi országában franciául beszélnek. Vagy arabul. Arab a főváros neve is: N’Djamena. Ha lefordítjuk: Hagyjanak békén minket! Sajátos városnév. Az északi, mohamedán vallású, világos bőrű, félnomád tubuktól származik, akik évszázadokig uralkodtak a délebbre élő fekete földművelők, elsősorban gyapottermelők fölött. Majd jöttek a francia gyarmatosítók, s iskoláikban kiművelték a feketéket…

Az 1960-ban önállósodott Csád Köztársaságban tehát megvan az ok, az alap a hatalomért folytatott harcra. A tubukat támogatták a líbiaiak, a feketéket a franciák, de 1980-ban az amerikaiak is beavatkoztak a belügyekbe, mégpedig két egymással rivalizáló tubu törzsi vezető egyikének az oldalán.

A film, az Egy néma kiáltás – eredeti címe Un homme qui crie, vagyis Egy ember, aki kiált, s ez az a ritka eset, mikor a magyar címet találóbbnak érezhetjük – kezdetén béke honol. A fővárosi szálloda kertjében kialakított medencében főleg fehérek, feltehetően európaiak lubickolnak, s nem akárki vigyáz a biztonságukra, Adam, Közép-Afrika hajdani, immár nem fiatal úszóbajnoka. Munkájában segíti a fia is, a húszéves Abdel.

Az első konfliktus banális, bárhol előfordulhatna. Új tulajdonos, a fiatal, kínai Wang asszony veszi át a szálloda vezetését. Átszervezi a személyzetet, az idősebb dolgozókat elbocsátja, félreállítja. Adam úszómesteri munkakörét mostantól a fia látja el, rá a portási teendőket osztják. Ahogy megjelenik az elbocsátott elődjére méretezett, neki túlságosan szűk, túlságosan rövid portás egyenruhájában, a nézőnek Wilhelm Marnau 1924-es német filmklasszikusa, Az utolsó ember jut az eszébe. Annak a hősét éppen a portás egyenruha tette „valakivé”, s mikor illemhely őrré fokozták le, omlott össze. De hát más idők, más helyszínek – lényeg a lefokozás.

Az ismerősei által csak Bajnoknak szólított Adamot eltávolították a víztől, régi dicsősége elemétől. Portásként ül őrhelyén, az arca látszik, aztán már csak a szeme, s döbbenten fedezhetjük fel, amint nagyon lassan szivárogni kezd belőle a könny.

Megint változik a helyzet. Valahol, a fővárostól távol lázadók keltek fel a kormány ellen. Össze kell fogni velük szemben. A körzeti megbízott folyton abajgatja Adamot, segítse ő is az összefogást. Pénzzel járuljon hozzá, hogy a kormányerők sikerrel vehessék fel a harcot a lázadókkal – Adamnak azonban nincs pénze.

A fiát, Abdelt erőszakkal elhurcolják katonának. Adam megint elfoglalhatná régi helyét az úszómedencénél, de most már egyáltalán nincs úszómesterre szükség, a szállodát mindenki elhagyta, el a vendégek, de a személyzet is. A főváros lakossága menekül, fejvesztett tömeg hömpölyög az utcán, Kamerunba mennek, mondják.

Maliból pedig éppen most érkezik Adamékhoz Abdel barátnője, gyermeket vár. Idegtépő egymásra utaltságban élnek, csöndben, hírek nélkül, mígnem egy sebesült katona érkezik egy magnókazettával, melyen Abdel üzen gyermeke anyjának.  „Ez itt a pokol” – halljuk a hangját, s az apja, Adam öreg oldalkocsis motorkerékpárján elindul a fiához.

Sebesülten találja. Nem törődik semmivel, az oldalkocsiba ülteti, fekteti, s tart vele hazafelé. Hosszú az út. Legalábbis annak hosszú, aki már haldoklik. Adam most bevallja a haldoklónak, amit az már eddig is tudott, hogy ő ajánlotta fel a hadsereg számára. Ő vitette el katonának. Mert nem tudott anyagi támogatást nyújtani az államnak? Mert haragudott a fiára, amiért az akaratlanul is, de kitúrta oly nagyon szeretett pozíciójából? Mindegy már. Abdel nem is tesz szemrehányást. Arról beszél, amit még szeretne: úszni egyet a folyóban.

Az utolsó képeken a folyóban vannak mind a ketten. Adam lépdel, a láthatárt nézi. A holttest, a fia teste, amit magával vitt, amit a vízre tett, már egy hullámvonal csak a folyó felszínén. Egyre keskenyedik, egyre távolodik. Csillog a víz, tűz a nap, a kegyetlen, forró napsugarak alatt eggyé válik minden, ami addig külön létezett a világon.

Kapcsolódó cikk: A rendező a filmről

Mahamat-Saleh Haroun: Egy néma kiáltás (Un homme qui crie / A screaming man), 2010 – francia-belga-csádi filmdráma

Magyarországi bemutató dátuma: 2011. január 20. (Forgalmazó: Mokép)

Rendező: Mahamat-Saleh Haroun
Forgatókönyvíró: Mahamat-Saleh Haroun
Operatőr: Laurent Brunet

A főbb szerepekben:

Youssouf Djaoro (Adam)
Dioucounda Koma (Abdel)
Hadje Fatime N’Goua (Mariam)