Margaux Fragoso: Csak ha te is akarod (részlet – Előszó)

„Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimmetriád?”

William Blake: A tigris
(Szabó Lőrinc fordítása)

„Áruld el nekem, Uram, miként hagyhattál
annyira magára egy gyermeket,
hogy megtalálja az utat hozzám? ”

Toni Morrison: Nagyonkék
(Lázár Júlia fordítása)

 

 

Előszó

 

Peter Curran halála utáni nyáron kezdtem el írni ezt a könyvet. Hétéves voltam, amikor Peter Currant megismertem, és azt követően tizenöt évig, hatvanhat éves korában elkövetett öngyilkosságáig volt viszonyunk.
Azért kezdtem el leírni életem történetét, mert reméltem, hogy megérthetem, ami velem és vele, ami köztünk történt. És amikor nem dolgoztam ezen az íráson, amikor egy polcon kucorogtam gardróbszobámban, éreztem jelenlétét; éreztem abban a kétségbeesésben, ami pontosan délután két órakor szokott rám törni, amikor Peter értem jött és autókázni vitt; éreztem délután öt órakor is, amikor fejemet mellkasára téve felolvastam neki; és este hétkor is, amikor magához ölelt; és kilenckor, amikor éjszakai kocsikázásunk kezdődött a weehawkeni Boulevard Easttől a River Roadon át a Royal Cliffs Diner nevű helyig, ahol vettem egy kávét mindig hét cukorral és jó sok tejszínnel, és hozzá mazsolás-tejszínes piskótát vagy rizspudingot, ha egy kis változatosságot akart. Amikor visszaértem a kocsihoz (Granada, Cimarron, Escort vagy fekete Mazda), elindultunk, amerre jöttünk, a River Roadon, a Boulevard Eastre, végig a drága Anna- és Viktória-korabeli és neogót házak előtt, és közben bámultunk át a Hudson folyó túlpartjára, ahol a felhőkarcolók szelvényei ezernyi tükörként szórták a fényt; máskor meg leparkoltunk, és néztük a vihart.
Egyik búcsúüzenetében Peter azt javasolta, hogy írjak visszaemlékezést az együtt töltött időnkről, amit ironikusnak találtam. A mi világunk csak titkolózásban létezhetett; ha elvették volna belőle a hazugságokat, a titkos nyelvet, a lopott pillantásokat, a jeleket és a felzaklató kísértéseket, akkor nem maradt volna belőle semmi; és ha mindezt akkor vették volna el, amikor húsz vagy tizenöt vagy tizenkét éves voltam, akkor megöltem volna magamat, és akkor most nem lenne látható a hazugságoknak, a titkos nyelvnek, a lopott pillantásoknak, a jeleknek és a felzaklató kísértéseknek e kis szigete. Mindezek a titkos dolgok együtt valamiféle mesterkulcsot alkottak; és persze, ha megkérdezel egy lakatost, vajon létezik-e olyan mesterkulcs, amely a világ minden zárát kinyitja, nyilván azt mondja, hogy nincs ilyen, de olyan kulcsot lehet készíteni, ami egy épületen belül minden zárat nyit. Lehet úgy tervezni a zárbetétek apró fogait, hogy megfeleljenek a szóban forgó kulcs tollainak, de lehetetlen olyan kulcsot reszelni, amely minden már meglévő zárat nyitni képes. Peter tudta ezt, mert egyszer egy egész kórháznak tervezett mesterkulcsot; autodidakta lakatos volt, esténként könyvtárakban tanulta a szakmát, és persze a gyakorlatban is, miután beügyeskedte magát erre a terepre.
Képzelj el egy hét év körüli kislányt, aki az automatából kijövő gumilabdák közül a pirosakat szereti, de hátrahagyja a kékeket és a zöldeket; egy kislányt, akinek tornacipője fűzőtlen, akinek combja pénzbedobós fém pónilovak oldalát szorítja a Pathmark Super Centerben; egy kislányt, aki fél a jokertől a kártyapakliban és ragaszkodik hozzá, hogy vegyék ki azokat játék előtt; egy kislányt, aki félve tiszteli az apját és nem szereti a kirakós játékokat (unalmasak!); egy gyereket, aki szereti a kutyákat, a nyulakat, az iguánát és az olasz krémfagylaltot; egy kislányt, aki szeret motorozni, bár a hétéves kislányoknak ritkán van lehetőségük motorozni; egy kislányt, aki (soha) nem szeret hazamenni, mert Peter háza olyan, mint egy állatkert, de legfőképpen azért nem szeret hazamenni, mert Peterrel jó lenni, Peter olyan, mint ő, csak nagyobb és olyasmiket tud tenni, amiket ő nem.
Talán tudta, hogy az ember sejtjei hétévente megújulnak, hogy minden hétéves ciklus után más ember alakul ki az atomok régi hálózatából. Tegyük fel, hogy a következő hét évben ez a férfi, Peter, átprogramozta ennek a kislánytestnek az összes zsizsegő sejtjét. Hogy okosan memorizálta a lány útját az örömhöz, és követte a vágyhoz vezető könnyű ösvényeken, a jégkrémek és egyéb nyalánkságok iránti vágyában, abban, hogy meztelen felsőtesttel járjon, mint a fiúk, és abban, hogy szerette kutyák rózsaszín nyelvét érezni az arcán és nézni, ahogy nyulak rágcsálnak ropogós, zöld ennivalót. Később ez a Peter szorgalmasan tanulta a Madonna-számok szövegeit, még később pedig húsz Nirvana-dal címét magolta be.

Négy hónappal Peter halála után interjút készítettem egy börtönőrrel, pontosabban egy nevelőtiszttel az egyetemi lapnak. A Journal Square környékén, a nő műteremlakásában ücsörögtünk, Jersey Cityben; kamillateát iszogattunk és csevegtünk. Említettem, hogy könyvet írok éppen. Tudni akarta, milyen könyvet, és megmondtam, hogy egy pedofilról szól, de még csak vázlat… Még nagyon elnagyolt a szöveg. Megkérdeztem tőle, hogy a munkájából adódóan ismer-e pedofilokat.
– Pedofilokat? Persze. Ők a legjobb rabok.
– A legjobbak?
– Persze. Kedvesek, udvariasak, nem csinálnak semmi botrányt. Igen, asszonyom, nem, asszonyom. Ilyen a stílusuk.
Volt valami a nyugalmában, ami arra késztetett, hogy beszéljek.
– Azt olvastam valahol, a pedofilok azzal racionalizálják, amit tesznek, hogy úgy gondolják, kölcsönös beleegyezéssel teszik, akkor is, ha kényszerítéssel érik el.
Ezt a tényt a pszichopatológia-könyvemben olvastam, és megdöbbentőnek találtam, milyen jól illik Peter gondolkodására. A következő mondatom azonban nem a könyvből származott, bár úgy tettem, mintha az is idézet lenne.
– Azt is olvastam, hogy ha az ember egy pedofillel tölti az időt, az olyan tud lenni, mint a drogos kábulat. Volt egy lány, aki azt mondta, a pedofil olyan, mintha valamiféle fantasztikus valóságban élne, és hogy ez a káprázat mindent megfertőz. Mintha ő is gyerek lenne, csak tele olyan tudással, ami a gyerekeknek nincs meg. A pedofilok képzelőereje a gyerekekénél is erősebb, és olyan valóságokat tudnak felépíteni, amilyenről a gyerekek álmodni sem lennének képesek. A gyerekek világát… valahogy olyan mámorítóvá tudják tenni. És amikor vége, azoknak, akik benne voltak, olyan, mint leszokni a heroinról: évekig semmi másra nem vagy képes, csak küzdesz ennek az állapotnak a kísértetével. Egy lány azt mondta, olyan volt, mintha felperzselték volna a földet, és soha többé nem nőne vissza a fű. És a föld puszta és kopár, de a parázs sem hunyt még ki teljesen.
– Nagyon szomorú – mondta Olivia, és látszott rajta, hogy komolyan beszél.
Furcsa csend lett, aztán a többi rabtípusról beszélgettünk és arról, hogy általában milyen a börtönben dolgozni. Beszélgetésünk közben felkavarodott a gyomrom, mintha a környezet, a konyha, ami kezdetben olyan meghittnek tűnt, ellenséges terület lenne. Mivel évekig nagyon kevés kapcsolatom volt a világgal azon kívül, amit Peterrel megteremtettünk magunknak, mindig is nagyon pontosak voltak az érzékeim.
Olivia konyhájában azon a napon úgy éreztem, hogy bekapcsolódott bennem valami, mintha felkapcsolták volna a világot, és a világ üvöltene rám.

Azt mondják, a New Jersey állambeli Union City, ahol felnőttem, az Egyesült Államok legsűrűbben lakott városa. Nehéz ezt pusztán leírás által érzékeltetni. Nem jön át a lényeg az állott reggeli vajas zsemlékből és a kisméretű papír kávéspoharakból, sem a henger alakúra nyújtott fánkokból, ahogy Manhattant sem lehet érezni egyszerűen abból, hogy a Port Authority buszpályaudvaron árult kebabot, a Strand Bookstore mérföldnyi hosszú könyvespolcait vagy a Washington Square Park gördeszkásait emlegetjük.
Megpróbálkozhatsz azzal, hogy elképzeled a galambokat, a bárokat, az éjszakát, a klubokat, a kilátszó boxeralsóval, bő nadrágban flangáló fiatal „gengsztereket”, a szorosan egymás mellé parkolt autókat és egyes utcák bizarr keskenységét, ahol nem ritka, hogy a visszapillantó tükröt elviszik a mellettünk elhaladó kamionok. Mindenféle korú férfiak füttyögnek minden nő után, aki elmúlt már tizenkét éves; a gyümölcsös standokon olcsó papaya, mangó és avokádó kapható (apám imádta az avokádót, azt mondogatta, az a hosszú élet titka), a járda betonjába taposott rágógumi galacsinok régen megfeketedtek. Nem szokatlan, hogy gyerekek kántálják: „Ki repedésre toppan, anyja háta roppan!”, és én, aki babonás voltam, mint apám, kötelességtudóan elkerültem a repedéseket, ami elég nehéz volt, mert olyan cikcakkosan futottak a járdán, mint gyűrött térképen a folyók. Hasonló gondossággal kerültem, hogy az árnyékomra lépjek, nehogy a saját lelkemre tapossak.
Ha ellátogatsz ebbe a városba, ne feledd befogni az orrodat a New York Avenue és Bergenline között, a Polleria Jorge élő-baromfipiac mellett; csak így védekezhetsz a bűz ellen. Menj át az úton oda, ahol mióta az eszemet tudom, a Panda Shoes üzlet áll, és máris az El Pollo Supremo előtt vagy. Ott sülő csirke és lassú tűzön sercegő zöldségek, babos rizs és sült banán illata fogad, mint az Atlanti-óceán elixírje. Oda jártunk enni, Peter és én, és egy magányos, esős Halloweenkor az alatt a két év alatt, amíg szüleim nem engedtek hozzá, Peter egyedül ült az egyik bokszban, és nyolc órán keresztül bámulta az esőverte ablakot abban a reményben, hogy ha csak egy pillanatra is, de megláthat, ahogy csokit kéregetni megyek anyámmal.

Még őrzök tizenkét spirálmappát, amelyekben a levelei vannak, mindegyiken ott a dátum, és úgy kezdődik, hogy „Kedves hercegnő!” Peter x-szel jelölte a csókot, o-val az ölelést. Mindegyik levélben szerepel az ITO YOA LYA szó; rövidítés: „I think of you often and love you always” – „Gyakran gondolok rád, mindig szeretni foglak.” Hét, szintén dátumozott videoszalagom van: Margaux görkörcsolyázik, Margaux és Paws; Margaux motoron, integet.
Élete vége felé Peter minden nap megnézte ezeket: Margaux a porban birkózik Pawszal, Margaux banditát játszik a díványon, Margaux a fa tetejéről integet, Margaux csókot dob. Ma már senki nem nézi Margaux-t. Még maga Margaux is unja a fejpántos Margaux-t, a levágott szárú farmernadrágban feszítő Margaux-t, a vizes hajú Margaux-t a bálványfa mellett, amin a fehér függőágy lógni szokott.
Ez volt Peter vallása. Senki nem találta volna érdekesnek azt a húsz fotóalbumot, amelyeknek képein én szerepeltem egyedül vagy Pawszal, Karennel vagy anyámmal. A nyolcadikos technikaórán készített fadobozban pikánsabb képek vannak, de azok is hasonlóképpen érdektelenek. Van még két összefont hajfürt, az egyik barna, a másik ősz, laminálva, hogy örökké tartson. Egy album őszi levelekkel, alattuk a felirat, hogy milyen fáról származnak: juharfa, tölgy, gumifa. Az én csillogó varázspálcám; az én kicsi szürke nemezegerem, amit Peter egyszer egy veszekedés hevében kidobott, de később kihalászta a szemétből; a vas álkulcs, amit a kikötőben találtunk; ezüst karkötőim és nagy hamis arany keresztem, amit a West Village-ből hoztam; a fekete sztreccsnadrág (ő Madonna-nadrágnak nevezte); ezüstszíves fekete sálam, vörös csipkés bodym és a biciklisnadrág, amit nekem vett; egy Wicca átok könyv és kazetták: Nirvana, Hole, Veruca Salt, amiket autókázásaink során hallgattunk; Nirvana kalózvideók, szintén a West Village-ből; kazetták, melyekre négy regényünket vettük fel (mindegyik szereplő szövegét más hangon); fa amulett, ábra van rajta: egy tündér néz a kristálygömbbe, Petertől kaptam. Mindez egy törött lakatú, nagy, fekete ládában, amit az ágya lábánál tartott.

Peter, életed vége felé nem tudtál néhány háztömbnél messzebb menni gyalog, és már nem tudtál motorozni sem. Megtettél néhány lépést a Palisades Park sziklájának széléig, leugrottál onnan és száz métert zuhantál; legalábbis a Parkway Police jelentésében ez áll. Borítékot dobtál a postaládámba, benne tíz üzenet, hogy öngyilkos leszel, és vonalas füzetlapon más üzenetek meg egy nyilatkozat, hogy rám hagyod a kocsidat. Térképet is rajzoltál, hogy hol hagytad a fekete Mazdádat, ne kelljen a vontatásért és a tárolásért fizetnem. A borítékba a másolt kulcsot is beletetted nekem; az eredetit ki sem vetted a kocsiból. Huszonkét éves voltam. Te hatvanhat.

(Bozai Ágota fordítása)

Bővebben a könyvről: A Lolitát olvastuk New Jerseyben

A könyv fülszövege

Margaux Fragoso: Csak ha te is akarod

Nyitott Könyvműhely, 2011