Francia-orosz tükör/kép | Andreï Makine: A francia hagyaték

Írta: Zemen Annamária

Egy nagymama, két unoka, nyár, a szibériai Szaranza, egy régi bőrönd, amelyből megőrzött tárgyak sora nyitja meg az emlékezés kapuit. Aki emlékezik: a nagymama, aki elbeszél: az egyik unoka, Aljosa, akinek nevét csak a könyv utolsó részében ismerjük meg.
Egy orosz kis faluban, a szibériai Szaranzában tölti minden nyarát a két gyerek Charlotte-tal, francia származású nagymamájukkal, akinek a velük eltöltött nyári napok jelentik az egyetlen lehetőséget, hogy anyanyelvén beszéljen.

Aljosa egy nap régi bőröndre bukkan, amelyből családi fényképek, régi francia újságok, újságkivágások kerülnek elő. A bőrönd kísérte végig Charlotte életét, megpróbáltatásokon, szenvedéseken, gyötrődéseken át vezető kalandos utazásait. Minden emlék ide volt bezárva.

A regény igazi főszereplője a művelt, irodalomkedvelő, nemes lelkű, érzékeny francia nő, aki feleségül megy Fjodorhoz. Egész életében hű marad hozzá, csakúgy, mint az országhoz, amely befogadta. Származását ugyanakkor sohasem tagadja meg. Ez a kettősség adja a regény lüktetését. Ez a kettősség folytatódik az unoka életében is, aki súlyos identitászavarban szenved, és mindezért a nagyanyját hibáztatja, ugyanakkor neki ad hálát másságáért. „Charlotte tanított meg rá, hogy a Volga menti nagy iparvárosba párizsi figurákat képzeljek, ő zárt be ebbe az álom-múltba, ahonnan csak szórakozott pillantásokat vetettem a valóságos életre.”

A regény hátterében kirajzolódik a Szovjetunió 20. századi történelme, a polgárháború, az 1917-es forradalom, a gulag, a sztálingrádi csata, a vasfüggöny, a sztálini rezsim, a megaláztatások, a kegyetlenségek, az ellehetetlenült emberi életek apró mozzanatai.

Az eseményeket nem kronologikus sorrendben ismerjük meg, éppen az időugrálás adja mozgatóerőként a regény sodrását. Ebben a lüktetésben tárul elénk Franciaország és Oroszország: két ellentétes világ, két ellentétes életérzés. Franciaország magasztos, maga a báj, a kellem, a romantika, olykor szinte már a fantázia szülöttének tűnik. Oroszország vele szemben nem más, mint otromba, kegyetlen, totalitárius brutalitás.

Nagymama és unoka a két kultúra között egyensúlyoz. Az egyik már megtalálta a megoldást az egyensúly megtartására, a másik még inog, hol erre, hol arra dől. „Az orosz valóság gyakran átütött francia szókincsünk vékony mázán.”

A kettős identitás a könyv metaforája. Míg a történelmi események, amelyek egyre jobban eltávolítják Oroszországot Európa többi részétől, majd a vasfüggöny idején teljes elszigetelődésre kárhoztatják, Charlotte elbeszélései nyomán az unoka számára Proust, Hugo, Flaubert, Baudelaire válik a lelke mindennapi kenyerévé, miközben – meglepő módon – a Belle Epoque-tól egyre jobban eltávolodik. A sztálini rezsim átveszi az uralmat az orosz valóság fölött, és az orosz föld szinte egy hatalmas lágerré alakul át.

Az identitáskeresés nem jár ellentmondások nélkül. A regény egy bizonyos pontján úgy tűnik azonban, hogy a zavar feloldódik: „Ez az élet, ez a nagyon szovjet élet, amelyből eddig kirekesztve éltem, felvillanyozott. …Úgy élni, mint mindenki más! Harckocsit vezetni, azután leszerelni, acélt olvasztani egy nagy Volga-parti gyár gépei közt, minden szombaton kimenni a meccsre a stadionba. De főképpen tudni, hogy a napok nyugodt és előrelátható folyamát nagy, messiniasztikus terv koronázza meg – a kommunizmus, amely egyszer majd mindannyiunknak megszerzi az örök boldogságot, a kristálytiszta gondolkodást, a tökéletes egyenlőséget… A csodavárost elképzelő kisfiú nem létezett többé. Meggyógyultam.”

Ne higgyünk a látszatnak, mindez csupán irónia. Aljosa hiába gondolja úgy, hogy végre megtalálta az élet értelmét, ami nem áll másból, mint elfogadni, hogy mások irányítják cselekedeteinket, olyanok, akik „ismerik a végső célt”. És még hálásnak is kell lennünk, hogy leveszik a vállunkról a felelősséget, s mindezt nagylelkűen teszik; a cél pedig egyszerűen nem más, mint a haza védelme. Önáltatás az egész, és ezt Aljosa is nagyon jól tudja.

Makine könyve az összeakadó pillantások regénye: tükör, amelyben mindenki láthatja önmagát és saját hazáját a maga és mások szemével. Bemutatja Franciaországot egy francia és egy orosz szemével és Oroszországot egy ott élő francia és az oroszok szemével. Aljosa e pillantások kereszttüzében keresi igazi önmagát, keresi hazáját. Végtelenségig csodálja Franciaországot, ugyanakkor mélyen orosznak érzi magát. „Igen, azért sírtam olykor szüleim halála után, mert orosznak éreztem magam. És mert szívemben a francia ojtás kezdett nagy fájdalmat okozni.”

A regény utolsó részében meglepő fordulat áll be. Aljosa, immár felnőttként, Franciaországban találja magát – itt még inkább kidomborodik a regény önéletrajzi ihletése – ahol visszavonhatatlanul megérti, hogy a nyelv, amely gyerekkorában a kitaszítottságot, a megkülönböztetést jelentette, élete értelmévé vált, eszközt adott a kezébe, hogy kifejezhesse önmagát, érzéseit, lefesse az általa látott valóságot, és a képzelet erejével támogatva íróvá váljon. Alkotó emberré. Akinek tetteit nem előre megfogalmazott frázisok és eszmék irányítják, hanem a szabad akarat.

Ugyanakkor, érdekes és szomorú az a folyamat, ahogy Aljosa Franciaországban egyre inkább annak a veszélynek teszi ki magát, hogy végleg szem elől veszíti Charlotte Franciaországát. Még eltökélten küzd azért, hogy nagyanyját maga mellett tudja Párizsban, de ugyanakkor szíve mélyén retteg, hogy az új üvegpiramisokkal, üvegtornyokkal olyan Franciaországot találna Charlotte, amely már nem a régi, hanem egy új és rosszabb világ, szinte már Afrika, ahová özönlenek a barbár menekültek, ahol az utcákon egyre kevesebb francia szót lehet hallani. Ugyan hol van már Proust vagy Hugo, hol van a „felmerülő” francia Atlantisz, az Opera, a Notre Dame… és hol van az ezekhez vezető kód, a megoldás kulcsa, a francia nyelv?

Charlotte, talán szerencséjére, nem éli meg, hogy visszatérhessen szülőhazájába. A régi szép, nosztalgikus emlékekkel, kifinomult életérzéssel távozik az élők sorából.

Makine írása mindvégig nyugodt, indulatok nélküli, uralkodik az emlékekből fakadó szóáradat fölött. Szoboszlai Margit fordítása hűen visszaadja ezt a határozott, ugyanakkor szemrehányások nélküli, memoár jellegű, szinte költői alkotást. Az író mesteri módon vezeti el az olvasót az utolsó oldalakig, miközben megérteti, hogy a címben szereplő „hagyaték” szó nem is olyan egyértelmű és egyszerű, mint ahogy a könyv elején gondoltuk.

Ez a ki nem mondott gondolat meghagyja nekünk a választás és ezzel a felelősségvállalás lehetőségét.

A könyv fülszövege

Andreï Makine: A francia hagyaték

Ab Ovo Kiadó, 2011