Lugosi Lou: Lámapulóver (novellák a kötetből)

Elsőbbségi

Böbe csendes helyen lakott, ablaka háztetőkre nézett. Nem látta az utcát, az embereket, akik a kapuréseken csúsztak be a lépcsőházakba, gondterhelten, kosarakkal, sokszor még húzókocsival is. Nem tudta, mi történik a háztetők alatt. És továbbra sem tudott volna semmit, ha a hírek be nem szivárognak a lakásába. De becsordogáltak a zárt ablakon, szétmarcingolták az ajtórést elzáró szőnyegcafatot, el is nyelték az ajtót és elárasztották a szobát. Megingott minden, ami szilárd volt. Csomókba gyűrték az ágyneműt, hogy ne lehessen többé nyugodtan aludni, csak forgolódni a tollbuckákon, kapálózni az összeragadt pehelygöcsörtökön, hánykolódni, mint egy dűnéken fennakadt Srí Lanka-i hajó.

Böbének korábban fogalma sem volt arról, mit jelent a szó. A szülei sohasem beszéltek ilyesmiről. Talán a papája se tudta, hogy létezik ilyen ország, hiszen ha tudja, csak megemlíti valamikor. Így aztán váratlanul, szinte a tenger hullámaival csapódott be a hír Srí Lankáról. Rázuhant az ágya feletti képre, lemosta a virágcsendéletet, és bálnacsontvázat dobott a helyére.

Kiöntött az óceán és szétverte a szigetet.

Csak amikor kinyitotta a szemét, kezdte kapiskálni, hogy bizonyára elfelejtette kikapcsolni a tévét. Félálomban lehetett, amikor az éjféli hírek behordták a szobába az összeomlott házakat, kiterített testeket, halott madarakat – a háton lebegő halat, amint égnek tárja fehér pikkelyes hasát. Segítség!

A bálna hátának közepére lyukat képzelt, hatalmas tartályt, amelynek tartalmát az állat, mikor eljön a rettenetes pillanat, rázúdítja a világra. Ez a legiszonyatosabb fröcskölés, ami csak létezik.  Elpusztít minden elpusztíthatót, aztán ráfeszül a tapétára, és fenyegetően figyel. Böbét nézi. Böbe kilöttyinti a kávét. Segítség!

Hát ezek a hírek… Ezért érdemes várni a híreket, rámeredni  a képernyőre, fülelni a  rádióra, lesni a postaládát! A postaládában levél volt. „Elsőbbségi.” Ez a szó, kék színű címkéjével megcélozta az asszony egyik szívbillentyűjét. (Megkérdezhető, melyiket, de hát ez orvosi kérdés.) „Elsőbbségi!” Korához képest – ahogy mondani szokás – nem volt beteges, de a sürgősséget nem bírta. Egy napon elájult a lépcsőházban. A szomszédasszony kihívta a körzeti orvost, aki azt tanácsolta: „Sürgős esetekben hunyja le a szemét! Mintha leeresztené a redőnyt: zárva. A sötétben a szív kipiheni magát.”

Pillanatnyilag éppen a redőnyök mögött, bent csörömpölt a rettenetes forgalom. Villamosok rohantak körbe megállíthatatlanul a falon, lezuhant róluk a tábla, hogy Moszkva tér, Móricz Zsigmond körtér, Kispest. Valaki Kőbányát kereste. Nem találta.  Minden táblán Srí Lanka, Srí Lanka szerepelt.  A buszokon is.  A repülőkön is. A gépek mind egyetlen irányban indultak el: amerre menniük kellett, mint egyetlen óriási cethal az égen, mint százlábú a földön. Srí Lankára kellett mennie mindenkinek. Azonnal.

„Azonnal gyere Pécsre – írta kék címkés levélben a nővére –, Tántika rosszul érzi magát.”

Épp most, amikor ilyen iszonyatos baj van a világban? Talán nem tud semmit az egészről. Nincs is tévéje. Talán értesíteni kellene, tájékoztatni a Srí Lanka-i eseményekről.

Leszaladt levélpapírt, borítékot venni. Lelkifurdalást érzett. Keveset törődünk Tántikával. Ott felejtettük egy szűk kis mellékutcában Pécsett, egy szoba-konyhásban, azzal az ürüggyel, hogy az utca a Széchenyi térre nyílik… Sokszor mondja, hogy rosszul van, de sokszor bizony rosszkor mondja, mint most is, mert nem ismeri a világeseményeket.

Tántika szép nő lehetett valamikor. Régen Isabellának hívták, tehát a nevében is benne volt a szépség, a bellissima olaszul szépséget jelent… Talán franciául is. Amikor Böbe megismerte, már hervadófélben volt. Gyönyörű arca, mint túlérett gyümölcs, püffedt és ráncos lett. De harcolt az arcáért, éjjel-nappal krémekben áztatta, nyíltan szembefordult a természettel, a csapásokkal, amelyek az arcot érik napról napra, évről évre: nap, szél, jégverés, hormonműködés. A sok kenceficétől valószínűtlen fényben ragyogott a képe. Az élet egyéb küzdelmeit elutasította. Táncosnő volt, a pályája egyszer zátonyra futott, s egyéb pályafutás nem érdekelte. Maga a futás sem inspirálta.

Azt mesélték, hogy egyszer régen valami Puszi vagy Puci bácsi teljes súlyával ráfeküdt, kigombolta a végiggombolós selyemruháját és kisajátította Tántika belső tájait. Később boákat vett neki, tollasakat, színeseket, koncertekre vitte, magas páholyokba, de táncolni nem engedte többé. Gyerekkorában Böbe igazi rókát is látott nénikéje nyakában. Feje is volt. Óvatosan a róka szájához tette ujját, hogy lássa, harap-e, de a száj alatt csak egy csat volt, ami a fejet a farokhoz erősítette. Tántikának döglött rókát kell cipelnie a hátán? Csak ha az Operába megy, nyugtatta a mamája.

Tántika hangtalanul siratta a táncot. Fejét körbefogta a pánt, amivel a táncosnők leszorítják a hajukat. Mire megőszült, már nem gondolta senki, hogy ugrálni fog és az arcába hullik a haja, de ő azért, minden eshetőségre készen, feltette a pántot, mint töviskoszorút. Cseppenként csordogált alóla a vér.

Lassan el is vérzett. Az orvos is megállapította. Lehúzta az alsó szemhéját, belenézett a hófehér kis árokba az égnek meresztett szemgolyó alatt, és nyíltan kimondta: vérszegénység.

A lakásban felberregett a telefon.

Hallottad a hírt? – csipegte az unokahúg. Tántika elment… A fényes arcú Tántika. Istenem, úgy sajnálom, ha tudnád… Azt mondják, te megőrültél, Böbe néni… Ne haragudj, de ezt mondják. Állítólag valami tájleírást vagy ilyesmit küldtél neki a halálos ágyához “elsőbbségi” ajánlott levélben, tértivevényesen, hogy biztosan megkapja. Azt mondják, alig tudta aláírni, csak keresztet tett oda, hogy ámen, de így is elfogadták. Távoli tengerekről írtál, meg valami vízesésről, hogy haldoklás közben ezt olvassák neki… Megjegyzem, nekem marhára tetszik az egész. Oltári vagy!

Srí Lankáról küldtem üzenetet – suttogta Böbe. Túl sok információ érkezett egy időben, a hírek összeragadtak, feltornyosultak… Összezavarodtam.

Ne pityeregj, vigasztalta a másik. Anya szerint örült a küldeményednek. Azt mondta, ha nem írsz, soha nem tudja meg, mi történt Srí Lankán. Tudod te, Böbe néni, milyen parányi kis hely az? A szemüvege elé kellett tartani Apuska nagyítóját, amit először használt életében, pedig ez volt az egyetlen hagyaték, ami a papájától maradt. Sírt szegény. „Hogy mit meg nem ér az ember!” – ezt mondta. Nem tudjuk, hogy ezt a Srí Lanka miatt mondta, vagy mert először használta Apuska nagyítóját, de az biztos, hogy rád nem haragudott, amiért nem utaztál Pécsre. Azt üzente, hogy a fülbevalóját neked hagyta az éjjeliszekrényen, de vigyázz, mert nem tenyésztett, hanem igazgyöngy.

Böbe ismerte a gyöngyöt. Leszaladt a postára. Elsőbbségi tértivevényes ajánlottat küldött a nővérének: „Hamarosan jövök. És nekem nem kell a gyöngy.”

 

Lámapulóver

Kriszti a szobában is hallotta az internettanár döngő, nehéz lépéseit, mikor jött fel lépcsőházban. Tudta, hogy csengetés előtt még téblábol egy kicsit a csöpp folyosón, mintha az egyensúlyát keresné, mert a százhúsz kiló ingadozása rosszul hat az ajtónyitóra. Aztán nézte a széles, izzadt arcot, a furcsa lihegés a tenger mocorgását idézte – arra gondolt, hogy az internettanár nem is tanár, nem diplomás számítógépes szakember, ahogy a hirdetésében állt, hanem valami természetes közegéből kikeveredett különös lény: most épp itt fuldoklik, az ő ajtaja előtt. Szerette volna visszatuszkolni eredeti környezetébe, a nagy vízbe, a tengeri halak közé.

– Honnan érkezett Párizsba? – kérdezte félénken, már a számítógép előtt.
– Chiléből – válaszolta sötéten a férfi, mint aki érzi, rossz referenciája van.

Féltette a helyét. Kriszti volt az egyetlen tanítványa, s csupán egy órát adott hetenként, igen alacsony honoráriumért. Ebből kell megélnie?

A szótlanság súlyos állóvizéből nagy keservesen mégis sikerült kihalászni, hogy Juannak hívják, Santiagóban tanult, s most internethálózatot szeretne kiépíteni Párizsban. Kriszti elképzelte, amint vastag, ügyetlen ujjaival kiveti a városra a hálót, de csak ő akad fenn, egyes-egyedül ő.

Találkozásuk a szerencsétlenség határát súrolta. A chilei nem tudta átadni Santiagóban szerzett ismereteit, mert Kriszta szervezete kivetette ezt az anyagot – sehogy se épült a sejtjeibe. Előfordult, hogy óra közben rosszul lett, mert ellenméreg termelődött benne. Ilyenkor a tanár verejtékezett, ültek együtt a gép előtt, és nyögték a nehéz keresztet.

Mire hát ez az egész? Mi volna, ha egy-két ember kimaradna a hálózatból? – „Jó volna – óh, de nehéz a szívem! – átszűrni magam az elemeken” – s most is, mint mindig, költő mentette meg. Ugyanis amikor a dolgok elviselhetetlenné váltak számára, egy-egy költő, ráadásul mindig más és megint másik, felé dobott egy verssort, ő erre szépen ráfeküdt és elúszott rajta, messzire, nagyon messzire, túl az Óperencián – ahogy ezt a helyet köznyelven nevezik. Amikor mindenki a számítógép előtt időzött, ő csak úszott, úszott a verssorán, mint egy léggömbön. Kicsi léggömbön a nagy Földgömb fölött… Talán az élet nem volt mindig ennyire komfortos. Talán Balassi Bálint unkahúga nem ismerte ezt a technológiát, de ahogy az idő múlott, a poéták telistele írták az eget, és ma már nem kell félni, hogy verssor nélkül marad az ember, ha segítségre van szüksége.

Most viszont, amíg Kriszta a verssorával szállingózott, reccs, a tanár alatt összeroskadt a szék. A férfi a földön kapálódzott, mint egy szárazra vetett bálna – bálnamód akart felállni, és bálnaszomjúsággal kapaszkodott a levegőbe. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet egymásra rakni: chilei internettanárt és finom faragású, francia ülőkét. Például. Ők nem illenek össze. A lány szipogva segítette fel az embert. A széket viszont nem lehetett többé helyrehozni. Belső sérüléseket szenvedett. Ide inkább orvos kellene, mintsem asztalos, gondolta, noha a környéken nem látott egy asztalosműhelyt sem. Ami eltörik, azt itt eldobják, és másikat vesznek helyette. Csakhogy ha a kék bársonyszék a szemétbe kerül, a többi hármat is utána dobhatja, hiszen háromülőkés készlet nincsen. Olyan kínos az egész, mint amikor valaki három lapra marad a kártyán. Kriszta tudta, hogy nem szabad három lapra maradni. Most meg, tessék! Ki üljön le? Ki maradjon állva? Vagy tegyenek egy zöld vagy mályvaszínű bársonyszéket a kékek mellé? Persze faszék is van, egyszerű faszék, ülőkétlen, bársonytalan.

Éppenséggel oda lehet tolni az asztalhoz, mosolyogva és makogva: hja, nem vagyunk újgazdagok, de a jelenet erőltetett és rossz emlékeket szül. Az embernek eszébe jut a gyerekkora, a háború, a bombázás, amikor dögivel lőtték ki a székeket, de még a foteleket és hokedliket is. A kilőtt szék mellett kicsiny, gyűrött papírcsokor mocorgott. Kriszta óvatosan kibontotta. Bizonyára a tanárból esett ki, hatalmas chilei zuhanása közben.

Kicsi fiam!

A nagybátyád azt mondja, nyugodtan hazajöhetsz. Már elfelejtették, hogy börtönben voltál. Azt is beszélik, hogy kártérítést kap, akit meghurcoltak. Ebben nem vagyok biztos, mert a testvéred se kapott semmit, pedig kiverték a fél szemét. Miért is csináltátok ezt, édes gyerekeim? Olyan szépen játszottatok a kertben. Lehet, hogy öregesen beszélek, de bennem ez él. Ahogy szaladgáltatok! Ha már csak az öregség szól belőlem, akkor ezt te ne vedd figyelembe, kicsi fiam, csak gyere haza… Gyűjtjük a pénzt az útiköltségedre. Nagyon messzire mentél, de ha a franciák adtak menedékjogot, akkor, ugye, oda kellett menned. A fivéred lámatenyésztéssel foglalkozik. Azt mondja, beállhatnál mellé. Az állatok jól fizetnek. Nagyon kedvesek. A Kék Hegyekből jöttek… Memi.

A húsvét utáni héten a tanár nem jelentkezett. E-mailt küldött: Időzavarba keveredtem. Elnézést kérek a késésért. Maradok tisztelettel.

Két hét múlva újra csak üzenet érkezett: Távolság okozta nehézségek miatt sajnálattal törölnöm kell az órát. Elnézést az elmaradásért. Tisztelettel.

Már nem írta, hogy „maradok” tisztelettel – talán nem is „marad” tovább. Kriszta mindenesetre már nem számított rá, amikor váratlanul ajánlott küldeménye érkezett – Chiléből. A postára kellett mennie, s ahogy felvette a kis csomagot, valami nagyon-nagyon puhát tapogatott – de legelőbb is a mellékelt levelet olvasta el. Az anyuka írta.

Kedves, jó kisasszonyka! Köszönöm, hogy az én kisfiamnak munkát adott, kenyeret a kezébe, és ahogy elmesélte, még kávéval is megkínálta, aranyozott pohárból, minden alkalommal. Sajnálattal értesültem, hogy Juan, mindennek ellenére, eltörte a széket. Sajnos, mi nem pótolhatunk ilyen francia dolgokat, de arra gondoltam, hogy a szék helyett küldenék Magácskának egy lámapulóvert. Ha elfogadja, boldoggá tesz mindannyiunkat. A szék miatt is örülnénk.

Képet is talál a borítékban – emlékül. A fotográfiához az ünnepi ruhánkat vettük fel, hisz Magácskának küldöm, nem szabad, hogy szégyent valljon velünk olyan elegáns helyen, mint Franciaország. Szeretettel, Juan mamája.

Kriszta csodálkozva nézte fényképet. Az internettanár fején hosszú, színes tollak ágaskodtak. Indián volt! Büszkén, határozottan állt. Nem lehetett elképzelni, hogy valaha szűk folyosón ingott, feszengett. Lehetséges, hogy a tollak kapaszkodtak vidáman, szinte hetykén az ég felé?

A lámapulóver jó meleg volt, lámaszínű. Szerencse, hogy a párizsi előrejelzések szerint ősztől a drapp szín lesz a divat.

Bővebben a kötetről: Délutáni desszert

A könyv fülszövege

Lugosi Lou: Lámapulóver

K.u.K. Kiadó, 2011