Alessandro D’Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér (részlet)

Nem félek én semmitől. Harmadikos gimnazista vagyok. Humán gimibe járok. A szüleim döntötték el. Nekem lövésem nem volt. Anyu humán gimibe járt. Apu humán gimibe járt. A nagyi maga a megtestesült humán gimi. Csak a kutyánk nem járt oda.

Rácsodálkoztat a világra, kitágítja a látóhatárodat, rendet rak a fejedben, rugalmasságra tanít…

És egy perc nyugtod sincs tőle reggeltől estig.

Ez az igazság. Semmi értelme ebbe az iskolába járni. A tanárok legalábbis soha egy szóval se magyarázták meg. Első nap a gimiben: bemutatkozás, ismerkedés az iskola épületével és a tanárokkal. Afféle állatkerti séta. A tanárok mint valami védett állatfajta, amely reményeink szerint végérvényesen ki fog halni…

Aztán egy-két szintfelmérő teszt, hogy kiderüljön, ki hol tart. E szívélyes fogadtatás után pedig… maga a pokol: árnyakként meg porként lebegünk benne. Leckék, előadások, feleltetések, mint még soha. Felsőben fél órát ha tanultam, sokat mondok. Utána foci bármilyen pályára emlékeztető helyen, legyen az az előszobánk vagy a házunk előtti parkoló. Legrosszabb esetben foci a PS-en.

A gimi teljesen más ügy. Már elsőben is, ha át akartál menni, tanulnod kellett. Én így se sokat tanultam, mert az ember azt csinálja, amiben hisz. Márpedig soha egy tanárnak sem sikerült elhitetnie velem, hogy érdemes. Ha pedig azoknak sem sikerül, akik ennek szentelték az életüket, én minek is strapálnám magam?

Beleolvastam az Álmodozó blogjába. Bizony, a helyettes töri- meg filótanár blogot ír, és én kíváncsi vagyok a szövegére. A tanároknak nincs valódi életük az iskolán kívül. Az iskolán kívül nem léteznek. Ezért aztán látni akartam, miről ír olyasvalaki, akinek elméletileg nincs miről írnia. Egy filmről ír, amit ezredszer látott: a Holt Költők Társaságá-ról. Hogy neki is szenvedélye a tanítás, mint a főszereplőnek. Hogy ez a film ébresztette rá, mi dolga van ezen a földön. Aztán ezt a rejtélyes, de szép mondatot írta: „Leszakítani a szépséget, bárhol teremjék is, és megajándékozni vele a közelemben lévőket. Ezért vagyok a világon.”

Jó a szövege az Álmodozónak, azt azért meg kell hagyni. Két mondatból kiderül, hogy megértette az életét. Persze, ő harmincéves, volt ideje megérteni az életét. De akkor se tudja mindenki ilyen világosan el is mondani. Annyi idős volt, mint én, amikor megálmodta az álmát. Megpillantotta a célt, és el is érte.

Én tizenhat vagyok, és nincs semmi különösebb álmom, csak amit éjjelente álmodom, de azt reggelre elfelejtem. A ká-betűs-Erika azt mondja, hogy az álmaink a reinkarnációból jönnek, az előző életünkből. Mint az a focista, aki állítólag vadkacsa volt az előző életében, és talán ez segített neki ilyen sokra vinni a fociban. A ká-betűs-Erika azt mondja, ő jázminbokor volt. Attól olyan illatos mindig. Nekem tetszik a ká-betűs-Erika illata.

Szerintem én egyszer se születtem újjá. De ha választhatnék, akkor azt hiszem, nem növény lennék, hanem inkább valamilyen állat: oroszlán, tigris, skorpió… A reinkarnáció persze nehéz ügy, de túl bonyolult, most nem tudok vele foglalkozni, különben sem emlékszem, hogy milyen volt, amikor oroszlán voltam, bár a sörényem megmaradt, és az oroszlán erejét is érzem az ereimben. Ebből gondolom, hogy oroszlán voltam, és ezért Leo a nevem. A leo latinul oroszlánt jelent, a leo rugiens pedig üvöltő oroszlánt.

Mindenesetre most harmadikos vagyok, miután sikerült majdnem csont nélkül átvészelnem az első két évet. Elsőben pótvizsgáztam görögből meg matekból. Másodikban csak görögből. A görög a suliban az, ami a kajában a zöldség. Rossz ízű, és csak arra való, hogy segítse a bélműködést, azaz hogy becsinálj a feleltetés napján…

A Massaroni miatt volt. A legszigorúbb tanár az egész suliban. Kutyabundát hord, mindig csakis ugyanazt. Kétféleképpen tud felöltözni: télen, ősszel meg tavasszal a kutyabundát hordja, nyáron meg… a nyári kutyabundáját. Hogy élhet így valaki? Lehet, hogy az előző életében kutya volt? Szeretek előző életeket kitalálni az embereknek, így próbálom megmagyarázni a tulajdonságaikat.

Beatrice például holtbiztos, hogy csillag volt az előző életében. Több száz méterről is észreveszi az ember, ahogy csillog a haja. Ki tudja, sikerül-e megcsókolnom egy szép napon. Mellesleg nemsokára szülinapja lesz. Lehet, hogy meghív a bulijára. Ma délután elmegyek a suli elé a megállóba, hogy találkozzam vele. Beatrice vörösbor. Megrészegít: szerelmes vagyok belé.

***

Amikor délután meccs van, semmi másra nem jut idő. Az embernek föl kell rá készülnie agyilag, rá kell hangolódnia érzelmileg. Minden mozdulat roppant jelentőségre tesz szert, és mindennek tökéletesnek kell lennie. A kedvenc pillanatom az, amikor fölhúzom a sportszárat: lassan végigsimítja a lábszáramat, mint valami harci viselet, mint a középkori lovagok lábvértje.

Ma negyedik bések ellen játszunk. Az úrifiúk osztálya. Muszáj véresre vernünk őket. Kalózok kontra Nagymenők. Az eredmény nem lehet kétséges. Csak a halottak száma. A lehető legtöbbet kell kinyírnunk közülük. A harmadik generációs pálya műfüve megbizsergeti minden porcikámat. Máris ott virítunk a még mindig meleg őszi napsütésben, piros mezünkön középen a halálfej, alatta a felirat: Kalózok. Itt vagyunk mindannyian: Niko, a Kócos, a Létra meg a Szivacs, aki nem is kapusnak néz ki, hanem inkább páncélozott ajtónak. A harci kedvünk is velünk van. Ez a lényeg. Amazok pattanásosak, és inkább Balfékeknek néznek ki, mint Nagymenőknek.

Annyi idejük sincs, hogy ráeszméljenek, kivel állnak szemben, és máris két góllal vezetünk. Az egyiket Niko lövi be, a másikat én. A tizenhatos kalózai. Csukott szemmel, egymásnak háttal is mindig tudjuk, hol van a másik: mint két testvér. Miközben a gyilkosan pontos saroklövésem fölött ujjongok, megpillantom Silviát. Egy kupacban ülve nézik a meccset, ő meg a többi lány: a ká-betűs-Erika, Elektra, Simo, Eli, Fra meg Barbie. Beszélgetnek. Mint mindig. A lányok fütyülnek a meccsre. Egyedül Silvia tapsol meg a gólomért. Puszit dobok neki, mint a híres focisták, amikor megköszönik a biztatást a szurkolóknak. Egy napon Beatrice fog majd puszit dobni nekem. A legszebb gólomat fogom neki ajánlani, odafutok a közönséghez, hogy mindenki lássa a feliratot a trikómon: „I belong to Beatrice”.

Meghalt az Argentieri férje. Nem is jön vissza tanítani, úgy döntött, hogy idő előtt nyugdíjba vonul. Össze van omolva. Persze ott vannak mellette a gyerekei, de a férje volt az élete értelme, már régen nem a töri meg a filó. Az Álmodozó velünk marad: a helyettesek tényleg szerencsétlenséget hoznak. Meghalasztják a szegény tanárnők férjeit, csak hogy munkához jussanak.

Mindenesetre ott kell lennünk az Argentieri férjének a temetésén, márpedig nekem fogalmam sincs, hogy kell ilyenkor viselkedni. Nem tudom, mit vegyek föl. Silvia, az egyetlen nő, akiben stílus dolgában megbízom, azt mondja, sötét cuccokat kell fölvennem, mondjuk sötétkék pulóvert meg inget. A farmer is jó lesz, tekintve, hogy nincs más gatyám. A templomban egy csomó ember van a suliból. A padsor végében ülök le, mert azt se tudom, mikor kell fölállni, mikor lehet visszaülni. És ha szembetalálkozom a tanárnővel? Mit kell mondani ilyen helyzetben? Az, hogy részvétem – így kell mondani? –, olyan közönségesen hangzik. Jobb, ha meghúzódom a félhomályban, elvegyülök a tömegben, láthatatlan és jelentéktelen figuraként.

Az a pap mondja a misét, aki a vallásórákat is tartja nekünk: Gandalf, ez a picurka ember, szinte törpe, az arca meg csupa derűs és eleven ránc, ezért hívja mindenki Gandalfnak, mint A Gyűrűk Ura mágusát.

Argentieri tanárnő az első padban ül, kívül feketében, belül fehéren. Zsebkendőjével törölgeti a könnyeit. Mellette ülnek a gyerekei, egy negyven körüli férfi meg egy valamivel fiatalabb nő, egész jó bige. A tanárok gyerekei mindig titokzatosak, mert sose lehet tudni, hogy normálisak-e: tuti, hogy reggeltől estig órát tartanak nekik! Szörnyű lehet…

Viszont az Argentieri sír, emiatt sajnálom. A végén – tudtam! – összetalálkozunk, ő rám néz, és úgy érzem, vár valamit. Rámosolygok. Más nem telik tőlem. Ő lesüti a tekintetét, és kifelé indul a koporsó mögött. Hát én tényleg egy kalóz vagyok. Szembejön velem egy nő, akinek meghalt a férje, és én egyvalamire vagyok képes: mosolygok. Bűntudatom van. Talán mondhattam volna neki valamit. De bizonyos szituációkban nem tudom, hogy viselkedjek, nem tehetek róla.

(Gál Judit fordítása)

Bővebben a könyvről: A szerelem színei

Adatok: A könyv fülszövege

Alessandro D’Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

Európa Könyvkiadó, 2011