Csak az ember eszik | Bächer Iván: Emberevő

Posted on 2011. november 6. vasárnap Szerző:

0


Írta: Bedő J. István

Bächer Iván: EmberevőDehogy kannibalizmus a téma, csupán az evőember nem hangzik olyan jól. Bächer Iván pedig bárhova megy, vagy eszik, vagy kérdez, vagy kortyol egy fröccsöt, vagy kérdez. De legtöbbször valamennyit egyszerre. De amikor kérdez, eszik, akkor is leginkább gondolkodik. És az örkényistváni paprikafüzér mentén mindig eszébe is jut valami nem odatartozó. Igaz, hogy előbb-utóbb arról is kiderül, hogy minden odatartozik.

Eszegetem a könyvet, csemegézek. Már a Kószálóban is az okozott duplafedelű élvezetet, ahogy a tájban, a cselekményben megjelenik egy alak, és irgalmatlanul elkezd főzni. Vagy sütni. Vagy abálni. Talán még disznót is vág. De minden mondatból, a quodlibet mondatokból is (ahol szinte csak felsorolások vagynak) süt a konyhában mozgó ember otthonossága. Meg még valami, amit csak most fedeztem fel – talán én vagyok a hibás a késlekedésben. Tudniillik Örkény István távoli kézfogása. No, itt belegabalyodtam, tehát magyarázatra szorulok.

Az első kötegben, az elődökről szóló a gasztronómia-közeli életutak között mutatja be Iván néhány figyelemre méltó elődjét. Köztük Emma asszonyt, vagyis Ignotus Hugót, Láng Györgyöt és F. Nagy Angélát, akiről tudnivaló, hogy számos szakácskönyv szerzője, kitűnő háziasszony, és a Nők Lapjának évtizedeken át volt szerzője, hetenként szállította pontos, megfőzhető – és ráadásul élvezhető stílusban megírt – receptjeit. És elmesélte, persze nemcsak nekem, hogy fiatalasszony korában Örkény István tanította meg arra, hogy a recept élvezetes olvasmány is legyen, ne csak technikai leírás. Mert semmibe nem kerül a ’megszórjuk’ helyett azt írni: meghintjük, a nyersanyagokat nem vágjuk, daraboljuk, hanem felszeleteljük, felkockázzuk, felkarikázzuk, felaprítjuk, nem kötelező kizárólag a rakjuk, tesszük igét használni, és a krém tetejére tejszínhabot felhőzünk

Teknős Miklós fotója De hát ez a bekezdés nem Angéláról szól, hanem Ivánról, aki ilyen módon az Örkénytől átörökített kézfogást viszi tovább a saját kezén, a saját tollán (gépén, laptopján). Ez a derűs, gyönyörködő szemlélődés, amely a zöldségek, húsok színeit, ízeit mondja, idézi fel, annyira átjárja a szövegeket – de mindet ám –, hogy már olvasva érezzük az ízeket, illatokat. Nem is visz el bennünket holmi elandalító tájak, szerelmek, könnyű- és nehezebb vérű, ilyen-olyan hölgyek, lóversenyek és vasúti restik, havas felvidéki főterek felé, mint Krúdynál (ez persze nem lebecsülése Szindbádnak), hanem belefonódik egy sor ismerős, ismeretlen, kitalált, képtelen és valószínűtlen, de valódi figura. Ők a műkedvelők, a második csokor írás szereplői. Emezek is persze saját tájaikkal, gondjaikkal.

Aztán jönnek sorban a hatalmas, kiterjedt és dokumentált család cédulákon és füzetekben megőrzött kulináris múltjának darabkái. A történet, hogy Romlaky Anna (álnév), a család korábbi író tagja egy fél receptet egy félmondatos könyvszinopszissal folytat. Vagy fordítva. Az is, ahogyan a barátok, a tanítványok is hoznak ezt-azt a kulturális bugyorba. Talán csak az Észak-Afrikába szakadt családrész említődik felületesen, de hát azt illetően tessék elolvasni az Igazad van, Loncikám – „Alzsíri” levelek című Bächer-kötetet. Az önmagában választ ad sok mindenre. Ételekre és életekre.

Óh, igen, a magánélet. Iván, mint a már említett Szindbádba oltott Escoffier vagy Brillat-Savarin (na, ez azért túlzás) számos kapcsolatában (-nak) főzött. Ebből mostanra a rezignált összegzés marad: „ha már az életben nem sikerült mindig rendet tennem, hát legalább a konyhámban rend honol. Itt nincsen veszekedés soha, az én konyhámban mindenki összejön, elfér, aki nem ismerte egymást, bemutatkozik, az én konyhám egy nagy találkahely.” Néha mintha hiányozna ennek a képi megörökítése a könyvből, de ez valószínűleg irreális óhaj. Pedig Teknős Miklós – a szokásos fotós partner – ismét nagyszerűeket alkotott. Mindig másról beszélnek a képei, de mindig bevisznek a szöveg mezőjébe. Ha két egymásra figyelő körte, két szerelmes füge, vagy éppen a pohárgyűlölő bor tölti be képet, akkor is.

Teknős Miklós fotójaMár a korábbi Bächer-írások alkalmából, meg itt, a kezdő sorokban is említettem, hogy közérzet van minden bekezdésben, hát itt is. Láng György kapcsán beszél a közelmúltban elhunyt neves gasztronómus családi vonatkozásairól, a szabó elődökről: „Az igaz szabó soha nem lop, nem csal, nem hazudik, és nem vesz részt közbeszerzési pályázatokon.” Boldog idők lesznek, amikor évtizedek múlva a köznapi olvasó nem fogja érteni, miért kerül bele egy jellemzésbe az utolsó feltétel.

Addig meg élvezzük Iván írásait, mert lehet. És készüljünk fel arra, hogy magunk is megfőzzük.

A könyv fülszövege

Bächer Iván: Emberevő

Ab Ovo Könyviadó, 2011