»Kinek mondod: szeretlek? És kinek mondom én?« | É. E. Schmitt: Rejtélyes viszonyok / Rózsavölgyi Szalon

Bedő J. István |

Bár lehetnék ismét olyan fiatal és tapasztalatlan, hogy beharapott ajakkal tudnám végigkövetni Éric Emmanuel Schmitt kétszemélyes színjátékának fordulatait. Ketten játsszák, de valójában az első pillanattól jelen van a meg nem jelenő harmadik, aki összekapcsolja a két szereplőt.

A világtól elzárkózva, egy kellően lakatlan norvég szigeten él Abel Znorko. Egytucatnyi könyve után kapta nagyszerű szerelmes levélregényére a Nobel-díjat. A médiától irtózik, mindenkit elkerget – most is csak egyetlen újságíróval, Larsennel tesz kivételt. Larsen kérdései lekapargatják a regény, a Be nem vallott szerelem ajánlásának inkognitóját – és ennél sokkal többet elmondani illetlenség volna. (A Rózsavölgyi Szalon műsorjánlója sem teszi.) Annyit azonban mégis, hogy a titokzatos H. M. természetesen nő, természetesen az ő leveleinek komoly része van az elnyert irodalmi Nobel-díjban. Mert nem akármilyen szerelem izzott H. (Helene) M. és Znorko között.

Az író: embergyűlölő pozőr, első benyomás alapján korunk G. B. Shaw-ja. Mindenre van valami tetszetős riposztja vagy magyarázata, szellemessége azonban triviális, idegesítően fölényes. Nemcsak rálép a másik ember fejére (képletesen), de még meg is tiporja, csiszatolja is rajta a talpát. Apránként, és főleg nagy késleltetéssel bomlik ki a beszélgetésben, hogy Znorko már jóval Helene megismerése előtt is öntelt hímsoviniszta volt – és ebből viszonylag rövid kapcsolatuk billentette ki, majd a szakítás után a távollét taszította vissza a korábbi állapotába.

Larsen újságíróként mutatkozik be és meg, de elég hamar lelepleződik. Látogatása és az interjú kezdetén csak sejti – és sejteti, hogy tudja –, ki van a monogram mögött. Ami a továbbiakban kiderül, az már maga a konfliktus maga.

A színdarab olyan, mintha rádiójátéknak született volna. Ennél fogva Kolos István rendezését a néző kissé félvállról veszi, hiszen a Szalon szűk terében éppen csak a járásokat kell tisztázni – egy helyszínes darabról van szó, a szavaknak kell izzaniuk. Izzanak is rendesen.

Hirtling István meglévő gazdag eszköztárából sorra vágja ki a beképzelt, hiú író viselkedési reflexeit. Az általa megrajzolt alakról rögtön sejthető, hogy valamit magába temet. Hiszen ilyen ellenszenves pasi nem érdemel semennyi figyelmet (meg egy színdarabot), hacsak nincs valami disznóság az életében. Hát, van. Hirtling mintha a saját véréből rakná ki a deszkákra ezt a pozőrt, és az összeomlása, a megsemmisülése is pont olyan intenzív, mint amilyen acélszívű nagymenőnek játszotta magát a látogató előtt.

Lábodi Ádám ál-újságírója, Larsen az ellenkező utat járja be. Interjúkészítőként tárgyilagos igyekszik lenni, majd Helen múltjának felidézésekor válik egyszerre keményebbé és lágyabbá. Az ő leleplező szavaitól omlik össze az író, és bár élve távozhat a szigetről – a találkozásba kicsit ő is belehal. Kettejük párbajában mégis Larsen az erősebb, Lábodi/Larsen kiégetten távozik, de érezteti, hogy nem érez igazi elégtételt.

A darab csaknem húsz évvel ezelőtt került először színre Párizsban; Alain Delon játszotta az önvédelmi tüskékkel borított írót. A mostani előadásban (sajnálatosan, de érthető módon) kissé elsikkadt az eredeti cím súlya és értelme. A kezdő jelenetben Znorko, majd a vége felé Larsen is, az angol Edward Elgar (ott jobban ismert) Enigma variációit hallgatja, emlékezve a régi szerelemre. A Rejtélyes viszonyok cím tényszerűbb, de elvész belőle a kettős értelműség lebegése (ti. hogy a zenének is, meg a színdarabnak is Variations énigmatiques a címe).

A levelek szövegének rejtélyessége ebben a szerelemben csak a drámai lezárás után nyeri el értelmét. Helene valami ilyesmit ír: »Szerelmes szavakat mondunk, de ki vagyunk mi? Kinek mondod: szeretlek? És kinek mondom én? Nem tudjuk, kit szeretünk. Sohasem fogjuk megtudni. Neked ajándékozom ezt a zenét, hogy gondolkozz rajta.« Ruttkay Zsófia dramaturgként (és gondolom, fordítóként) igyekezett ezt a lebegő feszültséget átmenteni. A szöveg gördülékeny, a történetbe épített csavarok nagyon profi szerzőre vallanak (Schmitt az is), még akkor is, ha a néző az utolsó előtti pillanatig mindig megsejti, mi derül még ki a rejtelmek felgombolyítása során.

Enyvvári Péter színpadképe végtelenül egyszerű, a nagy lelemény benne, hogy a Szalon ablakát a szigetről látható tengeri panoráma képe fedi – és ettől természetessé válik a környezet.

Fotók: Éder Vera (ÉV), Kolbe Gábor (KG)

Szereposztás, részletek, jegyvásárlás

Éric Emmanuel Schmitt: Rejtélyes viszonyok
Rendező: Kolos István

Szereplők
Abel Znorko, Nobel-díjas író – Hirtling István
Erik Larsen – Lábodi Ádám