Madelaine helyett mozi | Bereményi Géza: Magyar Copperfield / Latinovits Színház

Lombár Izabella |

Hogyan és mire emlékezünk, amikor visszanézünk? Kipróbálhatom: elegánsan letörök egy darabot a madeleine süteményből, és teába mártom – de lehet, hogy semmi nem dereng fel. Viszont ha beülök egy moziba, szinte azonnal úgy érezhetem, mintha egy régebbi idő peregne előttem, meg mindaz, ami megosztható belőle. De akkor ez most a múltnak nevezett valóságdarab, vagy csupán a róla szóló mese?

A Magyar Copperfield előadásának színpadképe (tervezte Khell Zsolt) izgalmasan utal a kétféle emlékezésre. A hatalmas mozivászon és a nézőknek háttal húzódó széksorok egyszerre határozzák meg az emlékezéstechnika sajátosságait és a színpadi mozgások lehetőségeit. A mozi tere visszahozza a Bereményi Géza tizenöt éves koráig tartó (1946–1961) történet történelmi hangulatát. Ez a háborút túlélő nemzedék szórakozóhelye, tájékozódási pont a filmhíradók révén – de a néző egyben hazugságfogyasztó is. A közös filmnézés pedig a társadalmi élet illúzióját is adja.

A moziszerű díszlet közvetlenül utal Bereményi filmes munkásságára – és a mi kultikus moziélményeinkre. A színpadon elhangzik a Megáll az idő szállóigévé vált mondata is: „Hát akkor most már itt fogunk élni.” A díszlet így jelzi az időutazást, de arra is emlékeztet, hogy a szerző által felvázolt múlt: narráció.

Az önéletrajzi regényből (Magvető, 2020) készült előadás egy szűkebb életrajzi ív kiemelésére vállalkozik, kapcsolódva Bereményi magánmitológiájához, illetve az olyan alkotásaihoz, mint A svéd király (1970), az Eldorádó (1988) vagy Cseh Tamás dalai. Központi kérdése: „Mivel hitetted el, hogy nem vagy olyan, amilyen vagy valójában?” – vagyis hogyan lehet a bizonytalanságból és a hiányból identitást építeni, és kivívni az egyéni szabadságot. Mindez értelmezhető a történelem felől is: 1956 gyermeki szemszögből megélt élménye, a Kádár-korszak megszilárdulása, a gimnáziumi tisztogatások és a hatvanas évek fojtogató társadalmi légköre rajzolja ki „a korszak piszkos lelkét”.

Minek az elbeszélése ez a múltidézés? Mit mesél el ez a száznegyven perces színpadi játék? Németh Nikolett dramaturg alázattal és jó érzékkel nyúlt a szöveghez. A kiválasztott részletek dokumentumjáték-szerűen, szinte szó szerint hangzanak el. Továbbá kiválóan állítja a fókuszt azokra a jelenetekre, amelyek fontosak a cselekmény előre haladásában. Kiváló szakmai erény ugyanakkor a sűrítés képessége: a vaskos önéletrajz gyakorlatilag véget ér azzal, hogy a főhőst kicsapják a Cukor utcai gimiből.

A színpadi történések ritmusát az említett hatalmas mozivásznon fel-feltűnő Géza-nevek adják. Juhász Vince alakítja a főhőst, akinek az identitásával kapcsolatos bizonytalanságára, ködös elképzeléseire ráerősítenek szüntelenül változó nevei. Apja még születése után elhagyja, de tőle származik egyetlen öröksége, a Lurkó név, amelyet anyai nagyanyja, Róza (Takács Katalin) Lulikára ferdít. Ezzel hozzásegíti Gézát ahhoz a névhez, ami megadja az első és egyetlen önazonosságát – legalább az első pár évre. Róza mama jelenti a biztonságot, a praktikus észt és paradox módon az istenhitet („Isten szeme mindent lát”). Kettejük szeretetteljes kapcsolatát a nagypapa, Sándor alakja egészíti ki. Kaszás Gergő fekete bőrdzsekis piaci kiskirálya valódi apafigura a kis Géza számára. Alakját az emlékezés nagyítja fel, meg a monumentális apahiány. Sándor előbb szimbólumokban beszél hozzá, és ő vezeti be elsőként abba a duplafenekű világba, amiben Géza később talán mégis boldogulni fog. Neki köszönheti a hazudás – finomabban szólva: a valóságtól elrugaszkodás – képességét.

 

Meséivel a nagyapa – kompótról vagy tengeri útról – azt tesztelgette, mennyire tudja átverni a gyereket. Ezek a mézesmadzag-húzogatások eredetileg valami edzésterv-féle részei lettek volna, felkészítők az élet valóságára, a kampányokra, az üzleties szemléletre, a dörzsöltségre. Sándor ekkor még nem sejthette, hogy unokája író lesz, és az esztétikai hatás kedvéért időnként ő is csavarint majd egyet-kettőt a valóságon.

Ám a Teleki téri árusként dolgozó nagyszülők életének második terében, a piacon megtörténik az első szembesülés az igazsággal: egy felnőtt ráförmed:.

„– Mi az, hogy Vetró? Hát te nem a Bereményiéknek a gyereke vagy? Ott szoktál lenni az ő standjukban. […] Akkor mért hívnak téged Vetrónak? – emelte még tovább a hangját a férfi. – Mért nem hívnak Bereményinek, hogyha a Bereményiék nevelnek?”

Géza mélyen megszégyenül. S amikor anyja újra férjhez megy, és magához veszi az iskolába készülő Gézát, a kisfiú azzal szembesül, hogy a bizonyítványában egyszerűen áthúzták a Vetrót és odabiggyesztették a Roznert.

Bohoczki Sára az édesanyát természetes játékkal formálja meg, mentesen a szélsőséges, drámaian látványos anyai érzelemkitörésektől. Számára a szülőség nem prioritás, elé helyezi az emelkedést a társadalmi ranglétrán. Ennek a szociológiai ugrásnak az eszköze Rozner Pista orvos (Fröhlich Kristóf), ő testesíti meg a duplafenekű világ (látszat)rétegződésében a középosztálybeli értelmiségit, akihez a Bereményi–Vetró anyának és fiúnak fel kellene zárkóznia.

A valóság azonban, hogy Rozner fizikailag és lelkileg is bántalmazó attitűdjével végképp megsemmisíti a lehetőséget, hogy Géza egészséges viszonyt alakítson ki az igazsághoz, a valósághoz és önmagához. A bántalmazások hatására a fiú titkos nevet alkot magának: Czetes Géza lesz, az ecetes uborka üvegéről kölcsönzött név viselője: „a másik ember, aki nem egy ütött ember.” Mivel úgy érzi, még a teste és a neve sem az övé, a képzeletbe és az olvasásba menekül, a rákényszerített szerepek helyett pedig a „semmilyen” és a „kitérő” létet választja. Az idegenségben talál átmeneti szabadságot: „Ismeretlen leszek, és az is maradok.” Ez a kívülállás és objektivitás azzal is megjelenik, hogy Juhász Vince nemcsak a dialógusokban szerepel, hanem narrátorként is. Az alakváltozások drámájában a soknevű Géza azt a finom belső fejlődést mutatja fel, ahogyan a kisgyerek a körülmények és a változások ellenére megőrzi belső függetlenségét. Juhász alakítása így a valóság szövetét kémlelő, majd abból identitást építő ember eszmélését mutatja meg. A darab záróakkordja is ehhez kapcsolódik: a Chován Gábor által játszott vér szerinti apának mutatja be – immár Bereményi Gézaként – első kötetét.

Ilyés Róbert, Böröndi Bence, Sas Zoltán és Hartai Petra sok szerepben érzékletesen és karakteresen formálják meg a Teleki tér 9. udvarának lakóit, a Cukor utcai iskola tanárait és diákjait. Valódi, nyüzsgő élettel töltik meg a tereket és a gyerek Géza hétköznapjait, keretet és hiteles hátteret adnak a történetének. Jeleneteikkel a regény prózai „valóságos valóságát” sűrített, lüktető drámai formává alakítják. Karakteres alakításaik ellensúlyozzák a főhős történetmesélésből és a történelem felidézéséből fakadó epikus színházi jelleget.

Szűcs Edit korhű jelmezei érzékletesen jelenítik meg a társadalmi rétegváltás attitűdjét is: nagyon különbözik a Rozner- és az idős Bereményi-házaspár öltözködési stílusa. Monori András hangzásvilága a korabeli mozik híradóit és filmzenéit idézi meg. Ebbe szűrődnek be – többnyire csak utalásszerűen, egyszer azonban szövegszerűen is – Cseh Tamás dalainak melankolikus hangulati elemei, köztük a Tíz év múlva. Sokorai Attila világításai hozzájárulnak a korabeli atmoszféra megteremtéséhez.

A Magyar Copperfield nem tekinthető elszigetelt műnek. Valójában összegzése és egyben kulcsa Bereményi Géza évtizedek óta épülő magánmitológiájának. Aki nézőként ül be az előadásra, talán a regény szövegvilágát és mondanivalóját keresi, talán saját generációs mítoszait: az Eldorádó aranyát, a Megáll az idő elégikus nosztalgiáját, a Cseh Tamás-dalok melankóliáját. Máté Gábor rendezése ennél sokkal többet tesz: visszaszolgáltatja a legendák mögötti valóságot.

A színpadi adaptáció a gazdag életmű újabb állomása, és egyben újraértelmezése. Azt mondanám: kihagyhatatlan azok számára lehet, akik Bereményi életművének tisztelői, érdeklődnek a korszak társadalmi és történelmi háttere iránt, vagy kíváncsiak erre a felnövéstörténetre. Az előadás emlékeztet: az identitás nem készen kapott örökség, hanem a bizonytalanságokkal és a múlt ellentmondásaival folytatott küzdelem eredménye. Általa megértjük: nem az idő állt meg ’56-ban vagy ’61-ben, hanem mi tanulunk meg felnőttként tekinteni a saját múltunkra.

Fotók: Borovi Dániel

Bereményi Géza: Magyar Copperfield
Budaörsi Latinovits Színház

Szereplők
Géza / Juhász Vince
Róza / Takács Katalin
Sándor / Kaszás Gergő m.v.
Évi / Bohoczki Sára
Pista / Fröhlich Kristóf
Vetró Géza / Chován Gábor
Továbbá: Hartai Petra, Ilyés Róbert, Böröndi Bence, Sas Zoltán

További előadások és jegyvásárlás