Pethes Mária: A honvágy állandósága

Ha álmaidban felsír egy vadgalamb,
anyád hangját idézi. Sokáig visszhangzik
benned, mint közeli találkozás öröme.
A bánat mágneses terében élsz. Az óramutató
kattanása megrezegteti a levegőt.
Három óra. Ez az elhalasztott exitus ideje.
Van benne valami fokozott boldogság.
Mint a késleltetett ejtőernyőnyitással végzett ugrás.
Nagy akaraterő szükséges ahhoz, hogy kellő időben
vessünk véget a szabadesésnek.

*

Az érkezés örömébe mindig egy elhagyott
helyszín fájdalma vegyül. Agyadba üreget váj
és belülről orrba vág a félelem. A vér kis térképet
pettyez ingedre. Azt böngészed, hogy
tévedhetetlenül megtaláld az utat a szecessziós
díszek alatt roskadozó fasorban. Fenyőcinke tolla
villan, mint vasutas zseblámpa fénye.
Félbehagyott versek zsongásában haladsz.
Állandó honvágy gyötör. Az öröklét ígéretét dalolja
feletted egy madár. Megrepeszti az ég kristálykupoláját.
Reggel ezért lesz a fűszálakon az a sok kristályszilánk.

*

A szerelem idolja, ölelkező fák Laokoon-csoportja
mellett mész és arra vágysz életed egyre szűkülő
terében, hogy megöleld azt, aki nem húzza át neved
az emlékezetében. Kiszolgáltatod magad az örökkének.
Ennél sebezhetőbb nem lehetsz. De már művészi szintre
emelted a tévelygést. Életrajzodban totemoszlopot
épít a veszteség, s az idő azok nevét faragja rá, akik szerettek.
Belevakulsz az emlékek ívhegesztő fényébe. Senki nem lát,
azt az egyet kivéve, akit ma megölelsz, s akinek sejtelme sincs,
hogy közben elmúlik az üresség, amitől annyira rettegsz.

*

Új helyet keresel magadnak, mint kedves tárgyaidnak
az életedben. A soha sem késő frázisának emlékművet
emelsz. Mint levélen billegő harmaton, átsüt emlékeiden
a Nap. Az elszakadás márvány keresztjét hordozod.
Sziklanehéz. Gondolatok matrjoskababáit rendezgeted.
Már nem kérdezel. A válaszok benned keringnek.
És tudod, melyik akad el a szívedben
majd egy végzetes napon.

*

Gránátalma illatú volt a kert. Hullott levelekre
fröccsent a leve. Akár a disznóvér, mondtad,
miközben én rejtélyes tárgyak körvonalába
kapaszkodtam, nehogy felszippantson
az átélt élmény. Vagy tekinteted mélye.
Ismerem a mindennapok nehézkedési törvényét.
Olyan elszántan igyekszem a magasba, ahogy
elnehezült hattyú száll fel a vízről. Idegen életek
csendjébe hallgatózom. A magamét már kiismertem:
borostyánba kövült bogár kiáltása. Rám fonódik
az öregség indája, én Szerelmesemre. És harmadnapon
úgy találnak ránk, mint vulkániszapba
zárványozódott emberpárra.