Dr. Máté Gábor: Szétszórt elmék (részlet)

| Második fejezet | Mennyi végig nem járt út

A napok végigjárására az oly ideges természetek, mint amilyen az enyém is, akárcsak az automobilok, különböző „sebességekkel” rendelkeznek. Vannak nehezen járható s hepehupás napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk végig.

Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában – Swann (Gyergyai Albert fordítása)

A figyelemhiány zavar három döntő jellemzővel határozható meg, amelyek közül kettőnek a jelenléte elegendő a diagnózis felállí­tásá­hoz: gyenge koncentrációs készség, hiányos impulzus­kontroll, hi­per­aktivitás.

A figyelemhiány zavar különös ismertetőjele egyfajta automatikus, akaratlan „máshol-lét”, mintha az ember esze frusztráló módon mindig valami máson járna. Az ilyen ember hirtelen arra eszmél, hogy egyáltalán nem figyelt arra, amit hallott, semmit nem látott abból, amit nézett, semmire sem emlékszik abból, amire koncentrálni próbált. Van, aki információkat felejt el, más eltéved, rossz helyre tesz dolgokat, és nagyon nehezen tudja fenntartani a beszélgetések fonalát. A máshol-lét a gyakorlati élet terén problémákat okoz, és azt is megakadályozza, hogy az ember élvezni tudja az életét. „Képtelen vagyok végighallgatni egy zeneszámot – mondta nekem egy középiskolai tanár. – Az elmém már néhány akkord után elkalandozik. Már az is óriási nehézséget okoz a számomra, hogy egyetlen dalt meghallgassak az autórádión.” Olyan érzés ez, mintha az embert elszakítanák a valóságtól, mintha a testi jelenléttől szinte teljesen eltávolodna. „Úgy érzem magam, mintha zsiráf lennék, és a fejem egy másik világba lógna át, valahová magasan a testem fölött” – írta le egy férfi ezt az érzést.

A tudat e távolléte az egyik oka a figyelem rebbenékenységének (distractibility) és a rövid koncentráló képességnek, amely pokolivá teszi a figyelemhiánnyal élő felnőttek és gyermekek életét, és amely alól egyedül azok a tevékenységek nyújtanak felüdülést, amelyek a legintenzívebb érdeklődést és motivációt váltják ki belőlük. Egy szinte aktív oda-nem-figyelés ez, mintha az ember szándékosan kilépne saját magából annak érdekében, hogy elfeledhesse, ami körülveszi. Egyszer a feleségemnek megdicsértem egy új dísztárgyat a lakásban, mire felvilágosított, hogy már hónapok, ha éppen nem évek óta ott van.

A rebbenékenység káoszt eredményez. Úgy döntesz, hogy kitakarítod a szobádat, amely jellemző módon úgy néz ki, mintha épp akkor hagyta volna maga mögött egy tornádó. Felveszel egy könyvet a földről, hogy visszatedd a polcra. Eközben észreveszed, hogy William Carlos Williams két verseskötete nem egymás mellett áll a polcon. Feledve a földön heverő könyvhalmot, megfogod az egyik kötetet, hogy odatedd a párja mellé. Átlapozod és beleolvasol az egyik versbe. A versben található egy klasszikus utalás, ami arra késztet, hogy megnézd a mitológiai lexikonban – és máris elvesztél, mert egyik hivatkozás a másikhoz vezet. Egy órával később, ahogy a görög mitológia iránti pillanatnyi éhséged kielégülést nyert, visszatérsz eredeti szándékodhoz. Egy árva zokni párját kezded keresni, amely nincs sehol, sőt talán örökre elveszett, ám ekkor egy másik, földön heverő ruhadarabról az jut eszedbe, hogy még ma ki kell mosnod egy adagot. Miközben a mosni való ruhával a kezedben a mosógép felé tartasz, megcsörren a telefon. A terved, hogy a szobádat rendbe tedd, dugába dőlt.

A figyelemhiány zavarral élő elméből teljes mértékben hiányzik a rendszerezés sablonja, vagyis az a mentális modell, hogy hogyan kell rendet teremteni. Az ilyen személy maga elé tudja ugyan képzelni, hogy milyen is lenne egy teljesen rendezett és nett szoba, ám a tudás, hogy milyen lépésekkel tudná ezt az állapotot elérni, nincs a birtokában. Először is, mélységesen idegenkedik attól, hogy bármit is kidobjon – hiszen, ki tudja, mikor lesz szüksége a The New Yorker magazinnak éppen arra a számára, amely három éve gyűjti a port olvasatlanul. Alig talál helyet a dolgoknak. Soha nem érzi azt, hogy a könyveket, újságokat, magazinokat, ruhadarabokat, CD-lemezeket, megválaszolásra váró leveleket és a sok egyéb tárgyat valaha is rendbe tudná tenni – csak ide-oda pakolja a káoszt, egyik sarokból a másikba. És ha esetenként sikerül is rendet vágnia, jól tudja, hogy a siker csak időleges. Hamarosan ismét találomra letett tárgyakkal lesz teli a szoba, és olyasvalamit keres majd ismét, amiről jól tudja, hogy nemrég még ebben vagy abban a zugban látta. Az entrópia törvénye uralkodik: a rend ideiglenes, a káosz abszolút.

A figyelemhiány zavarral élő személyek egy kisebb csoportja kivételes mechanikai készségekkel rendelkezik: ők összetett dolgokat, gépeket és hasonlókat tudnak szinte intuitív módon szétszedni és összerakni. A legtöbbünket azonban koordinációs nehézségek jellemzik, különösen a finommotoros kontrollt igénylő mozgások terén. A dolgok kihullnak a kezünkből, felbukunk a saját lábunkban, a labda nem arra száll, amerre akartuk. A takarítás során egymásra tornyozzuk a dolgokat, ami azzal fenyeget, hogy a torony egyszer csak ledől. A telefonszámok leírásakor az egyes számjegyek felcserélődnek: ha az írás véletlenül olvasható, a szám akkor is hibás lesz.

Sok más figyelemhiány zavarral élőhöz hasonlóan én is nehezen tudok háromdimenziós modelleket vagy térbeli dolgokat elképzelni, akármilyen pontos és részletes is a leírás. Amikor egy regényben az asztal, az ágy, az ablak és az éjjeli szekrény pontos elhelyezkedéséről olvasok, a képzeletemre köd ereszkedik. Egyszerűen nem tudom elképzelni. Amikor az utcán valakitől útbaigazítást kérek, már akkor elveszítem a fonalat, amikor a megkérdezett személy az első mondat feléhez ér. A figyelemhiány zavarral élő ember azonban szerencsére tökélyre fejlesztette a bólogatás művészetét. Mivel szégyelli értetlenségét, és jól tudja, milyen hiábavaló is lenne a nagyobb siker reményében további pontosítást kérnie, mesterien alakítja a mindent értő hallgató szerepét. Majd nekiindul, a jó szerencsére bízva magát. „Ha ugyanannyi az esélye annak, hogy jó vagy rossz irányba indulok, az esetek háromnegyedében a rossz irányt választom” – mesélte egy figyelemhiánnyal élő páciensem. A vizuális-térbeli tájékozódási képesség hiányossága pedig szinergiára lép a figyelem rebbenékenységével. A rend esélyt sem kap.

A figyelem rebbenékenységének szintje azonban még figyelemhiány esetében sem állandó. Sok szülőt és tanárt félrevezet az, hogy a gyermek bizonyos tevékenységekben látszólag teljesen el tud merülni, mégpedig szinte kényszeres, hiperkoncentrált összpontosítással. Ám a környezettel szemben szinte teljesen tudatát veszített hiperkoncentráció szintén a gyenge figyelmi szabályozás jellemzője. Ráadásul a hiperkoncentráció sok esetben egyúttal passzív figyelemként jelentkezik, például tévénézésként vagy számítógépes játékok űzése során. A passzív figyelem az elme számára lehetővé teszi, hogy robotpilótára kapcsoljon, azaz mindennemű figyelmi erőfeszítést feladjon. Az aktív figyelmi folyamatok pedig, amelyek során az elme teljesen összeszedett, az agy pedig kénytelen munkát végezni, azokra a speciális körülményekre szorítkoznak, amelyek a legmagasabb motivációt biztosítják. A figyelemhiánnyal élő agy képtelen az aktív figyelemre, amikor szervezett munkára lenne szükség, vagy amikor olyasmire kellene figyelnie, ami kevéssé vagy alig érdekli.

A figyelemhiánnyal élő személyek is képesek lehetnek erős összpontosításra, ehhez azonban sokkal magasabb motivációs szintre van szükségük, mint másnak. Számos téves diagnózishoz vezetett az, hogy ezzel a ténnyel sok orvos sincsen tisztában. „A páciensünkre az a jellemző – írta nekem egy olyan egyetemi oktató pszichiátere, akinél én figyelemhiány zavart állapítottam meg, mire a házi orvosa további szakember véleményét kérte ki –, hogy az őt érdeklő dolgokra nagyon is jól tud összpontosítani, márpedig a figyelemhiánnyal élő páciensek számára ez nagyon nehéz.” Ám éppen, hogy nem ez esik nehezükre! Számukra az okoz bénító nehézséget, hogy agyuk motivációs mechanizmusait olyasmi iránt indítsák be, ami nem érdekli őket.

A figyelemhiány zavar helyzetfüggő: az adott körülményektől függően nagy eltérések lehetnek abban, hogy milyen erősen jelentkezik az adott személynél. Vannak például olyan tanórák, amelyeken a figyelemhiánnyal élő gyermekek sokkal jobban teljesítenek, miközben más órákon szétszórtak, eredménytelenek, sőt esetleg rendbontóan viselkednek. A tanárok emiatt könnyen azt a következtetést vonják le, hogy a gyermek saját maga dönti el, mikor legyen szorgalmas és mikor ne. Sok figyelemzavarral élő gyermeket szidnak le és szégyenítnek meg az osztály nyilvánossága előtt rendszeresen olyan viselkedésért, amelyet egyáltalán nem szándékosan választ. Ezek a gyerekek nem szánt szándékkal figyelmetlenek vagy engedetlenek. Valójában a viselkedésüket meghatározó érzelmi és neurofiziológiai erők játékszerei. Ezeket az erőket a későbbiekben bővebben is tárgyaljuk majd.

A figyelemhiány zavar második mindent átható jellemzője az, hogy az ilyen személy beszéde és tettei egyaránt impulzívak, érzelmi kontrollja pedig igen gyenge. A figyelemhiány zavarral élő felnőtt vagy gyermek alig-alig tudja megállni, hogy mások szavába ne vágjon, szenvedés számára kivárni a sorát, és sokszor akar impulzív módon cselekedni vagy beszélni, mintha megfontoltságról soha nem is hallott volna. Nem nehéz megjósolni, hogy ez milyen negatív következményekkel jár. „Szeretném kontrollálni magamat – mondta nekem egy harminchárom éves férfi, amikor először jött el hozzám –, de az elmém nem hagyja.” Az impulzivitás jelentkezhet impulzív vásárlás formájában, amikor az ember az árra és a következményekre való tekintet nélküli szükségtelen holmikat vásárol. „Impulzív vásárlás? – kérdezte egy másik férfi az első beszélgetésünk során. – Ha lenne pénzem, impulzíve megvenném az egész világot.”

A figyelemhiány zavar harmadik kulcsjellemzője a hiperaktivitás. Ennek klasszikus tünete, hogy a személy képtelen egy helyben maradni, de a külső szemlélő számára megtévesztő formákban is jelentkezhet. Némi izgés-mozgás valószínűleg ilyenkor is jelen van – a lábak vagy az ujjak topognak-mozognak, az ülő személy lába le-föl jár, rágja a körmét vagy az arca belső oldalát. A hiperaktivitás a túlzott beszédtevékenység formáját is öltheti. Az esetek egy szűk körében – különösen lányoknál – a hiperaktivitás akár teljes egészében is hiányozhat. Az iskolát oda se figyelve és álmodozva járják végig, és miután viselkedésükkel nem okoznak gondot, valahogy mindig átmennek az év végén. Miközben a hiperaktivitás meglétére nincs szükség a figyelemhiány zavar megállapításához, bizonyos páciensek számára drámai hatású. „Az egyetlen dolog, ami le tudott lassítani, a rendőrautó szirénája volt, amikor gyorshajtáson kaptak” – mondta nekem egy hetvenhét éves nő.

Közismert, hogy számos figyelemhiány zavarral élő gyerek rettentő bőbeszédű. Egy második osztályos kisfiút mindenki dumagépnek hívott, olyan kimerítő volt cserfessége. A szülei is gyakran kérték tőle, hogy hallgasson el. Olyan ez, mintha az ilyen gyerek ezt mondaná: „Folyton elveszítem a kapcsolatot a többiekkel. Attól szorongok, hogy ha nem dolgozom rajta folyamatosan, akkor megszakad velük a kapcsolat, és magamra maradok. Kizárólag szavak révén tudok velük kapcsolatot tartani. Más módját nem ismerem.” A figyelemhiánnyal élő felnőttek közül többen említették, hogy részben azért beszélnek olyan gyorsan, mert annyi szó és kifejezés jut hirtelen az eszükbe, hogy attól félnek, éppen a legfontosabbakat fogják elfelejteni, ha nem mondják ki őket a lehető leggyorsabban.

A figyelemhiánnyal élő személy a saját elméjét örökké mozgásban lévő gépezetnek érzi. Irtózik és undorodik az unalomtól, amely azonnal erőt vesz rajta, ha a tevékenység, kikapcsolódás vagy figyelem elveszti célirányosságát. Szüntelen belső nyugtalanságot érzékel – az agy konstans háttérzaját, egy állandóan jelen lévő „fehér zajt”, ahogy azt a Harvard Egyetem pszichiátere, John Ratey megfogalmazta. Az ember tudatában könyörtelen kényszerítő erő jelentkezik, ám bármilyen meghatározott, szükségszerű cél vagy irány nélkül. Már a The New England Journal of Medicine egy 1934-es cikke azonosította ezt a nyomasztó, folyamatos nyughatatlanságot, amelyet „organikus űzöttségnek” nevezett el. Nekem például alig akadt életemben olyan nyugodt pillanat, amelyben ne éreztem volna azonnal azt a zavarba ejtő érzést, hogy valami mást kellene csinálnom a helyett, amivel éppen foglalkozom. Az alma nem esik messze a fájától. Nyolc- vagy kilencévesen a fiam egyszer így szólt hozzám: „Mindig úgy érzem, hogy valamit csinálnom kell, de nem tudom, hogy mit.” A legidősebb ember, akinek stimulánst írtam fel, egy nyolcvanöt éves nő volt, és a Ritalin hatására szó szerint életében először volt képes tizenöt percnél többet egy helyben ülni.

A nyughatatlanság mindeközben hosszas halogatással jár együtt. A motivációs apparátus bekapcsolásához arra van szükség, hogy a kudarc fenyegetése vagy a jutalom ígérete azonnali és közvetlen legyen. Az idővel való versengés kiváltotta adrenalinlöket nélkül eluralkodik a tehetetlenség. Egy-egy feladatnak vagy esszének nemegyszer láttam neki a középiskolában vagy az egyetemen a határidőt megelőző este. Abban az időszakban, lévén csak írógépek álltak rendelkezésünkre, a nyers változatnak egyúttal a véglegesnek is kellett lennie. Úgy néztek ki a dolgozataim, mint egy ezerszer javított kézirat: lap lap után kapkodva beírt javítások sorjáztak. Amikor viszont nagyon akar valamit az ember, nincs se türelem, se halogatás. Azt azonnal meg kell tennie, szereznie, ennie, tapasztalnia.

A figyelemhiány zavarral élő személy életének minden napját gyakori és frusztráló emlékkihagyások lyuggatják. Egy jó barátom, Brian figyelemhiány zavarral él. Van egy kutyája is. Mindennap együtt sétálnak. Amikor Brian felveszi a kabátját, a sapkáját és a cipőjét, a kutya a konyhaasztal alá fekszik, és vár. Brian kilép a házból, ám a kutya nem mozdul. A kutya egészen addig meg sem mozdul, amíg Brian immár harmadszor vissza nem tér a lakásba, hogy magához vegye a kulcsát, a tárcáját vagy azt, amit éppen elfelejtett az első két alkalommal. A kutya tanult a tapasztalataiból, amit a gazdájáról nem mondhatunk el.

Legutóbbi emlékezetkiesésem négy nappal az előtt történt, hogy ezt írom. A tel-avivi Ben Gurion repülőtéren voltam minden csomagommal, készen arra, hogy hazautazzam Vancouverbe. Nagyon elégedett voltam magammal, hogy végre sikerült valahová időben odaérnem. A bejelentkezésnél a jegykezelő átnézte az utazáshoz szükséges dokumentumaimat. Arcára kiült a zavarodottság. „De hiszen a gépe holnap indul” – mondta végül. Talán tudattalanul is megpróbáltam kompenzálni minden olyan esetért, amikor késve érkeztem a repterekre.

Gyakran tették fel nekem a kérdést, hogy ezzel az adottsággal hogyan tudtam végigcsinálni az orvosi egyetemet. Erre az a válasz, hogy számos figyelemhiány zavarral élő ember rendkívül eredményesnek tűnik. A figyelemhiány az élet számos aspektusára hathat termékenyítőleg. A látszólagos szakmai sikerek vagy a munkamánia elfedhet más téren meglévő problémákat. A figyelemhiány zavar esetén is igaz, mint annyi más esetben, hogy fokozatai vannak, igen széles spektrummal.

Habár egész életemben orvosnak készültem, huszonnyolc éves koromig nem iratkoztam be az orvosira, hanem mindenféle kitérőket tettem. A húszas éveim elején fokozatosan lejjebb adtam az akadémiai ambícióimból, mert képtelen voltam rávenni magamat, hogy tartósan az iskolai tanulmányaimnak szenteljem az időmet. Az egyik emlékezetes napon másodéves egyete­mistaként vörös szemekkel érkeztem meg a vizsgára, mert öt Shakespeare-drámát olvastam el éjféltől reggel hétig. Sajnálatos módon azonban rosszul emlékeztem az időpontokra, és az aznapi vizsga témája nem Shakespeare, hanem az európai irodalom volt. Így ment ez félévről félévre. Harmadévben azután feladtam. Az orvosi egyetemen főként az első két év jelentett számomra nagy kihívást, amely az orvostudomány alapjairól szólt, és fájdalmas részletességgel tanították. Még ebben az időszakban is kivétel nélkül mindig a vizsgát megelőző éjjel kezdtem neki a tanulásnak. A későbbiekben már könnyebben találtam motivációt, és jobban oda tudtam fordulni a tananyaghoz, amikor praktikusabbá és személyközpontúbbá váltak a feladataink. Az orvosi egyetem folyamatos határidők, vizsgák és átugrásra váró akadályok sora, melyek igen embert próbálók. Nem annyira a hosszú távú tervezésről, mint inkább a folyamatosan egymást követő, rövid távú akadályokról szól.

Amikor egy figyelemhiány zavarral élő felnőtt visszatekint az életére, maga mögött terveket lát, amelyek soha nem valósultak meg teljesen, szándékokat lát, amelyek sohasem értek célt. „Örökké csak lehetőségeim, potenciáljaim vannak” – mondta az egyik páciensem. A kezdeti lelkesedési rohamok hamar lelohadnak. Pácienseim tíz éve építeni kezdett támfalakról mesélnek, félig kész csónakokról, amelyek évre év csak a helyet foglalják a garázsban, félbehagyott tanfolyamokról és könyvekről, abbahagyott üzleti vállalkozásokról, soha meg nem írt versekről – számtalan soha végig nem járt útról.

A társas készségek is problémásak. A figyelemhiány zavar egyik aspektusa, hogy az ilyen személy nehezebben ismeri fel a társas szabályokat. Habár vannak olyan figyelemhiány zavarral élő gyermekek, akik kerülik az érintést, kora gyermekkorban a legtöbb gyermek szó szerint csügg a felnőtteken, és szinte telhetetlen vágyat mutat arra, hogy felnőttekkel testi és érzelmi kapcsolatot alakítson ki. A többi gyermekhez naivan közelítenek, amire azok gyakran reagálnak elutasítóan. Mivel a társas utalásokat nehezebben értelmezik, a társaik könnyen kiközösíthetik őket. A szülők ilyenkor szívszakadva figyelik, hogy a gyermekük kiszorul a közösségi játékokból, a születésnapokra nem hívják meg őket, nem hívják őket át a társaik, és Valentin-napon sem kapnak üdvözlőlapokat.

A gyenge társas készségek igen jellemzők, de vannak kivételek. A figyelemhiány zavarral élő gyerekek egy része szociálisan jól alkalmazkodik és kimondottan népszerű. Tapasztalataim szerint e siker mögött a különböző funkciózavarok okozta szorongás húzódik meg, és az önértékelés törékenységét hivatott elrejteni, ami nem feltétlenül válik szembetűnővé addig, amíg az ilyen gyerekek tízes éveinek vége, húszas éveinek eleje el nem érkezik.

A figyelemhiány zavarral élő felnőtteket gyakran tartják zárkózottnak és arrogánsnak, vagy éppen fárasztóan bőbeszédűnek és modortalannak. Sokukat a kényszeres viccelődésükről lehet felismerni, a fojtott, hadaró beszédről, és arról, hogy látszólag véletlenszerű módon ugrálnak egyik beszédtémától a másikig, és képtelenek egy gondolatukat anélkül kifejteni, hogy eközben ki ne merítenék anyanyelvük teljes szókincsét. „Soha életemben nem tudtam befejezni egyetlen gondolatomat sem” – panaszolta nekem egy fiatalember. A figyelemhiány zavarral élő férfiakban és nőkben van valami szinte tapintható intenzitás, amire a többi ember kényszeredettséggel és szinte ösztönös visszahúzódással válaszol. „Olyan ez, mintha én a Marsról származnék, míg mindenki más a Földről” – mondta nekem egy negyvenéves nő. Vagy, mint azt egy másik páciensem megfogalmazta: „Mindenki más mintha a kellemes emberek klubjába tartozna, amelyből engem kizártak”. Az az érzés, hogy mindig ki vannak rekesztve valamiből, hogy valahogy mindig félreértik a dolgokat, az egész életüket áthatja. A társadalmi eseményeken általában a perem felé gravitálok, annak az érzésnek a tudatában, hogy valami oknál fogva képtelen vagyok a dologba bekapcsolódni. Ilyenkor figyelem az egymással beszélgető embereket, akiket adott esetben meglehetősen jól ismerek, és közben az van a fejemben, hogy senkinek nincs semmi mondanivalóm. A társas csevegés mindig is rejtély volt előttem. Időnként látom, ahogy az emberek lelkesen beszélgetnek egymással, és azt kívánom, hogy bárcsak láthatatlan lennék, hogy kihallgathassam őket – nem a hallgatózás végett, hanem azért, hogy végre egyszer megtudjam, mi a csudáról is lehet beszélgetni. Figyelemhiány zavarral élő pácienseim nagyon hasonló tapasztalatokról számolnak be nekem. „Nem tudom, hogyan kell csevegni, és attól félek, hogy valami ostobaságot mondok” – fejtette ki egy huszonhat éves nő. És az az igazság, hogy ha a figyelemhiány zavarral élő személy csevegni kezd is, már az első percben mély unalomba süpped, amikor úgy érzi, hogy a beszélgetés felszínes témákra szorítkozik.

A figyelemhiány zavarral élő felnőttekkel beszélgetni gyakran olyan, mint egy viccekkel elaknásított mezőn átkelni. Váratlan szófordulatok, tudatosan abszurd képzet­társítások fűszerezik a sztorikat, amelyek önma­gukban sokszor nem is igazán érdekesek. „Hála istennek, hogy csak figyelemhiány zavar – kiáltott fel egy férfi páciensem, amikor megerősítettem a diag­nózist. – Mindig azt hittem, hogy cézársaláta vagyok, amihez nem jutott pirított zsem­lekocka.” A figyelemhiány zavarral élő gyerekek gyak­ran töltenek be az osztályban bohóc­szerepet.

A figyelemhiány zavarral élő gyerek hangulata válto­zékony, a boldog mosolyok szempillantás alatt dermednek kényszeredett vigyorrá és keserű elégedetlenséggel teli grimasszá. Az derűs izgatottsággal várt események, óriási energiával megkezdett tevékenységek sokszor keserű csalódással és sértődött, vádaskodó visszahúzódással végződnek. A figyelemhiány zavarral élő felnőttek érzelmi állapotai is bármilyen kivehető mintázat vagy ritmus nélkül ingadoznak. Látható ok nélkül követik egymást a jó és a rossz napok.

A jó és a rossz napokat azonban egyetlen közös, átható dallam fogja át: az az érzés, hogy valami fontos hiányzik az életükből.

Dr. Máté Gábor: Szétszórt elmék. A hiperaktivitás új gyógymódja
Libri Kiadó, 2013

• Recenziónk: Rendetlen zsenik és ok nélkül lázadók