Prológus
Afiónasz-öböl, Korfu, 1983. március
Joséphine még egyszer, utoljára végighordozta a tekintetét a kis, sziklák övezte öblön. Megrázta a fejét. Elszomorította a gondolat, hogy soha többé nem látja viszont, pedig élete legszebb óráit élte itt. Érintetlenül ott táncoltak az emlékezetében annak a ragyogó korszaknak az emlékei: az elragadtatott nevetése a smaragdzöld tenger láttán, a közös falatozás a parton, a görögdinnyeszeletek és a grillezett halak, a szentjánosbogarak éjszakai csodája, az öreg Spiro tanácsai a skorpiócsípés elkerülésére, Doug ölelő karja a derekán… Felsóhajtott. Olyan rég voltak már ezek a boldog napok, és ő olyan egyedül maradt! A magány egyetlen előnye, hogy senki nem fogja meglepni itt, hacsak nem a tenger felől vagy a fenyők tarkította dombon lefelé kanyargó, keskeny ösvényen érkezik. Ahhoz azonban ismerni kellene a helyszínt; a paradicsomnak ez a kis, gyönyörű, és a partot nyaldosó hullámok csattogását leszámítva csendes szeglete egyelőre megmenekült a turistáktól.
Elfátyolozódott a tekintete, ahogy az Odüsszeusz barlang bejáratánál elhamvadtak az utolsó zsarátnokok. Hogyan történhetett ekkora tragédia?
– Szegény Daphné! – suttogta maga elé. – Ha csak egy kicsit is tisztábban láttam volna…
Az idős hölgy erővel elnyomta magában a bűntudatot, mely két napja emésztette. Haragudott magára, amiért túl későn ismerte fel Nick rossz természetét, holott már a puszta tény, hogy a fia barátja volt, felébreszthette volna a gyanúját: Gary remek érzékkel vonzotta magához a kétes alakokat. És ennek most a lánya itta meg a levét, harmincöt évesen özvegyen maradt egy kétéves gyerekkel. Joséphine mindent megadott volna azért, ha visszatekerhette volna az idő kerekét, hogy feladja azt az átkozott memoártervet, mely nemcsak Nick valós természetét fedte fel, de az életébe is került. Micsoda katasztrófa! Megváltoztatta volna az események folyását, ha tudja? Természetesen nem. Megint csak előreszegezett fejjel rontott előre ahelyett, hogy megfontolta volna a húgai fenntartásait. Úgy tűnik, élete hatvankilenc éve alatt semmit sem tanult! No de mit ér az önsajnálat, nem hozza helyre a bajt. Joséphine végre a megfelelő döntést hozta meg, amikor hagyta, hogy a tűz eleméssze életének egy részét. Megtörte az átkot.
Kihúzta magát, és magabiztos léptekkel indult a motorcsónak felé, melyet Geórgiosztól, a villa mindenesétől kapott kölcsön, aki könyörögve kérte, hogy legyen nagyon óvatos. Közeledett a sirokkó, a szeszélyes, vad szél időszaka, amely nem elhanyagolható veszélyeket hozott magával. Joséphine merészen azt felelte, hogy tökéletesen tiszta az ég. Ráadásul úgy ismerte a Jón-tengernek ezt a sarkát, mint a tenyerét. Ám hamar be kellett látnia, hogy jobban tette volna, ha odafigyel Geórgiosz figyelmeztetésére. Néhány perc alatt hatalmas felhők lepték el az eget, dühödt szél támadt a hőségben, felkorbácsolta a hullámokat, és tajtékkal borította be a máskor nyugodt öblöt. A felhők hamarosan kieresztették terhüket, özönvízszerű eső zúdult rá.
– Na tessék, muszáj volt megint a magam feje után mennem! – morogta önmagára dühösen.
Ahányszor egy nagy hullám megemelte a csónakot, meggyőződése volt, hogy elsüllyed, és a félelemtől megdermedve lekuporodott. Ha tudták volna, mit tett az imént, a babonás korfuiak bizonyára az égi büntetés jelét látták volna a viharban. Senki nem szabadulhat meg következmények nélkül a múltjától. Nem égetheti el, mintha mi sem történt volna.
– Kegyelem – nyögte, ahogy egy újabb hullám csapódott a csónak orrának.
Gyerünk, Jojo, szedd össze magad!, vélte hallani szeretett Dougja feddését.
Botladozva felállt, és a kezét a szeme fölé emelve a horizontot kémlelte, hogy ellenőrizze, nem az albán partok felé sodródik-e a csónak. Alig látott az esőben, a széllökésektől elvesztette az irányérzékét, de sikerült összeszednie magát. Csak enyhén balra kellett fordulnia. Azonnal meg is tette. Hirtelen kiáltások harsantak, jelezve, hogy valóban a parthoz közeledik.
– Anya! Erre!
Joséphine felsóhajtott megkönnyebbülésében. Geórgiosz és Daphné elésiettek, hogy kisegítsék a szárazföldre. Ezek szerint a villa mindenese figyelmeztette a lányát. Pont ezt akarta elkerülni! Daphnénak már így is éppen elég gondja volt.
– Istenem! – kiáltott fel, magához ölelve az anyját. – Azt hittük, elsodródsz! Várhattál volna néhány napot, nem hiányzik még egy tragédia.
Joséphine elnyomta magában a remegését, lendületesen megrázta a fejét, és megemelte a hangját, hogy túlkiabálja a szelet.
– Csak egy kis sirokkó, máskor is volt már dolgom vele.
Miközben Geórgiosz a széllel hadakozva kikötötte a csónakot, Daphné az anyjába karolt, és a szép, fehér falú és fehér spalettájú villához vezető lépcső felé kísérte. Doug aprópénzért vásárolta meg a házat a háború végén. A vadszőlő és lonc zöldjébe burkolózó pergola alá érve Daphné felsóhajtott:
– Szóval… vége van? Mindent megsemmisítettél?
Joséphine a lánya szemébe fúrta kék tekintetét. Mit fedhet fel előtte anélkül, hogy bajba sodorná a jövőjét, most, hogy a jelene darabokra hullott? Vékony, szürke pulóverében, mely kiemelte bőre sápadtságát, tarkóján szigorú kontyba tűzött szőke hajával Daphné minden eddiginél törékenyebbnek tűnt. Ha Joséphine eddig nem is tudta megvédeni, még nem késő, hogy megakadályozza az összeomlását. Meg kellett tennie, ha másért nem, Floráért, a huncut, imádni való unokájáért. Megfogta és megszorította a lánya kezét.
– Igen, vége van, drágám. Biztonságban vagyunk, mind a hárman visszamehetünk Los Angelesbe. Hamarosan magunk mögött tudunk mindent.
Mindent figyelembe véve nem is volt teljes hazugság, amit mondott, inkább csak az igazság elferdítése. Soha többé senki nem fogja bolygatni a múltat, erről gondoskodott. Végleg eltemette a Szerelemvirág titkát, többé nem kerülhet rossz kezekbe.
1 ~~ Flora, 2018
Jay a tarkóján összefonta a kezét, a nap felé fordította az arcát, és áthatóan nézett rám obszidiánfekete szemével. Laza testtartása ellenére látszott rajta, hogy csalódott. Éppen az imént közöltem vele, hogy nem tudok tovább maradni a szigeten. Vár a munka Los Angelesben.
– Megértem – biztosított. – Csodás, hogy saját galériád van! Tudod, hogy az öreg Mahoe úré itt a szigeten bezárt? Nem talált senkit, aki továbbvitte volna.
Nyugodt volt a hangja. Barna, a tarkóján hosszabbra hagyott haja lebegett a Csendes-óceán felől fújó szélben. Hiányozni fog. Miért olyan bonyolult az élet? Letettem a csészém, és megforgattam az ujjaim között, hogy összeszedjem magam.
– Láttam, igen, kár érte. Nagyon szerettem a kiállított akvarelljeit.
– Kár, hogy nem korábban jöttél, felvásárolhattad volna a készletét a galériád számára.
Elhúztam a szám.
– A cégtársam infarktust is kapott volna, ha felvetem, hogy áruljunk tengeri tájképeket!
Az Artspace Storehouse, melyet Carterrel alapítottam, a kortárs művészetre szakosodott, eredeti alkotásokat mutatott be, olyan feltörekvő és már hírnevet szerzett művészektől, akiknek a személyisége majdnem ugyanannyit nyomott a latban, mint a munkássága. Jay azonban nem ismerte a művészet világát, nem neheztelhettem rá ezért.
– Pedig a te akvarelljeid nagyon szépek voltak – ellenkezett. – Még mindig festesz?
– Dehogy, évek óta abbahagytam. Nincs időm… és tehetségem sem, mondjuk ki őszintén.
– Amennyire én emlékszem, nagyon is tehetséges voltál! A szüleimnél még mindig megvan a bölényrezervátumról festett képed. Azzal a lenyűgöző narancs naplementével a háttérben.
Megvontam a vállam.
– Kedves vagy, de feleannyi tehetségem sincs, mint azoknak a festőknek, akiket kiállítok, nekem elhiheted. A profik kinevetnének a nyaralóknak szánt szuvenír színvonalú mázolmányaimmal.
– Ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam! – kiáltott fel. – Mi történt az álmaiddal, Flora? Jól emlékszem arra az időre, amikor azt mondtad, körbe akarod járni az amerikai partokat, hogy megörökítsd őket…
Meghatott, hogy ennyire értékeli a régi képeimet, de úgy döntöttem, inkább csak nevetek.
– Ó, még emlékszel? Az csak gyerekes álmodozás volt. Azután az történt, mint mindenki mással: felnőttem.
Ahogy felhajtottam a tejeskávé maradékát, eltűnődtem, hogyan vagyok képes úgy beszélgetni vele, mintha minden rendben lenne. Jay felvetette, hogy ugorjak be az éttermébe egy kávéra, mielőtt elmegyek. Nem volt szívem visszautasítani. Csak nem fogok néhány nap után tolvajként elmenekülni Santa Catalináról, csak azért, mert előző este megcsókoltuk egymást?! Elvesztettem a fejem, többé nem fordul elő. Nincs időm szerelmi kalandra, világosan megmondtam. Semmi mást nem akartam, csakis könnyedséget, azzal azonban nem számoltam, hogy a gondolataim folyamatosan visszatérnek a csókunkhoz, a só és a nap ízéhez az ajkán. Olyan ostobának éreztem magam!
Jay hirtelen kiegyenesedett a székén, és felém hajolt. Pánik fogott el, ahogy derűs tekintete az enyémbe fúródott.
– Kérdeztem valamit, Flora.
Hoppá! Abba kell hagynom az álmodozást. A napszemüvegem mögé rejtettem a zavaromat.
– Ne haragudj – mentegetőztem. – Az örökségen járt az eszem. Nemrég megtudtam, hogy egy öreg nagynéni rám hagyott egy házat Franciaországban… Kicsit bosszantó, de nincs jelentősége. Mit kérdeztél?
Nem volt teljesen légből kapott a kifogásom, hisz legnagyobb meglepetésemre a nagyanyám legfiatalabb húga rám hagyta a háza egyharmadát. Még nem értem el telefonon az örököstársaimat, az unokatestvéreimet, akikkel csak időnként, lazán tartottam a kapcsolatot Facebookon, de úgy gondoltam, az lesz a legjobb megoldás, ha eladjuk a villát. Olyan régen jártam utoljára Normandiában!
– Egy szelet áfonyatortát ajánlgattam – ismételte Jay. – Kitty sütötte, isteni. Kérsz?
Megráztam a fejem.
– Tudom, hogy isteni a nagynénéd tortája, de ha nem sietek, nélkülem indul el a Catalina Express.
A komp, amely két órával azelőtt kötött ki az étteremhez közeli mólónál, visszafelé készülődött. Igyekeznem kellett, ha nem akartam lekésni. Felálltam, és még egy utolsó pillantást vetettem a teraszra, melyről pazar kilátás nyílt az öbölre. Táncolt a napfény a vízen sikló vitorlások között. Más körülmények között boldogan lefestettem volna a látványt. Ám sürgetett az idő, nem késlekedhettem tovább. Várt az élet, az igazi élet, kénytelen voltam szembenézni vele.
– Oké – adta meg magát Jay. – Felhívhatlak, ha hazaértél?
Lesütöttem a szemem.
– Jay… Tegnap este már megbeszéltük; nagyon sajnálom, nem kellett volna megcsókoljalak.
Inkább szomorúan, mint meglepetten sóhajtott fel. Nem is sejtette, mennyire utálom magam, amiért így megbántom.
– Örök titok maradsz a számomra, Flora Blake – szólalt meg végül szomorú csillogással a szemében. – Azt hittem, most másképp lesz.
Összezavart, hogy felidézte az egykori cinkosságot, amely évekkel azelőtt összekötött minket. Jayjel még kamaszkorunkban ismerkedtünk meg. Hawaii származású szülei megvásárolták Two Harbors – Santa Catalina második városa – egyetlen turistavállalkozását, és kirándulásokat kínáltak a természetvédelmi területekre, köztük a híres bölényrezervátumba. Jayt jobban érdekelte a konyha, az iskolai szünetekben besegített a Wheeler’s Seafoodban, a nagybátyja éttermében Avalonban, a kikötőben. A nagyanyám, aki évek óta a szigeten töltötte a nyarakat, imádta a hawaii recept alapján készült tonhaltatárjukat. Így ismerkedtünk meg. A véletlen folytán egy nap különbséggel születtünk, és mindketten rajongtunk a rockzenéért, ennél több nem is kellett a barátkozáshoz, s végül elválaszthatatlanok lettünk. Mindkettőnket magával ragadott a sziget érintetlen szépsége, és ha csak tehettük, az avaloni öböl fölé magasodó Scenic Drive körüli dombokat jártuk. Tagadhatatlan volt közöttünk a vonzalom, de én óvatos távolságot tartottam, szívesebben tekintettem rá testvéremként, „majdnem ikertestvéremként”, ahogy mondogattam. Jay nem szerethetett belém, az elképzelhetetlen. Már a meghitt kapcsolat gondolata is rémülettel töltött el, és féltem, hogy elveszítem, ha bevallom neki. Teljes paradoxon volt a kapcsolatunk, hiszen úgy viselkedtem vele, hogy az már magában elég ok lett volna, hogy menekülőre fogja. Jay azonban beérte a barátságommal. Nekem pedig nagyon jót tett, hogy a barátom volt. Az irántam tanúsított tisztelete és gyengédsége balzsamként hatott a lelkemre, amikor még túlságosan óvatos voltam ahhoz, hogy megajándékozzam a bizalmammal.
Ám amikor a nagyanyám agyvérzésben meghalt, mindennek vége lett. Nagyon közel álltunk egymáshoz, rettenetesen fájt az elvesztése. A nagyanyámnak köszönhetem a festészet iránti rajongásomat, ő volt az, aki kérdés nélkül megértette, hogy soha többé nem akarok visszatérni Görögországba, ő biztatott, hogy tanuljak képzőművészetet, miközben anyámnak nagyobb szabású tervei voltak velem. A nagyanyám halála után képtelen voltam visszatérni Santa Catalinára, nélküle nem lett volna ugyanaz. 2002-ben még nem léteztek közösségi hálók, Jayjel elvesztettük a kapcsolatot. Hatalmas meglepetés volt, amikor négy nappal azelőtt a kompról leszállva szembetalálkoztam vele! A szigetlakók kis közösségét nem éppen a diszkréció jellemezte, Minnie Williams, a szálloda vezetője, ahol annak idején a nagyanyámmal mindig megszálltunk, rögtön értesítette Jayt a szobafoglalásomról. Úgy képzeltem, megnősült, van két vagy három gyereke, és a saját éttermét vezeti valahol San Franciscóban, ám mint kiderült, soha nem hagyta el Santa Catalinát. Amikor a nagybátyja jól megérdemelten nyugdíjba vonult, átadta neki az üzletet. Jay szívvel-lélekkel vetette magát a munkába. A mandulavágású szeme sarkában húzódó néhány ráncot leszámítva semmit sem változott. Az évek múlásával kicsit megtestesedett, de megőrizte azt a könnyed és természetes fellépését, amely üdítő változatosság volt a kaliforniai partok gondosan kidolgozott, mesterkélt megjelenése után. Olyan jó volt viszontlátni, majdnem olyan, mint amikor hosszú távollét után hazatér az ember… Az öröm azonban hamarosan ellentmondásosabb érzéseknek adta át a helyét, amelyek visszarepítettek az időben és halálra rémítettek, hiszen nem engedhettem meg magamnak őket. Mi ütött belém, hogy megcsókoltam?
Elszoruló szívvel próbáltam magyarázkodni:
– Nem miattad van… Nagyon bonyolult mostanában az életem, és senkit nem akarok vállalhatatlan helyzetbe hozni. Nem lenne igazságos.
Jay kiábrándultan felnevetett.
– És mióta hozza az élet a döntéseket helyetted?
Fordította: Balla Katalin
Clarisse Sabard: A Szerelemvirág titka
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2026
478 oldal, teljes bolti ár 8499 Ft









Posted on 2026.10.14. Szerző: olvassbele.com
0