Halotti lepel? | Vasile Ernu: Született Szovjetunióban

Írta: Kibédi Varga Sándor

A könyv, amiről ön most olvas: könnyes emlékezés és szerelmetes vallomás a nagy Szovjetunióról. Vagy majdhogynem. És még: egy államutópia dagerrotípiája, valamiféle halotti lepel, mini szociográfia, érzelmes utazás az egyszemélyes történelemben.

Az utószót jegyző Tamás Gáspár Miklós megállapítja, hogy a szöveg nem szovjetellenes, nem antikommunista. Ez persze nem baj, ám fennáll annak veszélye, hogy nosztalgikussá válhat. Bizony a szerzőnek „késélen” kell járnia, írja TGM. Nekem csak a „késéllel” van gondom. Szerintem Vasile Ernu inkább egy közönséges betonút közepén imbolyog, pontosan a jobb- és a baloldali kocsisort elválasztó folytonos sávon. Kitárt karral, félig csukott szemmel megy, mint egy gyermek, közben azt képzeli, hogy drótkötélen egyensúlyoz. Így persze gyakran lelép a felfestett vonalról, néha balra, néha jobbra szédül, az úttestről is letérve a sűrű erdőben botorkál. A könyv stílusa ironikus, szatirikus – olvasom ugyancsak az utószóban. A minősítés tökéletes, ám ha az irónia és a szerelem tárgya ugyanaz, a helyzet zavarossá válhat.

Vasile Ernu 1971-ben született, és a fülszövegből kiderül, hogy csak a gyermek- és ifjúkorát töltötte a Szovjetunióban. Így érthető, miért az iskola uralja a textust. Tanárairól viszont nem beszél, diáktársairól is nagyon keveset, ám megered a szava, ha a pionír (úttörő) életről van szó. Megtudjuk, hogy a szovjet pionír bibliája Arkagyij Gajdarnak a Timur és csapata című könyve, és hogy milyen nagyszerű dolog idős asszony kertjét felásni, tűzifát halomba rakni, hulladékpapírt, ócskavasat, kamillavirágot gyűjteni, nyári táborban ücsörögni. Ez az életérzés mindig összefüggésben van Vlagyimir Iljiccsel: nevét annyiszor emlegeti elismerően, hogy – néha nem is tudom, miért – sokkol vele.

Előkerülnek a szovjet jellemet formáló hősök: Lenin után Zinovjev, Buharin, Trockij, majd a sor folytatódik Stirlitz-cel, a nagy kémmel, Jurij Gagarinnal, a nagy űrhajóssal. Osztap Bender sem marad ki, aki ugyan Ilf és Petrof regényhőse, és persze antihős. És ha irodalom, akkor Jeszenyin és Bulgakov. A számomra ismeretlen példaképek közül megjegyeztem magamnak Pavlik Morozovot, aki feladja saját apját, mert az eldug egy szekérnyi búzát a hatóság elől. „Mennyire fájt, amikor megtudtam, hogyan álltak rajta bosszút a kulákok! Felnéztem rá.” Most mi van? Jó, elhiszem, ironizál a szerző. (Vagy mégsem?) Na, de egy lapon emlegetni Bulgakovot, Osztap Bendert, Morozovot, enyhén szólva túlzás. Valóságos tanulmányt ír a kedvenc meséiről és filmjeiről, a szereplők közül kiemelkedik a Burattinó nevű figura, akit az olasz Pinocchióról koppintottak, és Otto von Stirlitz – A tavasz 17 pillanata című filmsorozatból –, aki viszont valóságosnak hitt személy. (Valójában kitalált figura, ám nem teljesen a képzelet szülötte. Mintája, egy bizonyos Willi Lehman létezett.)

Az átlagos szovjet ifjúnak kiválni csak az előírt módon lehet. Ha más utat választ, retorzióra számíthat, mondjuk a kozmopolitizmus elleni harc jegyében. Aki túlzottan színes ruhát, hosszú, loboncos hajat, trapéznadrágot visel, ráadásul gitárt penget, az huligán. Megtudjuk, ezeket a fiatalokat nem érdekli a politika, és a hatalomnak ez fáj igazán. „Még a kibírhatatlan Szolzsenyicinnel, a szőrszálhasogató Szaharovval szemben is tudtak elnézőek lenni, mert a hatalom megértette a gyűlölet különböző formáit, ám a közönnyel nem tudott mit kezdeni.” Ez a mondat minden ízében recseg-ropog. Hogyan lehet a kibírhatatlan jelzőt aggatni arra, aki tizenegy évig börtönben, munkatáborban él, megírja gulág-élményeit, Nobel-díjat kap, ám elkergetik hazájából? Hogyan lehet szőrszálhasogatónak nevezni a magfizikust, aki harminckét évesen akadémikus, de a jelentős a polgárjogi tevékenysége miatt száműzik, igaz, Nobel-békedíjat is kap? Irónia? Ez nem az. Visszatérve a huligán-félékre: később, a nagy átalakulások idején megjelennek a szovjet rockerek, akik már bátor szövegeket írnak. A hosszú idézetek közül álljon itt egy rövid: „Ott egy traktor robog, a malacoknak annyi, / A szomszéd faluban, mondják, piát lehet nyakalni.” Irónia? Ez már igen.

Most következnek a felnőttebb dolgok, az első a lakhatás. A nagyvárosi szovjet elvtárs és elvtársnő valószínűleg kommunalkában [itthoni szóhasználattal: társbérletben] él, mert a forradalom után a lakásokat államosítják, felosztják: egy lakóra tíz négyzetméter „esik”. Az előtér, a konyha, a fürdő, a vécé közös. Ez az állapot korántsem olyan rossz, mint azt egyesek hiszik, mert ha kellemetlen is, van haszna: az emberek nem idegenednek el egymástól. Hogyan is tehetnék, hiszen ha valaki a tualetre (tualet = toalett) megy, húsz másik lakó figyeli, mennyi időt tölt ott, és mit csinálhat bent. Az ún. tualet a kollektív intimitás megszemélyesítője, tudjuk meg. Különben a kellemetlenségre mindig van megoldás: a szesz. Mit iszik a szovjet polgár? Néhány recept az okulásunk végett. Jors: fél liter sör fél deci vodkával. Továbbfejlesztett változata a Rembrandt koktél: a vodkát úgy kell rátölteni, hogy ne keveredjen a sörrel. Ha sikerül, vagyis a vodka a pohár aljára kerül, az egy Eredeti Rembrandt. De ha a sör zavarossá válik, az egy Hamis Rembrandt. A rászorultak italt gyártanak alkohol alapú hígítóból, oldószerből, ragasztóból, fékfolyadékból, ugyanis azt vallják, ami ég, az leönthető a garaton. A Szuka bele keverék a „szférák zenéje”. Kell hozzá egy deci Zsiguli-sör, egyharmad deci Szadko-sampon, háromnegyed deci korpásodás elleni hajszesz, negyed deci fékolaj, kb. egytized deci BF ragasztó, húsz gramm rovarirtó. A keveréket szivardohányon kellett pihentetni egy hétig, utána fogyasztható. Ja, kezdem érteni a szerző nosztalgiáját…

A politika mindig Leninnel kezdődik, utána jön Sztálin, Hruscsov stb. Ernu úgy véli, 1960 és 1980 között a fejlődés nagy és általános lett. Sakkban, atomfizikában, jéghokiban, űrkutatásban, balettban verhetetlen az ország. A filmművészet is csúcsra jut: Moszkva nem hisz a könnyeknek Oscar-díjat kap. Külön is megmagyarázza a szerző, hogy miért indul virágzásnak a kultúra: azért, mert a tűrés és a tiltás optimális egyensúlyt teremt. A sztálini rendszert ugyan kritizálni lehet, de számos tabura, érzékenységre figyelnie kell az alkotónak. A szovjet építészet is sikert sikerre…, bár vannak még hibák. A leningrádi metró egyik alagútjának fúrásakor földalatti folyóba ütköznek. Kikerülni nem lehet, hiszen szigorú határidő és pártfegyelem van, ezért a vízfolyamot egy hatalmas szerkezettel folyamatosan fagyasztják. (A méregdrága berendezés a kapitalizmus beköszöntéig működik, majd a metrószakaszt felszámolják.) De a történelem nem folyó, patak, erecske, nem lehet lefagyasztani, így Hruscsov után következik Brezsnyev, Andropov, Csernyenko. Mivel az idős pártfőtitkárok elhalálozási versenyt folytatnak, végül egy fiatal kerül a legfontosabb posztra: a foltos homlokú Gorbacsov. Ő hozza batyujában az akcelerációt, a peresztrojkát, a glasznoszty nevű forradalmat. Ez utóbbi és az alkoholellenes ukáz ásta meg a Szovjetunió sírját – véli az író.

Be kell vallanom, én kibic vagyok a Szovjetunió-témában, de nem a kommunizmus-témában, hiszen a Ceausescu Romániájában azért megéltem egy s mást. Ezért – és sok minden másért – van, amikor értem, vagy érteni vélem a szerzőt, van, amikor nem. Például Vasile Ernu azon bosszankodik, hogy a második világháborúról szóló húszrészes BBC-s dokumentumfilmnek csak egyetlen egy része taglalja Moszkva szerepét. Pedig Németország zavartalanul elfoglalta Európa java részét, lerohanta a Szovjetuniót, ám a nyugatiak csak akkor nyitották meg a második frontot, amikor már látszott, egyedül is elbánnak a fasiszta fenevaddal, fejtegeti. Csakhogy az író szintén elfogult: egy szóval sem említi Lengyelország közös, fasiszta-szovjet elfoglalását, feldarabolását. Akkor is meghökkent, amikor a szovjet disszidensekkel élcelődik, vagy amikor a zsidókérdést tárgyalja nagyon „viccesen”. Ezekben a részekben lesodródik a cikk elején említett betonútról, és a sötét erdőben kóvályog. Itt már sem a nosztalgia, sem az irónia nem ad felmentést. Még egy groteszk véleményt említek: V. E. úgy gondolja, hogy a két nagyhatalom (USA, SZU) között igaziból sosem volt hidegháború, csak a kremlinológusok és a disszidensek vezették orránál fogva a világot. Melléklet is van a könyv végén: a Szovjetunió története évszámokban. Jelzésértékű, hogy a kezdetet 1900-ra teszi, amikor is Lenin emigrál Oroszországból. A befejezés éve természetesen 1991.

A szerző a Moldova nevű tagköztársaságban született, ott, ahol a lakosság nagy része románul is beszél. Egyetemi tanulmányait már Iaşiban és Kolozsváron végzi, vagyis repatriál – bár ez félrevezető fogalom. Talán jobb lenne: anyanyelvének államába költözik. Később kiadói szerkesztő lesz. Könyvében a kisebbségi életnek nyoma sincs, és szót sem ejt a szüleiről, rokonairól, szülővárosáról – amely valószínűleg Kisinyov. Engem az is érdekelt volna, hogy egy román nemzetiségű szovjet diák miként látja a szomszédos Romániát… A Született Szovjetunióban című könyvet a kolozsvári László Noémi fordította magyarra, nagyon sok hibával, és megjelent már orosz, bolgár, olasz, spanyol változata is. Vagyis, úgy tetszik, sikere van.

Adatok: A könyv fülszövege

Vasile Ernu: Született Szovjetúnióban

L’Harmattan Kiadó, 2011