»Kikaparom az Istent az űrből, vagy ahol nyugszik éppen« | Visky András: Kitelepítés

kistibi |

„Anyánk” mondta ezt a címben írt fenyegetést, és az ő szerelme-szeretete mentett, vonszolt, cibált át mindenkit a családból, amikor már semmire nem volt remény. Rendhagyó recenzió következik, mert annyi mindent írt már a kritika Visky András művéről, hogy nem szeretnék ismételni, pusztán azokat a dolgokat említeném meg, amelyek számomra fontosak voltak a regény kapcsán, és eddig nem, vagy nem a számomra fontos nézőpontból fogalmazódtak meg.

Azt hiszem, az eddigi elemzések nem fordítottak elegendő figyelmet a formára. Márpedig Visky András nyilatkozataiból tudjuk, hogy három drámában is megpróbálta elmesélni az elmesélhetetlent. A Júlia, a Tanítványok és a Pornó – Feleségem története című szertartásdrámákban mindig ugyanazt a témát járta körül. Egy alkotó ha nem is mindig tudatosan, de érzi azt, hogy mikor találta meg mondandójához a formát. A dráma nem felelt meg ennek a történetnek, jöhetett az epika.

Az első bekezdést olvasva megrémültem. Újra egy mű a Vergilius halála (Hermann Broch) után, ami egyetlen mondatból áll, és szinte lehetetlenné teszi az olvasó számára az értelmes tagolást. De mégsem, nem így van. Bár Visky egész regénye egyetlen, érzelmektől, indulatoktól hullámzó mondat, de ha az olvasó kicsi részekre, bekezdésekre, fejezetekre tagolja, mégiscsak értelmezhető, érthető. Ez a forma rengeteg előnyt, lehetőséget tartogat. Lehet ide-oda járni a jelenből a múltba, jövőbe, lehet váltogatni tereket, szereplőket, az olvasó mégis érzi: itt minden összetartozik. Fel lehet villantani érzelmeket, epizódszereplőket, szituációkat, és ezek mindig ugyanazt húzzák alá.

A Kitelepítés alkalmazza a 20. századi regényt felrobbantó tudatfolyam technikát, de nem úgy, ahogy azt az Ulysses és a Vergilius halála tette. Visky a hullámzó tagmondatokat úgy fésüli, alakítja, hogy az olvasó azt érzi: szabadverset olvas. „Az arc minden átmenet nélkül a koponyára zuhan, hangsúlyossá válnak a csontok, majd fekete lyukak, sötét üregek keletkeznek az emberben, megnyílnak a félelem kanyargós járatai, amelyek beszövik az egész testet, éjszakánként szél süvít bennük, ez a legkibírhatatlanabb, belülről fázni minden éjszaka...” Ez az a pillanat, amikor pontosan érezhető: a forma nem öncél, hanem szolgálja, erősíti, plasztikussá teszi a tartalmat. Úgy válik lírává, hogy közben megőrzi az epikai pontosságot.

Másrészt kiválóan alkalmas történetmesélésre is. A nagyon rövid, legfeljebb egy oldalnyi terjedelmű részek lehetővé teszik, hogy olyan sorsokra vetüljön fény, amelyek nem tartoznak szorosan a fő cselekményhez, mégis fontosak, mert nagyon jellemzőek az ötvenes évek Romániájára. A bărăgani koncentrációs tábor foglyai maguk ásta gödrökben alszanak, így próbálják leküzdeni, túlélni a telet, havat, fagyot. Tanti Ricachi nem volt hajlandó a föld alá menni. Este levetkőzött, megágyazott, mintha csak otthon lenne: „így ment ez napról napra, amíg egyszer dér lepte el a pusztát és Tanti Ricachi ágyát, dér lepte el a haját és a szemöldökét, az orra alatti szőrszálakon is dérkristályok csillogtak, olyan szép lett, mint egy menyasszony, mosolyogva aludt bele a halálba, boldogan, mint amilyen soha nem volt talán, az ágyával együtt temették el jó mélyre…” Csodálatos keveréke ez az epikának és a lírának, és a szépség mellett hangsúlyosabbá tud válni a kegyetlenség.

• Olvass bele!

A regénynek van egy olyan síkja, ami számomra kissé ellentmondásos ugyan, de olvasóként végül is elfogadtam. Az elbeszélés egyes szám első személyű, a történet narrátora András, aki a cselekmény jelen idejében 2-7 éves. Nem baj ez, csak furcsa a regény egészét átlengő irónia egy kicsi gyermek szemszögéből előadva. Ugyanakkor viszont nagyon szerettem-szeretem azokat a leírásokat, amelyek a legalja politikai bűnözők valóságos arcára világítanak rá. Mutatom is a példákat a regényből. Amikor „Apánkat” (a lelkészt) beidézi a nagyszalontai Securitate, a következő történik: „Apánk egy csinos tonettszéken ült, jobb lábán nem volt cipő, nadrágszára felhúzva térdig, nagylábujjából patakzott a vér, de csak a körömágyból…” Innen indulunk, innen indul az irónia is – és tegyük hozzá, ezáltal válik érthetővé. Hiszen ha komolyan vesszük, hogy egy embert fényes nappal, Európában el lehet hurcolni, meg lehet kínozni, le lehet tépni a lábáról a körmét, és ez teljesen törvényes, sőt: a tettesek még kitüntetést is kapnak – akkor nem lehet más segítség, csak valamiféle távolságtartás, az irónia. „A kollektív gazdaság székházában heteken át egész éjjel égett a villany, …hosszú éjszakákon át elemzik Apánk szószéki tanításait.” Az irónia pedig abban rejlik, hogy a szószéki beszédben az elbeszélő a kommunista Románia nyelvhasználatának sajátos vegyülékét hozta létre: „Apánk beszéde alatt kettős tüzes nyelvek szálltak le a magasból, és a falu népe elhatározta, hogy a názáreti Jézus feltétlen uralma alá veti az életét.” Ezután a Román Munkáspárt helyi képviselőinek nem lehetett más feladata, mint eltüntetni Apánkat. „[A] tiszteletes úr, aki a véletlen folytán egy angol bódító ital nevét viseli” – ez meg a többi olyan szóvicc vagy inkább idétlen tréfa, ami később komoly vádponttá válik.

A magyar történelemből is ismerjük a koncepciós perek technikáit – és kísérő jelenségeit –, ezért inkább fókuszáljunk a kevésbé ismertre: a román „kiiktatás” valóságára. A családfőt bebörtönzik, majd a feleségét meg a hét kiskorú gyermekét koncentrációs táborba hurcolják – ez azért (nekünk) nem mindennapi történet. Sőt: a szekus tisztek sűrűn mondogatják az anyának, hogy ne reménykedjen, a férje úgyis csak borítékban fog hazatérni. Ez a többször elhangzó megfogalmazás jellemző a kor szóhasználatára. Nagy erénye a műnek, hogy apró részletekben képes teljes sorsokat felvillantani. A lágerekben elviselhetetlenek az élet körülményei, de a kényszermunka még olyanabb: „az átnevelés szellemében naponta mindenkit kihajtanak dolgozni valahova, rendezett sorokban elhagyod a telepet, magukra hagyod a gyermekeidet meg a magatehetetlen betegeket, és dolgozol, amíg jártányi erőd sincs…” És így tovább, a végtelenségig.

Visky András műve Kossuth-díjat hozott a szerzőnek. De a Kossuth-díj sajnos sosem volt igazán szakmai díj, bár alapításakor így fogalmazták meg: a legmagasabb magyar állami kitüntetés. Emlékezzünk arra, hogy ezt kapta Pióker Ignác, a többszörösen kitüntetett, sztahanovista forgácsoló szakmunkás, aki 1470%-os teljesítményt ért el. (A díjazás abszurditását valamennyire korrigálta az 1990-ben bevezetett Széchenyi-díj, „a tudományos élet kiemelkedő képviselőinek elismerésére”, míg a Kossuth nevét viselő „a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért” adható.) De a történelem ismétli önmagát: megkapta a díjat Nagy Feró is. Pióker Ignác és Nagy Feró egyértelműen mutatják, hogy a Kossuth-díjjal (és nem kevés más kitüntetéssel is) a mindenkori hatalomnak megfelelést honorálják. Pióker (1951), Nagy Feró (2021) kitüntetése azt is jelzi, hogy az átmeneti kitérő után a mai magyar politika a szakmaiság helyett ismét a hűséget teszi első helyre. Mindezt azért tartottam fontosnak leírni, hogy Visky művének díjazása politikai indíttatású volt, azonban maga a mű felülemelkedik ezen. Az ORF, osztrák állami közszolgálati műsorszolgáltató idei top 10-es könyvlistáját Visky műve vezeti, harmadik helyen Krasznahorkai Zsömle odavan című regénye szerepel. És tegyünk hozzá még egy díjat, ami igazán szakmai; a legjobb első prózakötetért kapta a Margó-díjat.

Még valamit nagyon fontosnak tartok megjegyezni a Kitelepítés kapcsán. Egy rendkívül átütő erejű könyv végre nem évtizedekkel később lett ismert a magyar olvasóközönség számára – mint Kertész Sorstalansága vagy Nyíri János Madárországa –, hanem megjelenése után viszonylag hamar. Visky András regénye kapcsán sokat nyilatkozott. Hadd zárjam írásomat egy olyan gondolatával, ami akár a műben is elhangozhatott volna: „Saját történetünk gyűlölettől megtisztított elmondása olyan bosszú, amely áldást oszt és kisimítja a világ arcán a szenvedés redőit.”

Visky András: Kitelepítés
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024
444 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft
online ár a bookline.hu-n 3299 Ft
ISBN 978 963 518 6174

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe.
Az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a sok nemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismeri meg, a legkisebb gyermek nézőpontjából.
A regény középpontjában az anya áll, a gyermekei életéért küzdő fiatal osztrák nő. Egy szerencsés véletlen folytán náluk marad a családi Biblia, ebből az egyetlen könyvből az anya naponként felolvas. Ezek a bibliai történetek adják az elbeszélés keretét. A regény azonban nem fejeződik be a szabadulással, a szülőket és a hét gyermeket a román titkosszolgálat továbbra is szemmel tartja.
Visky András könyve megrendítő és felemelő történet egy családról, amely kiszolgáltatottságában, megalázottságában is a szeretetből és a bizalomból merít megtartó erőt újra meg újra.