Hangzó világok | Hollós Máté: Az életmű fejleményei

D. Magyari Imre |

Szerettem az ezredforduló táján bejárni a Hungarotonhoz lemezekért: Hollós Máté – ő volt a vezérigazgató, de ez rajta egyáltalán nem látszott, a cégen annál inkább – azon kevés ember közé tartozik, akikkel az első másodperctől kezdve megvolt a – hogy stílusos legyek – közös hang. Csak azért nem írom, hogy megtaláltuk, mert nem kellett keresni sem.

Viszonylag gyorsan rájöttem ide-oda moduláló pályáimon, hogy a kölcsönös és mély rokonszenv nem is olyan gyakori, s mindenképp van benne valami misztikus. Nem lehet kicsiholni, kierőltetni, hiába is vagyok bármilyen kedves valakivel, hiába is bármilyen kedves velem valaki, a rokonszenv vagy megvan, vagy nincs. Olykor még rühellik is az embert, amiben az a szép, hogy nem kell érte tennie semmit, utálják és kész. De a Hungarotonnál szerettek. „Ebből nem visz?” – kérdezte Rozsár Zsuzsa, zenekedvelő tündérként lengetve felém a hatodik CD-t mondjuk Mihalovich Ödön dalaival. Már a négy-öt kiválasztott CD-t is soknak éreztem, de, ugye, megbántani sem akartam, azt pedig végképp nem, hogy azt gondolja, ne rajonganék a Zeneakadémia egykori igazgatójának szerzeményeiért. Elhoztam azt is. Meg Mosonyi Mihály F-dúr miséjét. Meg Egri Monika (rövid o-val) és Pertis Attila Saint-Saëns-felvételeit. Meg…

A Hungaroton – Hollós Máté – kiadói politikája határozottan megerősített abban a nézetemben, hogy a művészetben a közepes és a kiváló között van egy széles, bár persze korántsem határtalan mező, amin elég sokan tevékenykednek, általában a közepeshez, de nem is olyan ritkán a kiválóhoz közelítve: érdemes figyelni rájuk.

• Olvass bele a szerző utószavába!

Különösen szerettem a kortárs zeneszerzők új műveit, kaptam is belőlük bőven: Hollós Máté muzsikusként határozottan, mi több: koncepciózusan figyelt a kollégáira, annyira, hogy a Magyar Rádióban beszélgetett is velük a kilencvenes évek első felében. E huszonhárom részes sorozatból született Az életmű fele című 1997-es könyv. Sem a sok lemez, sem a kötet nem szüntette meg a lelkiismeret-furdalásomat, de valamennyire ellensúlyozta azt, hogy fiatalkoromban elmentem egy kincseskamra, a kortárs zene kincseskamrája mellett. Ma sem adok felmentést magamnak, amiért nem ültem ott az Új Zenei Stúdió vagy a 180-as csoport vagy az Amadinda hangversenyein, azzal sem akarnék takarózni, hogy én addig Esterházyt olvastam, mert nem mondanék igazat. Az sem mentség, sőt, hogy olyan országban élünk, ahol tíz emberből kilenc Erkel, Liszt, Bartók és Kodály nevén kívül nem ismeri más komponistákét és a nevek ismerése nem jelenti a művek ismeretét is.

Ezért aztán különösen fontos, amit Hollós Máté számos funkciójában tett és tesz a kortárs zene népszerűsítéséért, propagálásáért. Most épp új könyvével, az egykori kötet folytatásával, ami Az életmű fejleményei címet viseli.

A Retkes Attila szerkesztette Gramofon hasábjain újra „bekukkantott” a harminc éve meglátogatott műhelyekbe. „Mivel folyamatosan alkotó komponistákéba, nem az életmű »másik felét« summáztuk, csak felmértük, merre haladt azóta az akkori középnemzedék”, aminek tagjai közül ketten már nem élnek (illetve Csemiczky Miklós tavaly októberben hunyt el), egyikük pedig külföldön tevékenykedik. Mintegy CD-mellékletekkel olvastam a gyűjteményt, előkeresve az egykor begyűjtött albumokat, amik persze az alkotók művészetének akkori állapotát mutatják, de számomra így is jó játék volt kicsit a kortárs zenével foglalkozni.

Óvatosan kezdtem. Először olyan gondolatoknál álltam meg, amiknek a zenéhez, látszólag legalábbis, nincs közük. Például Csapó Gyula ezt mondja: „A mai Nyugat nem az, ami a Szovjetunió fennállása alatt létezett. Az akkori Nyugat azért volt élhető, mert létezett egy fenyegetés, ami miatt ők a jó arcukat mutatták.” Ide viszont onnan jut el, hogy arról beszél: általános kulturális összeomlást tapasztal, ami a komolyzenét is érinti. (Szigeti István is szól erről később.) Hígul a klasszikus zenei rádióadók repertoárjának kínálata, ami „az életforma következménye: nincs idő, így figyelem sincs, hogy az értékek felé forduljanak az emberek, nyíltan befogadják azokat.” Így van-e tényleg, nem tudom. De ezen lehet gondolkodni.

Király László szerint „az avantgárd őrülete volt, hogy lesöpört mindent az asztalról, s … mintegy új zenetörténet írásába kezdett.” Pontosítanék, irodalmi ismereteim alapján persze. Egyfajta avantgárd szokta csak lesöpörni az asztalt, nem úgy „általában” az avantgárd. (De legyen többfajta. Azonban semmiképp sem az összes. Nagyon szeretem Ady gondolatát A fekete macska című 1905-ös cikkéből, sok minden világos lett számomra, mikor először olvastam: „Jönni szokott időnként egy piktor, ki újat lát. Megfesti. Megtanítja önöket új színekre. És evvel megtanította önöket látni.” Ehhez igazán nem muszáj az asztalt lesöpörni, az nagyon durva gesztus. Ady aztán elég sok új színt kevert ki. De mi volt az egyik legnagyobb ihletforrása? A Károli-biblia, 1590-ből.)

• Olvass bele a Tihanyi Lászlóval készült beszélgetésbe!

Hallgatom Tihanyi László nem könnyű Enodiosát. Mi van mögötte? Kerényi Károly egy tanulmánya. Meg a görög mitológia. Hm, foglalkoznom kéne Tihanyi műveivel. Késő? Nem késő.

Lesöprés, lesöprés… Meglehet-e a művészet olyasfajta kísérletek nélkül, amik kudarcnak, zsákutcának bizonyulnak? Nem hinném. Bármennyire idegen is tőlem ez a lesöprés-ideológia.

Király Lászlótól vettem egyébként ennek a kis írásnak a címét: „Nem azért követtem figyelemmel az elmúlt negyven év zenéjét, hogy abból »tákoljam össze« a magamét, hanem érdekelt, mi rezonál bennem mások hangzó világára.”

Meghallgattam még néhány lemezt, köztük természetesen, az Önvallomás és zárszó című fejezet elolvasása után, Hollós Máté egy régebbi, „Ének, hajolj ki ajkamon” (a sor József Attilától való) és egy újabb, Búcsú előtt című albumát. Megerősödtem abban a meggyőződésemben, amiben az interjúk is megerősítettek, hogy – bármely művészeti ágban – az igazi választóvonal sosem régi és új, hanem tehetség és tehetségtelenség közt húzódik. Amiben érzem a tehetséget (amit én annak vélek), a fantáziát, a gondolatot, a játékosságot, a humort, a megrendültséget, az nekem bizony tetszik. Persze, hogy mi a tehetség… De tud erre bárki felelni?

Befejezésül idemásolok egy passzust, amiben Tihanyi László a nemrég elhunyt Eötvös Péterről beszél: „Péter többször mondta nekem, hogy az egész minket körülvevő világra adott, számára legtermészetesebb válasz a bohócé. Bohóc alatt persze nem az alpári, hanem az intellektuálisan nemes típus értendő.” Olyasvalaki talán, mint Fellini Országútonjában a Bolond. Zampanò meg is öli. (Én nem is hiszem a sírást a film végén. Ott Fellini sír.)

Most, 2026 áprilisában lesz két új magyar opera bemutatója az Opera Eiffel Műhelyházában. Mindkettő szerzője szerepel Hollós Máté nagyszerű könyvében: Selmeczi Gyögy is, Vajda János is. Ha élvezettel fogom hallgatni munkáikat, és miért ne lenne így, abban ennek a kötetnek is része lesz.

Hollós Máté: Az életmű fejleményei
Gramofon Könyvek, Budapest, 2025
132 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a lira.hu-n 3590 Ft
ISBN 978 615 703 0008

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Nálunk a zenei nevelés mindig német-centrikus, a polgári művelődés pedig irodalomközpontú volt. A zeneoktatás és a hangversenyélet is a barokktól a korai huszadik századig terjedt. Nyugat-Európában a hétköznapi élet modernitása, az öltözködés, lakáskultúra nem olyan konzervatív, mint nálunk volt, de ebben pozitív változások estek az elmúlt évtizedekben.” – Madarász Iván

„Diákkoromban nagyképű marhaságnak találtam, ha kodályi és bartóki prozódiát állítottak szembe egymással. Ma másként látom. 1914-ben, az első világháború kitörésekor Bartók menekült Erdélyből, de leszállt a vonatról, és felgyűjtötte a Cantata profanát. Gondolom, egy sort sem értett meg belőle, hiszen az erős dialektusban van, és akkor ő még nem tudott olyan jól románul. A legkedvesebb fiú megszólalásakor szinte nem is hallunk prozódiát, ugyanakkor valami tűlevelű vadságot érzünk.” – Orbán György

„A 80-as évek elejének bizonytalan próbálkozásaitól eljutottam egy a magam számára természetes nyelven való közlésformához. Olyanhoz, amely nem hordozta a korábbiak terheit, amikor rendre foglalkoztatott, hogy amit írok, nem túl modern-e vagy nem túl konzervatív-e. Ettől a ’90-es, 2000-es évekre elért felszabadulástól zeneszerzőnek éreztem magam, jól esett minden nap odaülni a komponáláshoz. Idillikus állapot volt, hogy tudtam, mit akarok írni, hittem benne.” – Vajda János

Hollós Máté zeneszerző 1954-ben született, írók és költők családjában. Kompozícióinak többsége kamarazene, de írt oratóriumot, szimfonikus és vonószenekari darabokat, kórusműveket is. Műveit Európa- és Észak-Amerika számos városában játsszák. 1997-ben Erkel-díjjal, 1998-ban Bartók–Pásztory-díjjal, 2004-ben Lajtha László-díjjal tüntették ki. Fiatalon az Artisjusnál dolgozott, majd a Hungaroton főszerkesztője, ügyvezetője, vezérigazgatója lett. 1989-ben megalapította az állami monopólium utáni első magán zeneműkiadót (Akkord), amely ma is működik. 25 évi elnökség után ma a Magyar Zeneszerzők Egyesületének tiszteletbeli elnöke.